Miért szeretem Kurázsi papát?

Szeretem ezt az embert, mindig is szerettem! Szerettem jól fésült, csöppnyi gyermekként, ahogyan gojzervarrott cipőcskéjében eltipegett a vasárnapi misére. Ministrált, elsőáldozott, lógatta a füstölőt. Otthon várta a gőzölgő húsleves, a kikeményített úttörőnyakkendő, a délutáni napsütötte Csillebérc. Szerettem a várost is, ahogyan az elrekvirált budai házakban megtelepedett ez a dohos, időtlenül idétlen elvtársias polgári miliő. Buda déli, rózsafákkal szegélyezett lejtőire lassan felkúszott a munkásmozgalmi panteon, s félve, szeretve lenézett onnan a pesti oldal osztályharcos paneljeire. Csendes, nyugodt környék volt ez, ide még a Széna téri vagy a túloldalt lévő Tűzoltó utcai prolik lázadásának moraja sem szűrődött fel. Lefüggönyözött autók, ÁVO által őrzött biztonságos villák, korzózó ázsiai tisztek, zárt, orosz nyelvű elit iskolák. Itt élte – fontosságának teljes tudatával – szürke, a moszkvai ötéves tervek eleganciájával megtervezett pezsgős, kaviáros életét a Kurázsi család. Arctalan, jellegtelen, a történelem viharait tudatosan kerülő, a lelki óvóhelyek mélyén, nagyratörő, politbüróelvtársak biztonságot adó árnyékában növekedett hősünk, génjeiben átörökölve a túlélés kelet-európai ösztöneit.
Szerettem ezt a fiatalembert! Kora kamaszkorában sem kellett őt atyai pofonokkal móresre tanítani, s távol tartani a közügyek száguldó sodrásától. Csendesen, már-már visszafogottan húzta meg magát szobái rácsos ablakai mögött. Az évek múltán sem lelkesedett, sőt, közönyös maradt a Műegyetem októberi karszalagos ifjainak láttán, nem háborgott Csehszlovákia lerohanásán, és nem tiltakozott kézzel-lábbal Lengyelország feketeszemüveges megszállásán sem. Így volt minden elrendelve. Csak ült csendben. Várakozott, várta a kellő pillanatot. Még folytak a rákoskeresztúri gyűjtőfogház udvarán az akasztások, a közeli szemétdombon az éjszakai temetések. A munkástanácsok gonosztevői: Bali és Rácz urak is összeverve, szétrugdosva megérdemelt magánzárkáikban pihentek, amikor ő, az ifjú Kurázsi először megérezte a konszolidáció táncdalfesztiváljainak édesen zsongó, tavaszi illatát. Szerettem benne, ahogyan elsőként szinte azonnal rácsapott a sors által felkínált váratlan eseményekre. Ösztönös kitöréseit vágy fűtötte, ahogyan hamiskásan rázendített – „Chegevara” és Fidel képmásai alatt – a mozgalmi dalokra. Felhevülve, szinte kiizzadt az El a kezekkel Vietnamtól! kezdetű kapitalistaellenes lózung refrénjeitől. A bárisnyák szoknyái alá nyúló, KISZ-tábori esték vörösen izzó tábortüzei meghozták önbizalmát. Volt benne valami sármos, megkapó arctalanság, jellegtelenség. Légynek sem ártó kisiskolás bájával gyorsan haladt előre a munkásmozgalmi tyúklétrán. Később sem zavarta a körülötte lévő megtorlás állóvize, alkalmazkodó volt. Az örök közepes akkor is, amikor kedvencéről elnevezett egyetemén tanult. Nem akart – lehet, nem is tudott volna – kitűnő, vörös diplomát. Nélkülözhetetlen fogaskerék szeretett volna lenni, csinovnyik, egy örök túlélő bürokrata ebben a robajló, veszélyes, szocialista nagyüzemben.
Szerettem, ahogyan nem dőlt be a rothadó kapitalizmus coca-colás lázongásainak, az újbaloldal maoista lektűrjeinek. Ő nem volt hosszú hajú hippi, nem hallgatta kihúzott antennával Cseke László Teenager Partyját, s nem hordott nyeles fésűt sem a téglával koptatott, cipzáras Super Riffle hátsó zsebében. Ismét, mint mindég, a kivárásra játszott. Tudta, hogy minden mulandó. És ekkor váratlanul a feltörekvő ifjonc Kurázsinak beérett a gyümölcse. Eljött a nagy nap, amelyre évek óta várt és készülődött. Megjelenhetett teljes pompájával ő, az ifjú szocialista, a felkent Napkirály, a pénzintézetek csillogó, szidolozott portáljának forgóajtaján. Mintha a sors rendelte volna oda. Pedig nem! Mindent saját maga szívós, könyörtelen, kiüresedett szürkeségének köszönhetett. Okos volt, látta, ahogyan az állami nómenklatúra panamázik, de nem szólt, szemet hunyt. Csendben, mélán ücsörgött a vörös drapériás asztalnál, szívta az elvtársak vodkaillatát, s az aranyozott blondelkeretes Vlagyimir Iljics-képmás alatt félszegen várt. Tudta, érezte – akár Stirlitz –, hogy az egykor privát számlákba fordult, kiérdemesült MSZMP-s múmiák dialektikusan belátják majd: nincs nagytőke tövis nélkül, és önként félreállnak a mindent legázoló Disznókezű Nagyúr privatizálásai elől. Jól sejtette.
Szerettem ezért a kimunkált, aprólékos kitartásért. Ekkor jött el számára az első komolyabb csínytevés. A hegyeshalmi határon diplomáciai autóval átsikló, titkos, privát bécsi bankszámlás, piti síbolások örömteli világa. Tetszett a nyugati csillogás. Érezte, hogy fontos ember, de ez nem elégítette ki, többre vágyott. Ki gondolt akkoriban zsírosabb üzleti fogásokra? Ki gondolt akkor még arra a politikaikartell-bagázsra, amely csendesen párnájába varrta a moszkvai hagyatékot? Ki gondolta akkor még, hogy a Kreml falánál csiszolódott, Krasznaja Moszkva illatú, Vörös Október konfekciós, munkásőrök által védett, pártházakban pallérozott KISZ-vezetők egyszer majd – a parlamenti trapéz untermanjaiként – elszabotálják a jogállamot? Nem gondolta ezt senki. Legfeljebb ő, Kurázsi papa, mint Victor Hugo romantikus hőse, az arc nélküli háttérember, aki mellesleg imádta a nyomorultakat. Ez a verítékből összecsöpögtetett kádárista mennyország, Recsk és Márianosztra országa nagy változások előtt állt. Ő tudott élni a kínálkozó lehetőségekkel. Nem szerette a vesztesek csalódott, kiábrándult, leharcolt csapatát. Akkor szerettem meg hetyke kivagyiságát.
Amikor a dollárba bújt marxisták csöndesen beindították a bolsevista hengermalom bankóprését, kinyújtott, puha tenyérrel arcátlanul odaállt a sor elejére. És ekkor, ebben a nyúlfarknyi történelmi pillanatban felharsant a Sors, nyiss nekem széfet! kezdetű balliberális szimfónia, s egyszerre megnyílt Kurázsi papa előtt a bankárkaszt imádott szakajtója. Az igehirdetők virtuális 3,60-as osztogatása után valóságos fosztogatás tornádója söpörte végig országunkat. Ez volt a kor, amikor jól befektettek nekünk. Szőrén ülték meg a korlátolt felelősséget, és szálán vitték el – off-shore cégekbe – az elzabrált vagyont. Ez volt az a kor, amikor a szocialistává átvedlett kommunista érdekkör megtollasodva építette a burzsoá karriert, és közben úgy élt, mint Marx Hevesen. Ez volt az a kor, amikor a kozmokapitalisták kódolt globalizmusa sebtében ránk löttyintette a gyarmatáruk híg löttyét. Ez volt az a kor, amikor a bankskanzen mozgalmára összeeszkábálták a Direkt Marketing Szisztem politikai ármánykodásait. Kurázsi papa mindenhol ott volt, mindenütt serénykedett, ekkor már szürke eminenciásként a háttérből vezényelt. Barátainak már akkor is úgy kellett az általuk elszegényített, elbutított tömeg, mint egy falat cukrozott kenyér. A bankkonszolidáció VIP-hiteles továrisainak amnéziás, csirkelábon tengődő, irányított masszára, elkábított tömegemberekre volt szükségük. Ők voltak azok, akik két Borsodi között némán húzták a rabigát és közben bambán bevették az aluljárók Hyde Park Cornerjeinek ámokfutó, aláírásgyűjtő handabandázásait.
Szerettem őket, ahogyan ott álltak a széttárt lódenkabátos közéletiek, akik büszkén mutatták fel nekünk a modern ember osztalékát. Ott, azon az estén, a hideg neonfények alatt, a báránybőrbe bújt plazafarkas örök időkre elárverezte a gyanútlan proli kismalacot.
Kurázsi papa ereje teljében volt. Szerette volna még jobban kamatoztatni eddigi élete során felhalmozott tudását. Csak egyet nem értett: hogyan lesz ő, a fényűző bankárelit egykori négere a munkásosztály bankára? Ő, aki eddig csak a szobalány, a szakács, a kertész, a sofőr és a főkomornyik képében szembesült hazája szeretett munkásaival. És ekkor – mintha egy magasból alászálló szocialista megváltó küldte volna őket –, a pártkongresszus fészekmelegében kibújtak Schröder elvtárs köpönyegéből a pénzoligarchia aligátorai. Ott – akár egy úrvacsorán – megjelentek a vörös bárók képmásai Kéthly Anna hófehér tányérján. Ez volt a csúcs, amiről Kurázsi papa mindig is álmodott. Végre szabad kezet kapott, önjáró lett. Elkezdődhetett a végtelenített, amerikanizált, vérprofi kampány, ahol a szociholding felhúzott orral belefarolhatott a finnyás fanyalgásba. Mindenki tudta, hogy itt mától nem lesz az új vallásalapítónak Szent Pétergate-ügye. Nem lesz nemzeti érszűkület, ígérethiány és „leggyengébb láncszem”. Lesz viszont alpári módon előbúvó, kábító sajtószabadosság, pörölyös nyelvcsapás, és lesz européer összefogás, ahol ez a dinamikus pénzügyi ízlésficam gyorsan asszimilálódik a nemzetközi tőkéhez.
Kurázsi papa csak állt a forgatagban, és nem igazán értette, mi folyik körülötte. A pénzügyér gyökér lecövekelt, ahogyan a profitorientált bolsevik uzsorások körbekalapozták a demokratikus násznépet. Forgott a csárdás, csapkodott a csizmaszár, beleszédült az egész kulturált világ. Dobáld csak a pénzt, Sándor Laci, ide a kalapba, Nagy Tomi, ne csak az aprót, Palotás Jani…! – kiabálták egymást licitálva. És lassan-lassan, körbe-karikába, meglódult a nagy katyvasz, ez a mennybe ment szocialista Feszty-kórkép. Az oltáron a főalak, az új ember új kovásza. Belegyúrva Németh Miklós mesebéli sértődött vidéki vallásossága, Horn két csuklás közötti proletár intellektusa, Békési megtollasodott liberális ethosza, Bokros gátlástalan, nemzetmentő etapja, Thürmer kádárista sakkfeladványa, Kuncze kirobbanóan szellemes ingatlanspekulációja, Torgyán elapadó patakvére, Giczy áldott kézrátéte. Íme, megalakult az olajozottan működő állami szövetkezet.
Énekelget, vigadozik Kurázsi papa. Szeretem őt ezért, hiszen ő testesíti meg korunk ízig-vérig modern emberét. Személyisége akár az orosz szakácskönyv: – Lopj néhány ötletet! Adj hozzá csipetnyi marxizmust, két csapott kanálnyi liberalizmust, apróra darált vallásosságot, felkockázott közgazdaságtant, parányi globalizmust, leheletnyi nemzeti érzést, spékeld meg ’56-osokkal, végy maroknyi demagógiát és közhelyeket, habarásnak populizmust, jól kikevert szakértelmet, két feltört tojásnyi gorombaságot, nagy adag, felfújt és cukrozott ígéretet, öntsd le szociáldemokrata sziruppal, és végül kandírozd kormányváltó lózungokkal. Szép egytálétel a választásokra. Rágós ugyan, de sem kiköpni, sem lenyelni nem lehet.
Áll a színen, a rivaldák fényében Kurázsi papa, és mi mindannyian imádjuk őt. Magunkra ismerünk tétova dadogásaiban, csetlő-botló igyekezetében, nagyotmondásaiban, füllentéseiben. Esendő ő, szeretni való. Ahogyan ott bolyong az aranyló, ringó búzamező közepén. Látszik rajta, hogy térdig a népben él, szügyig a népben gondolkodik, nyakig a népért dobog szíve. Háta mögött Karsai gázolajat locsol. Odafönn az égő kalászosok fekete felhője örvénylik. Szeretik őt a kérges kezű, barázdás, füstös arcú, buszra parancsolt szegényparasztok. Kurázsi papa int. Rendnek kell lenni, különösen most, vészterhes időkben. Rendőröket a hatalomba, bólogat Doszpot, csakúgy, mint régen! Fekete lovaglócsizma, feszes bőrkabát, elzsírosodott tányérsapka. Gazdátlanul fityeg rajtunk az elvársak liberális rendpártisága…
Kurázsi papa megtört, fáradt, néha már mellé is beszél, de ne csodálkozzunk rajta. Évtizedeken át csak húzta szürke életének összeharácsolt kacatjait. Döcög, zörög a kordély át hegyen-völgyön, gyermekklinikán, menhelyen, nyugdíjasklubon, nemzeti sírkerten, gyártelepen, aluljárón, leomlott felhőkarcolón keresztül. Húzza, vonja elnyűtt múltját, kiábrándító Gresham-botrányát, a még ma is csillogó Versace-, Hugo Boss-, Renne Lezard-rongyait, a sok gagyit. Nyikorognak a sáros kerekek, nyomában franciaparfüm-illat, s egy letűnt, rideg kor odvas lehelete keveredik. Vonszolja magát ebben a felajzott létben, a szigorúan zártkörű partik, az auditált Audik, a borotvált fejű testőrök, a tetovált médiasztárok között, biztonsági kamerák barbecue felhőiben. Odafenn a magasban vakító vörösen világít a kifilézett demokraták hanyatló tőzsdeindexe: BUX.
Szeretem Kurázsi papát, de aggódom és sajnálom is. Fenik már késeiket a Köztársaság tér lépcsőin az ifjú Brutusok. Csillog az éles penge, közeledik az alkalom. Most még dicsérni jöttem őt… mondogatják.

A szerző az Inconnu művészeti csoport tagja, egykori ellenzéki
*
A Magyar Televízió ma este fél tízkor kezdődő ... Hol nem volt... sorozatában az Inconnu-csoportot mutatja be.