Rasszista megbélyegzés nyelvpolitikai manőverekkel

Sajtótudósítások szerint a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának hivatala által nemrég közzétett felmérés eredményeiből az derült ki, hogy a főiskolai pedagógushallgatók 36,5 százaléka enyhén előítéletes a romákkal szemben, 14 százalékuk meg megrögzötten előítéletes vagy kifejezetten rasszista. Bár többen sajtóhisztérát emlegettek, összességében visszafogott reakciókat tálalt a sajtó. Az, hogy nem reprezentatív a felmérés, önmagában nem bizonyít túl sokat: egy elismerten reprezentatív felmérés is vezethet hasonló eredményekre. Sokkal súlyosabb problémának tartom azt, hogy nem derült ki, milyen konkrét kérdések alapján és milyen logika szerint alkották meg a százalékok mögött álló értékítéleteket. Csepeli György szociológus szerint „nem szabad merész következtetéseket levonni” a felmérésekből, ezért hadd mutassam be rajta keresztül és egy másik példán, hogy már maga a felmérés, a kérdések megfogalmazása is milyen körültekintést igényel.
Csepeli György és Závecz Tibor a Jel-kép című kommunikációs folyóirat 1996/1. számában megjelent tanulmányában kiértékelték azt a vizsgálatot, amelyet a Szonda Ipsos a felnőtt népességet reprezentáló ezerfős mintán végzett 1995 őszén, hogy feltárja a közvélemény mindennapi témákban megmutatkozó konzervatív hajlandóságait. Az egyik javaslat, amelyet a megkérdezettek 76 százaléka elutasított, a következőképpen szólt: „minden idegent be kell engedni az országba, akit hazájában politikai okok miatt üldöznek”. Az ismert szerzőpáros szerint azok, akik elutasították a javaslatot, „bevallották” xenofóbiájukat. Az adatot kiértékelő szerzők magyarázata önmagában is alkalmas a gyanútlan olvasók manipulálására. Bár idézőjelbe tették a „bevallották” szót, azt a benyomást keltették, hogy a megkérdezettek maguk is nyilatkoztak a bennük lévő idegenellenességről. Mintha egyenesen kérdeznénk meg valakit, hogy idegenellenes-e, vagy hogy szerinte idegenellenes-e az a „javaslat”, amellyel egyetért.
Másrészt a „bevallották xenofóbiájukat” szóösszetétel automatikusan sugallja azt, hogy a javaslat elutasítása xenofóbia. Nem derült ki egy kulcsfontosságú elem: a motívum (indíték, ösztönző), ami a javaslat elutasítására késztette az embereket. A javaslatot elutasítani ugyanis több okból lehet. Ezeknek csak egyike a xenofóbia. A xenofóbia a politikai diskurzusokból ismert pongyola szóhasználattal ellentétben nem egyszerűen idegenellenességet, hanem az idegenektől való beteges (!) félelmet jelent. Ha tehát valaki elutasította a „javaslatot”, akkor az elutasításnak egy lehetséges, de egyáltalán nem biztos oka az idegenektől való beteges, kényszerképzetekkel járó félelem.
A fóbia egyik lehetséges logikai ellentettje a mánia. A xenofóbiáé a xenománia: minden külföldi (idegen) dolog vagy személy iránti korlátlan rajongás. A kérdés ezért az, hogy akik minden idegen politikai üldözöttet beengednének, xenománok-e. A xenománnak való minősítés persze ugyanúgy kételyeket ébreszt: az egyszerű emberi együttérzéstől kezdve a politikai szolidaritáson át a tényleges xenomániáig bezárólag mi lehet a javaslat elfogadásának oka?
Az „idegen” szó szerepeltetése is félrevezetheti a válaszadókat. Mennyivel másképpen hangzik a következő megfogalmazás a „minden idegent be kell engedni…” kezdetű mondat helyett: „mindenkit be kell engedni az országba…” Az idegen jelzővel ugyanis eleve minősítjük az üldözötteket. A szó ellenérzést kelthet, hiszen a mindennapi élet kommunikációjában is használatos: ellenérzésünket fejezzük ki vele. Az üldözött, akinek beengedéséről van szó, nyilvánvalóan külföldi. Ha külföldi mivoltát az idegen szóval hangsúlyozzuk, az más érzelmi reakciókat válthat ki. Némiképpen ellentmond ennek az, hogy a külföldi üldözöttekhez való érzelmi viszonyulásban helye van az idegenség érzésének, ha egy válaszadó eltérő érzelemmel viszonyul egy-egy nációhoz, ezért neki jelentősége van annak, hogy az üldözött honnan jön és miért üldözik. Az emberek a természetes rokon- és ellenszenvek alapján képesek differenciáltan kezelni a külföldieket: bizonyos külföldiek lelki értelemben idegenek, ami nem feltétlenül azonos az idegenellenességgel vagy a xenofóbiával. A „rokonszenv” kifejezésben a rokon szó pontosan arra utal, hogy valakihez, aki ténylegesen nem hozzánk tartozik, érzelmileg kötődünk.
Lehet, hogy egy magyarországi magyarnak egy erdélyi magyar, akit Romániában politikailag üldöznek, egyáltalán nem idegen, és lehet, hogy neki a lengyelek is rokonszenvesek (Lengyel, magyar két jó barát…), az oroszok meg nem. Az ilyen emberek érzelmi és politikai beállítódását a „javaslat” nem is képes igazán tükrözni, hiszen nekik a romániai magyar vagy a lengyel üldözött nem idegen. Ha tehát elutasítja minden idegen üldözött beengedését, akkor abba valószínűleg nem tartoznak olyan nációk üldözöttjei, akiket eleve nem tekint idegennek. Hasonló a helyzet a svédekkel: dánokkal, norvégokkal, izlandiakkal, finnekkel mély rokonszenv és közösségérzés, amitől nem sokban marad el a baltiakhoz való viszonyulás, ezért egy észt vagy egy albán üldözött közül az észtet nem tekintik idegennek.
A „minden” szó is megtévesztő lehet, hiszen mennyiségi arányokat sejtet. Egy-egy „befogadó” ország reális társadalmi problémái alapján a minden szó utalhat arra, hogy minden megkötés vagy feltétel nélkül engedjenek be menekülteket. Ezzel szemben köztudomású, Németországban komoly bel- és külpolitikai feszültséget okozott az, hogy a polgárok többsége sérelmezte: más országokkal szemben Németország aránytalanul nagy terhet vállal magára a jugoszláviai háborúk menekültjeinek befogadásában azzal, hogy szinte mindenkit neki kell beengednie. Ebben az összefüggésben a „mindenki” befogadásának az elutasítása tehát egyáltalán nem xenofóbiát, hanem igazságtalanság érzését fejezte ki. A demokráciájáról, békeszeretetéről és befogadókészségéről ismert Svédország is szelektált a menekültek között: a vajdasági magyarokat azzal irányították vissza, hogy nekik van anyaországuk, Magyarország, ahová menekülhetnek. A szerzők értékelése szerint ezért arra kell gondolnunk, hogy a szociáldemokrata kormányok irányította svéd hatóságok bevallották xenofóbiájukat azzal, hogy nem akartak minden idegent beengedni Svédországba… A „minden idegent be kell engedni…” kezdetű mondattal ellentétben viszont valóban idegenellenességet fejezhet ki egy más megfogalmazás: egyetlen idegent sem kell beengedni… A minden és az egyetlent sem között az különbség, hogy utóbbi már nem enged meg amúgy racionális politikai megfontolásokat.
A „politikai üldözés” csak látszólag egyértelmű. Általában nem a gazdasági, hanem a politikai menekültek iránt szokás nagyobb megértést tanúsítani, ezért úgy tűnhet, minden politikai menekültnek kijár az együttérzés. Aki pedig nem érez együtt, az xenofób… A valóságban azonban a politikai menekültek politikai jellege képes úgy megosztani a befogadó embereket, ahogy a politika, a politikai értékek és ideológiák, a politikai pártok vagy kormányzatok képesek megosztani őket. Lehet, hogy egy liberális vagy baloldali egyetértene azzal, hogy minden politikailag üldözött idegent engedjenek be, de ha rákérdeznék arra, hogy a Németországban politikailag üldözött neonácikat vagy a dél-afrikai apartheidgépezet most politikailag üldözöttjeit is engedjük-e be mint idegeneket, akkor a válasz talán már xenofóbiát tükrözne…

A szerző politológus