Az ígéretünk teljesíthetetlen? Na és...

Medgyessy Péter miniszterelnök-jelöltsége kétségtelenül újat hozott az MSZP politikájába: átváltottak a fiatalok körében általános tegezésről az „ön” (egyébként Széchenyi István által különösen kedvelt) megszólításra. Tetszik ez a változás, hiszen őskonzervatívként nem szeretem a tegeződést. Mennyivel jobban hangzik az új jelszó, mint az ismerősebb régi: „Tied az ország, magadnak építed”. Mivel középosztálybeli családban születtem, természetesnek tekintettem, hogy az ország az enyém. Szüleim, nagyszüleim arra szoktattak, hogy a nyilvános parkban nem szabad letépni a virágot, mert az mindenkié. A zugligeti kirándulásokon nem dobjuk el a csokoládé papírját, mert az erdő a természet része, amit Isten nem azért teremtett, hogy gézengúz kisfiúk elcsúfítsák. Később számos német vendég vacsorázott nálunk, jómódú üzletemberek, s apám soha nem mulasztotta el a tudtukra adni, hogy a mi országunkban vannak. S ha valamit kifogásoltak, hevesen védelmére kelt annak is, ami néha neki sem tetszett. Engem pedig akaratlan büszkeség töltött el, amikor valamelyik „békebeli” választékot kínáló vendéglőben – a háború kellős közepén – egyikük fölsóhajtott: „Milyen jó önöknek, itt minden van!”
Mivel az országot családom magáénak érezte, belém táplálták a németellenességet, az emberi méltóság megsértésével szembeni kötelező tiltakozást, minden öntelt önkény elutasítását. Ezzel együtt azt a szilárd meggyőződést, hogy elfogadható politika nem alapulhat hazugságon vagy üres szólamokon. Nemcsak jogom, de kötelességem is, hogy a mi közös érdekünkről saját véleményem legyen. Korán elvesztett apám igen alkalmazkodó természetű volt, többéves angliai tanulmányútjáról hozott polgári öntudata mégis megakadályozta, hogy közéleti kérdésekben olyasmit támogasson, amivel nem ért egyet.
Nem is fogadhattam másként a durva, kíméletlen szovjet megszállást, mint gyűlölettel. Noha bekövetkezte előtt (kilencévesen) azt mondtam anyámnak: milyen jó, hogy megszabadulunk a németektől. Ő azonban bölcsen figyelmeztetett arra, amit majd a gimnázium latinóráin vertek a fejembe: jaj a legyőzötteknek! Igaza volt, ahogy ezt (ma tudom csak) már Eötvös megfogalmazta. Sem a szabadsággal, sem a fölemelkedéssel nem lehet az embereket megajándékozni: nekünk kell szabaddá válnunk, nekünk kell fölemelkednünk. Családom akkor sem bízott a kisgazdapártban, a háború utáni első választáson mégis rájuk szavaztak. Előre látták, hogy a Vörös Hadsereg Rákosiéknak adja az ország fölötti helytartói hatalmat. Mégis, az osztályellenség tagjaiként hajlamosak voltunk arra gondolni, legalább a proletariátusnak van haszna a rá hivatkozó diktatúrából. Bizonyítékot is találtunk erre: cselédből rendőrtisztek, munkásokból főmérnökök lettek. Sokan jutottak tanulási lehetőséghez a „szakérettségi” segítségével olyanok, akik korábban nem kerülhettek egyetemre. Ott egyébként nyíltan meghirdetett előnyt élveztek – kezdetben – a munkás- és parasztszármazású diákok. Később ez fokozatosan módosult, s azokra szűkült, akik partizán szülőre, a Munkás-Paraszt Hatalomért érdemrend tulajdonlására és hasonlókra hivatkozhattak. A nosztalgiával emlegetett késő Kádár-korszakban hivatalosan is megszűnt a származás jutalmazása. Addigra az iskolarendszer úgy átalakult, hogy a „káderek” gyermekei kimondatlan előnyök sokaságát élvezhették. Különösen azok, akiknek szüleit a párt külszolgálatra küldte, ahol nyelveket tanulhattak. S akiknek volt pénzük különórákra.
Textilgyári munkásként először döbbenten láttam, ahogy valamelyik idősebb társam föltépi egy celofánnal borított vég burkát, leszakít a méregdrága ruhaanyagból jó méternyi darabot, hogy letörölje vele sáros gumicsizmáját. „Minden a miénk – mondta –, ragadnak maguknak ezek éppen eleget.” Az „ezek” azon párt akkori vezetőit jelentette, akik között – egyebek mellett – Kovács László is felnőtt. A „proletariátus” csak annyit vett tudomásul a párt idézett jelszavából, hogy övé az építés olcsón igénybe vett (gyakran igen nehéz) munkája, és „ezek” fölözik le annak a hasznát. Ezek, akik – az ötvenes-hatvanas években – a Volgákban vagy kisebb tisztség betöltésekor a Warszavákban szállíttatták magukat (a letegezett gépkocsivezetővel) az osztályellenségtől elkobzott villáikba, zárt üdülőkbe, titkos döntéshozó értekezletekre. A munkás okkal gondolta tehát, hogy a „tied” valójában annyit jelent, azt vesz és visz el, amit lehet; azt lopja ki a minden munkást megmotozó rendészek kijátszásával, amit tud. Jogosultnak tartotta magát arra, hogy munkaidejében fusizzon, és kipihenje a második műszak fáradalmait, ha olyan szerencsés beosztásban foglalkoztatták, hogy a mindig szigorodó norma rá nem vonatkozott.
Az MSZP elnöke persze mindezt másként látja. Napjaink egyik tanulságos olvasmánya a Ki kicsoda, ahová a rövidség miatt talán szépített, de mindig jóváhagyott életrajzok kerülnek. Lapozzuk föl a „Kovács László politikus” kezdetű címszót! Kiderül, hogy ez a diplomata szakértelmére oly büszke férfiú mindössze két évet töltött külszolgálatban: Prágában dolgozott egy (nekem ismeretlen) nemzetközi szervezetben. Technikusi munkaköréből – az egyetem elvégzése után, az MSZMP Politikai Főiskolájának elvégzése előtt – a KISZ emelte ki Központi Bizottságának külügyi osztályára. A prágai kitérő után pedig az MSZMP KB munkatársa lett és maradt egy évtizedig. A külügybe (1986-ban) azonnal miniszterhelyettesnek került, azaz szó sincs arról, hogy végigjárta volna a karrierdiplomaták küzdelmes pályáját. (Az így szerezhető szakértelem értékére személyes tapasztalat nélkül hivatkozik előszeretettel.) A „tiednek” minősített ország javai valójában az övéik voltak, a párt alkalmazottaié és megbízottaié. Az „újra” nem is jelenthet mást, mint azt: visszaszerzik, amit korábban birtokoltak.
Az „önök” széchenyies előkelősége finom utalás a nemes gróf (így szólította Kölcseytől báró Eötvösig minden liberális közíró) születési jogon örökölt gőgjére. A párt káderei nem örökölték, hanem hűbérbe kapták az ország ügyei fölötti rendelkezési jogot a Szovjetunió magyarországi helytartóitól. Gondolkodásukat egykori munkástársaim így jellemezték: ami a tied, az az enyém is, de ami az enyém, ahhoz semmi közöd. Hiába várunk tehát olyan hírre, hogy a Gresham-ügyben (MSZMP-s kapcsolataival) szerzett harmincmilliót Medgyessy Péter valamelyik meglátogatott kórház ápolónőinek ajándékozta. A rengeteg ígéret között nem merül föl, hogy az elődpárt egykori kiválasztottai, akik a „tiednek” minősített közvagyont magánosítás címén kisajátították, a választási győzelem után visszaadják eredeti tulajdonosainak. Akiket most „önökként” szólítanak meg.
Kedves honfitársaim, akik nem olvassák a Magyar Nemzetet! Ennyire nem lehetnek vakok és feledékenyek! A Deák téren – sajnos – nagyon kevesen látták a süllyesztőből elővett leleplező jelszót. Ugyanazok hazudnak önöknek (és nektek), akik évtizedekig hazudtak, és tömték saját zsebeiket a közösből. Amikor használtan vagy többéves várakozás után végre megvették az első Trabantot vagy Skodát, Kovács és Medgyessy elvtársak rég Mercedesszel furikáztak. Amikor Bécsből hazahozták a hőn áhított Gorenje hűtőszekrényt, a rendszer kiváltságosainak otthonában már régen megvolt mindaz, amire önök a nyugati árubőség kirakatait bámulva vágyakoztak. Amikor eljutottak a jugoszláv tengerpartra (és jórészt hazulról hozott konzervvel táplálkozva, a finom dalmát kosztot csak kivételesen kóstolhatták meg), a vezető elvtársakat Nagy Sándor és Sándor László szakszervezete a nemzetközi munkásmozgalom költségén nyaraltatta luxusüdülőiben, fejedelmi ellátással. Amikor önök Nyugat-Európában a legolcsóbb kiadó szobát keresték, ők – államköltségen – a legdrágább luxusszállodákban költötték el kiemelt napidíjukat.
Nem értem félre a jelszóírók szándékát: sokan hiszik, hogy az Orbán-kormány is zsíros koncokat juttat egyes vállalkozóknak. Hogy ebből mennyi igaz és mennyi nem, azt nem tudjuk ellenőrizni. De még ha minden igaz lenne, akkor se hihetik, hogy Medgyessy Péter ezeket a kívánatos falatokat szép igazságosan fölosztja önök között, s mindenkinek akkora jut, amekkoráról ma álmodtatják. Mint tették a Bokros-csomag bevezetése előtt. Ehelyett a névadó, amikor miniszter lett, „eredményes munkájáért” fölvette tizenhatmilliós végkielégítését, hogy aztán az általa vezetett Budapest Bankot az önök pénzéből kelljen konszolidálni. Az ígéretek helyett jöttek a százmilliós (a Dunaferrnél milliárdos) sikerdíjak. De azokat nem önök kapták a Horn-kormánytól. Milliónyian vagyunk arról meggyőződve, hogy többet érdemelnénk, mert többel járultunk hozzá a nemzeti értékek létrejöttéhez, mint amennyit kapunk. Osszuk el, mondjuk, a tűzijáték milliárdos költségét az egyik MSZP-s politikus által emlegetett „hárommillió” koldus számával. Mindenkire harminchárom és egyharmad forint jut. Mit fognak önök kapni?
Ne nekem, saját tapasztalataiknak higgyenek. És ehhez szíves figyelmükbe ajánlom a népképviselet elvéért harcoló Eötvös József érvét: „A nép soha és sehol nem vezette még közdolgait saját maga.” Gondoljanak arra, milyen nehéz (gyakran lehetetlen) akár egy társasház közös ügyeiben egymással (akiknek átláthatóan azonos az érdekük) szót érteni. Az ország csak a képviselőik jó megválasztásával lehet az önöké. Akkor sem fognak mindent tökéletesnek találni, akkor is lesz min fölháborodni. Mert a tisztességes képviselők is emberek. Tévedő, esendő emberek. Biztosra csak azt vehetik, hogy aki eddig mindig hazudott, mindig mást tett, mint amiről beszélt, most sem mond igazat. Ígérete nem teljesíthető, de erre nem is gondol. Ezt hívják „PR”-nak. Magyarul: orrodnál fogva vezetnek. Az ország persze mindig a miénk volt és marad. Nem azoké, akik a hatalmat gyakorolják. Mármint itt, a földön. Mert mi, keresztények (és nem csak az új év kezdetén) a magunk korlátozott lehetőségeit látva így imádkozunk mennyei Atyánkhoz: „Tied az ország, a hatalom és a dicsőség.” Olvassák el Vörösmarty Jóslatát! Azt kérdezi: „Kié e hon, ha nem miénk?” De feltételt is szab: „Ha érte mindent megtevénk, / Ha tiszta szívvel áldozánk, / S lettünk, mi eddig nem valánk…” Ha erre gondolnak, nem kísérti meg önöket az a hatalom, amelynek egyetlen szándéka, hogy visszanyomjon. Oda, ahol negyvenöt évig tartotta az országot.

A szerző egyetemi tanár