Rendkívül mély benyomást tett rám életútja, elsősorban az, hogy mindenféle egyetemi tanulmány nélkül lett a politika nemzetközileg elismert tudósává, Kelet-Európa-szakértővé, az egyik amerikai egyetem vendégprofesszorává és Kreisky kancellár bizalmasává. Aki nemcsak politikai jellegű analíziseivel, hanem történelmi könyveivel is kitűnt. Lehet, hogy a nyugati országokban sokan a Magyarok, kudarcok győztesei című könyvéből ismernek meg bennünket, hazánk vérzivataros történelmének utolsó évszázadait. Mindez azt bizonyítja, hogy a történelemről, a társadalmakban végbemenő folyamatokról, a jelenségek okairól azok is tudnak érdeklődést kiváltó, a politika által is hasznosítható elemzéseket készíteni, megoldási javaslatokat tenni, akik nem tartoznak az oklevelet, diplomát szerzett történészek, politológusok közé. Ez azonban aligha érvényes a természettudományokra: kellő laboratóriumi tapasztalat és ismeret hiányában, a bonyolult műszerek alkalmazásával aligha tud bárki új felismerésekhez vezető eredményeket elérni. Arra se találunk példát, hogy tehetséges laikusok lennének gyógyszergyárak, modern elektronikai eszközöket gyártó vállalatok vagy a génmanipulációval foglalkozó üzemek tanácsadói.
A szeptember 11-i terrortámadás után világszerte hangoztatott állítás, hogy megváltozott a világ, új korszak kezdődött az emberiség történetében. A nagyhatalmak közötti alapvető ideoló-giai ellentétek eltűntek, ellenség nincs. Vannak azonban terroristák és olyan népek, amelyek nem hajlandók beletörődni a világ eddigi hatalmasságai által kialakított világképbe, nem hajlandók betagozódni a fennálló struktúrákba. Erősödik az a nézet, hogy az értelmiség szerepe várhatóan felértékelődik, és a politikusok, a hatalom birtokosai – akarva-akaratlanul is – kénytelenek az eddigieknél lényegesen nagyobb mértékben támaszkodni véleményükre, tanácsaikra.
Ennek a vélekedésnek adott hangot a tudomány napján tartott beszédeiben és nyilatkozataiban Glatz Ferenc, az MTA elnöke is. Gondolatébresztő konklúzióin érdemes tovább elmélkedni.
1. Azon az állításán például, hogy „(...) sem a Szovjetunió, sem az Egyesült Államok részéről soha nem készült olyan terv, amelyik a másik elpusztítását vagy a másik területének elfoglalását célozta volna”. Ilyen, eleve kudarcra ítélt törekvésről valóban nem tudunk. Emlékezünk viszont a Szovjetunió által irányított világkampányra, ideológiai háborúra, amely a kapitalizmus megdöntését, megsemmisítését tűzte ki célul. Ennek elérésére dollármilliárdokat áldozott, s aktivisták, propagandisták millióiból álló „hadsereget” szervezett. Azt is tudjuk, hogy az Egyesült Államok elképesztő méretű fegyverkezése – eltekintve most a gazdasági és ehhez kapcsolódó egyéb vonatkozásaitól – a szocializmus gazdaságának összeomlását célozta.
2. „Akadémiai grádisokra és technikai csodáikra büszke természetkutatók és drágán megfizetett politológusok mondanak csődöt a kecskepásztorokkal szemben (…) Az emberek (…) nem hisznek többet a fizikusok és műszaki zsenik informatikai csodákkal vezérelt eszközeiben (…) Nem a fizikusoknak, hanem a társadalom kutatóinak teszik fel a kérdéseket”. Én ezeket az állításokat – analízisük előtt – azzal egészíteném ki, hogy remélhetőleg az okos embereknek teszik fel a kérdéseket.
Ilyen rövid idő alatt nem könnyű eldönteni, hogy a természet- és a műszaki tudomány csodálatos felfedezései alapján megalkotott termékekben mennyire csalódott az ezeket használó társadalom, és mennyire mondtak csődöt a „büszkének” minősített természetkutatók. Hiszen a szeptember 11-i terrorcselekmény megtörténtéért aligha lehet őket felelőssé tenni, sokkal inkább azokat, akiknek az ilyen akciók megakadályozása, előrejelzése, a terroristák gondolatvilágának megismerése volt a feladatuk. Sőt, talán még az is elvárható lett volna, hogy a nyugati társadalomtudósok figyelmeztessék a politikusokat, a kormányokat a magukat megalázottnak érző népek belső feszültségeire, az ezek által kiváltott társadalmi mozgásokra, az ezt meglovagoló, kihasználó terrorizmusra. Azt, hogy a világ hogyan oldja meg a szeptember 11-i terrorcselekmények által napvilágra került kérdéseket, ma még nehéz megítélni. Háborúval, szőnyegbombázásokkal és ezek következményeivel részsikereket el lehet érni, szerencsés esetben még a célszemélyeket is meg lehet semmisíteni. Azt azonban mindenki tudja – hinnünk kell, hogy a leghatalmasabb országok politikusai is –, hogy a végső megoldás nem fegyverekkel teremthető meg. Bíznunk kell abban is, hogy a döntéshozó politikusok az eddigieknél jobban támaszkodnak az egyes országok, népek és vallások ismerőire.
3. Glatz Ferenc elnök úr a szegedi Délmagyarország napilapban (november 10-én) tett nyilatkozatában tovább ment, és kijelentette: „Elég volt a technikusokból, vízvezeték-szerelőkből, selyemhernyó-tenyésztőkből, jöjjenek most már az emberrel foglalkozó szakmák, a humán oldal képviselői”. Kemény kijelentés ez. Azt nem tudom megítélni, hogy ez és más javaslat eljut-e a válságban leginkább érdekelt nagyhatalmakhoz, abban azonban bízom, hogy országunk vezetői, a magyar társadalom kellő óvatossággal fogadja a fenti nézetet, és változatlanul igényt tart a „technikusok” munkájára. Megítélésem szerint ugyanis bármilyen új helyzet alakul ki, az sehol sem fog oda vezetni, hogy háttérbe szorulnak a „vízvezeték-szerelők”, a természetkutatók. A technikai haladást – akár akarjuk, akár nem – lehetetlen megállítani. Soha nem látott modernizációnak voltunk tanúi az elmúlt évszázadban, s alig elképzelhető fejlődésnek lesznek élvezői – remélhetőleg nem szenvedői – a most születő nemzedék tagjai. A világ természetéből következik, hogy ebből a fejlődésből egyetlen ország sem akar és nem is tud kimaradni. Nem tud, mert minden ember, éljen bárhol is, igényt tart arra, hogy ő is olyan kényelemben, olyan életkörülmények között éljen, mint a legtehetősebb államok polgárai. Hatalmas összegeket fektetnek be új technológiák kidolgozásába, az ezt biztosító kutatásba és fejlesztésbe. A természetkutatók előtt óriási kihívások állnak. Csökkenteniük kell a modern világ által okozott környezetszennyezést, új energiaforrásokat kell találniuk, illetve a meglévőket hatékonyabban hasznosítaniuk. Új és az eddigieknél hatásosabb, lehetőleg mellékhatások nélküli gyógyszereket kell előállítaniuk. Új gépek és berendezések megalkotásával is számolhatunk, amelyek kényelmesebbé és biztonságosabbá teszik életünket, és segítik az orvosokat a betegségek megállapításában, gyógyításában. Az informatika további fejlesztése és alkalmazása folytatódik. A géntechnológia előtt álló lehetőségek sora szinte beláthatatlan, alapvető változásokat hozhatnak a gyógyításban és a mezőgazdaságban.
Jelenlegi életkörülményeivel a magyar ember sem elégedett, és vágyik arra, hogy a tudomány eredményeinek hasznosításából, gyümölcseiből ő is részesüljön. Elvárja, hogy tehetségének, szorgalmának, igényességének megfelelően olyan, a kor kínálta színvonalon éljen, mint a történelmük révén szerencsésebb országok polgárai. Ennek elérése azonban nem csak vágyakozás kérdése: meg kell teremteni az ehhez szükséges feltételeket is. A „vízvezeték-szerelők”, pontosabban a mérnökök, a természet- és a műszaki tudományok művelői nélkül semmi esélyünk nincs arra, hogy ezek az óhajok teljesüljenek.
4. Nem tudok mit kezdeni elnök úrnak azzal az állításával, hogy „(…) apám idejében legföljebb művezetők, könyvtárosok vagy levéltárosok lehettek volna néhányan, akik ma akadémikusok” (Délmagyarország, november 10.). Nem tudom, miért akarja utódjának a helyzetét megnehezíteni megbízatása utolsó évében? Nem tudom, miért akarja kellemetlen helyzetbe hozni régi párttár-sait, hiszen elsősorban nekik köszönheti, hogy 1996-ban az akadémia elnöke lett és akiknek tudományos tevékenysége – korábbi politikai és államigazgatási beosztásuk miatt – elmaradhat azokétól, akik csak kutatással foglalkoztak? A nyolcvanas évek óta az akadémia osztályai mindent megtesznek, hogy a legkiválóbb jelölteket válasszák tagjaik sorába. Természetesen előfordulhat, hogy a sok jó jelölt közül nem mindig a legjelesebb kolléga kapja a legtöbb szavazatot. Nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy az akadémia jelenlegi tagjai nem „technikusi szinten” képviselik tudományágukat. Glatz elnök úr állítását igaztalannak és megalapozatlannak tartom.
5. Egyetértek az elnök úrnak azzal a gondolatával, hogy az eddigieknél nagyobb figyelmet kell fordítani az emberre, és erősíteni kell a társadalomtudományt. A jövőben kétségkívül nagy feladat vár a társadalomkutatókra, elsősorban azokra, akiknek van hitelük az emberek előtt, akik sohasem álltak hamis eszmék szolgálatában. Rájuk vár, hogy kigyomlálják tudatunkból az elmúlt negyvenöt év rombolását, lenyesegessék a demokrácia, a nagy szabadság okozta vadhajtásokat. Hogy újra legyen becsülete az erkölcsnek, az őszinte szónak, a tisztességnek, a másik ember tiszteletének. Hogy óvják az egyén és a közösség által létrehozott értékeket. Hogy végre szűnjék meg a hazugság, az emberek félrevezetése, szellemi kizsákmányolása, a hamis ideológiák terjesztése, a hátrányos helyzetben lévők diszkriminálása. Nem fogadom el azonban, hogy ez a munka – a gyógymódok megtalálása – kizárólag a humán oldal képviselőinek kiváltsága lenne, s a reál értelmiségnek ez ügyben teljesen passzívnak kell maradnia. Hogy a diploma mennyire nem számít, jól példázza Paul Lendvai életútja. Azért, mert valaki történész, és mondjuk a középkor kiváló ismerője, nem jelenti, hogy a jelen társadalmi nyavalyái ellen is kizárólag ő tudja a gyógyír egyedüli receptjét. Kétségtelen: a természetkutatók nem hordoznak a fejükben olyan bőséges ismereteket az emberiség eddigi életéről, mint a történészek. Mindebből azonban nem következik, hogy mint ma élő, gondolkodó lényeknek ne lenne hasznosítható észrevételük, javaslatuk a társadalom gondjainak, feszültségének enyhítésére.
Az előttünk álló feladatok megoldásához öszszefogásra, a politika és az alkotó értelmiség szorosabb kapcsolatára, gyakoribb párbeszédre van szükség. A humán és a reál értelmiség egyaránt kész arra, hogy ismereteivel, képességeivel segítse az ország mindenkori vezetőit a legjobb döntések meghozatalában.
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja
origo.hu
Orbán Viktor: Néhány lángos és tasli leesett
