Az egyik baloldali napilap az új esztendőt egy ismert nevű – és jó képességűnek mondott – vezető közgazdász írásával köszöntötte. Az illető idegen pályára tévedt, és annyi csacskaságot hordott össze a Mohács és Buda eleste közötti időről, ami igazolta, hogy jól figyelt a hatvanas-hetvenes évek marxizáló és szimplifikáló osztálytudatos középiskolai történelem óráin. Miután „múltba révedt”, a szokások szerint elítélte a múltba révedést, az ország jövőjét, „modernizációját” féltve a baloldal szükségszerű választási győzelmére tett utalást.
Révedjünk mi is. Ne foglalkozzunk azzal, hogy a Dózsa György-féle parasztlázadást is nemes ember vezette, elvégre Rákosi Mátyás sem a munkásosztályból vétetett, bár az akkori magyarázat szerint „deklasszálódott”, és életrajza úgy kezdődött, hogy nagyapja kovácsmester volt, apja „szintén szegény ember” (a fiatalság könnyelműségével, titokban, de jókat röhögtünk ezen). Szóval révedjünk, ami azért is indokolt, mert mindig históriás nép voltunk. Nagyjaink a nemzetért vívott har-caikban de sokat utaltak a dicső múltra, az elődöktől vett üzenetekre és sikereiket – megmaradásunk csodája – a magyar közjog múltbéli szilárd és okos építményére alapozhatták.
A történelem – mondá Szabó Dezső – lírai műfaj. Sok igazság van ebben, ezért úgyszólván minden ország vagy nemzet a múltjából egyfajta hőskölteményt szerkeszt. Az olyan nevetséges szélsőségesség mellett, amelyben a román eredetmonda Julius Ceasar génjeit örökíti a Regátba, vannak az idealizálásra közelebbi példák is.
A második világháborúban, amikor a mai Nyugat-Európa jórészt német megszállás alatt állt és a félelmetes hadisikerek ámulatba ejtették a világot, a megszállt országok inkább a békés kollaboráció viszonylagos nyugalmát élték. Működött az adminisztrációjuk, rendőrségük, számba vették német parancsra a zsidókat és elintézték a vagonokba terelést is. Azután szépen és sokan jelentkeztek SS-alakulatokba, hadosztályi erőkkel erősítve az északi germán elszántságot. Viking, flamand stb. alakulatok mellett ott voltak a franciák is, sőt ez utóbbiak voltak védői a Hitler-bunkernak is. Az ellenállás – már ahol – csak a német katonai kudarcok után erősödött fel.
Nos, mit láttunk az ötvenes-hatvanas (sőt, a hetvenes) években is?
Minden ország a hősi ellenállás színtere volt. Százszámra készültek filmek bátor és megalkuvást nem ismerő férfiakról és nőkről, akik nem vallottak, merészen robbantottak és a megszállás első percétől a fegyveres ellenállást választották. Hullott vagy futott is a gyáva fasiszta német, de legalább buzeráns volt, ami akkor még nem volt dicsőség. Helyre kellett hozni a szégyenletes vereség vagy ellenállás nélküli megadás miatt megtépázott nemzettudatot. Láthattuk a Párizsba délcegen bevonuló De Gaulle tábornokot, de nem mutatták azt a másfél millió embert, akik egy évvel korábban e városban Petain marsall látogatását köszöntötte.
Vagy tudunk-e arról, hogy a mai Anglia elítélné az elődöket a puritánokért, az írek sorsáért, a búr háborúért és itt létrehozott koncentrációs táborokért, az indiai sortüzekért stb.? Ráadásul az angol, holland, svéd stb. szociáldemokraták eltűrik a királyság intézményét ceremoniális szokásaival együtt – bár a mieink szerint lehet ez jobboldali elhajlás is? (Micsoda ricsaj támadna, ha valaki nemcsak felvetné, hogy az ország ezer éven át királyság volt, az interregnumunk idején négy kormányzóval és nem is olyan, mint másoknál, mert a főhatalom igazi letéteményese a Szent Korona volt.)
A magyar történelem? A második világháború utáni népi demokratikus–szocialista kurzus példátlan hamisításba kezdett. Az alávaló uralkodó osztályok gyalázatosan elnyomták a szegényeket, külön a nemzetiségeket, amit műveltek, az maga a gyalázat, önzők és osztályérdekeltségű hazaárulók is. Meg is érdemeltük Trianont. Az ezer év maga a csőd, tele torzított figurákkal és még a kultúrája sem sajátja, hanem lopott. (Ami pozitív, az parasztfelkelés, 1848 mint a szegény nép forradalma és 1918–19 maga a nagyszerűség, hiszen Szamuely Tibor is utcát érdemel.) Az természetes, hogy utolsó csatlós is, fasiszta-nacionalista hajlamokkal, a német érdekek kiszolgálója és különben is kis ország, kis nép – mi a fenét akar.
Ez a felfogás nem új keletű. A mai baloldali pártok szellemi elődei érlelték meg a múlt század elejétől és teljesedett ki a szovjet megszállás évtizedei alatt. Emeljük feljebb tehát szemhatárunkat és nézzünk mintegy száz évre vissza…
A nemzetet, népet elnyomó diktatúrák, akár külső, akár belső erőkre támaszkodnak, uralmuk körülbelül tizedik éve körül még megbuktathatók. Jó példa erre 1956 vagy a görög ezredesek esete. Csak kedvező feltételek kellenek a népharag kitöréséhez, még él a múlt, még nem megszokott a hazugság, a félrevezetés, a terror és kínzó a szabadság hiánya. Ha a balsors úgy hozza, hogy két generáció is felnőhet e rendszerben, ha több évtizedig is tart – pláne külső nagyhatalmi segítséggel – e kényszerű állapot, akkor számíthat a változástól való tehetetlen félelemre, a megszokásra és az örök emberi opportunizmusra. A diktatúra mindig terrorral kezdi, a rettegéssel, félelemmel telített lelkek később szinte azonosulni tudnak az elnyomás választékosabb eszközeit alkalmazó hatalommal. Közben kitartó egyértelműséggel idomítják a lakosságot, újraírják történelmét, gyalázzák múltját, rongálják a nemzet tudati világát. Itt nálunk a szigorúan kijelölt tilalomfákon belül még a politikán kívüli mezőkben, illúziókat keltve, némi polémiákra szűkített szabadságfokot is eltűrnek.
A nemzet szabadságáért vívott régebbi harcunkat valamiféle osztályharcos forradalomra egyszerűsítik, mert így felel meg ideológiai késztetésüknek. Az ellenük irányulót pedig a csőcselék dühkitöréseinek, a rossz küzdelmének, a nemzetközi imperializmus ügynökeinek, a Horthy-fasizmus és régi uralkodó osztályok maradékainak hirdetik.
Az anyagi világ, a gazdaság viszonylag kisebb időigénnyel megváltoztatható. A lelkek sérülése, a beteggé tett gondolkodásmódok, a meggyökeresedett klisék béklyói már nehezebben gyógyuló sebekké üszkösödtek.
Ezért kíséreljük meg legalább történelmi múltunk vázlatos helyreigazítását, hogy a korai baloldal mai történelmi örököseinek arca tisztábban álljon előttünk. Elsősorban nem a múltért, hanem a jövőért, amelyben sikeresen csak erősebb önbizalommal, önérzettel és nemzettudattal állhatunk helyt e korántsem egyértelmű, kiegyensúlyozatlan világban. Ha tisztábban látjuk legalább az utolsó száz esztendő történéseit, talán a téves tájékozódás vagy a valós események ismeretének hiánya miatt több, ma „balra elkötelezett” emberben is felmerül az önálló véleményalkotás vágya.
A francia forradalom utáni idők eötvösi változatában a három jelszó: szabadság, egyenlőség, nemzetiség. Ezek lesznek a század uralkodó eszméi. Foglalkozzunk csak az előbb kettővel, amelyből kihajtott a liberalizmus és a szocializmus szép jövőt ígérő, de már kezdetekben eltorzult és ehetetlen, betegségárasztó gyümölcsöt termő fája. Szokás a XIX. század nagyjait – Széchenyi, Kossuth, Deák, bár hallottam már Kölcseyt is ide sorolni – liberális jelzővel felaggatni, nem is alaptalanul. Sokkal több név is ide sorolható akkoriban, hiszen az 1848 márciusi–áprilisi törvények a rendi kötöttségek felszámolásával az egyén individuális értékrendjét igyekeztek – többek között – előtérbe helyezni. (A Bach-korszak a nemzet szabadságát fojtotta meg, az egyénre vonatkozó rendi kötöttségeket nem állította vissza.) A XIX. század liberálisai – sokszor egymással ellentétben is – a nemzet felemelkedéséért küzdöttek, nem felejtve a magyar múltat, annak később is érvényes eszményeit. („Tűrni fog e nemzet, mint tűrtek ősei…”)
A század végére, illetve a XX. század elejére a helyzet megváltozott. Az egykor nemzeti érdekeket szolgáló „liberális” hatalmas jelentésváltozáson ment át. A korábbi idők nagyjai, köztük a liberálisok is a „terméketlen magyar múltba süppedő hasznavehetetlen konzervatívok” lettek, akik nem értették és értik a korszellem üzeneteit, javíthatatlan és idejétmúlt nemzeti álmokat kergetők. Ezt a mai értelmezésben liberális irányzatot nagyúri nagyvonalúsággal engedte érvényesülni a közjogi harcokban egymást tépő, majd a világháború kétségbeesett viszonyai közé keveredő magyar vezető réteg. A XX. század nevet viselő folyóirat, a Társadalomtudományi Társaság, a Galilei kör és újságok, majd Jászi Oszkár Radikális Pártja kardot rántottak minden ellen, ami a magyarságot eszményeiben és szellemi-közjogi örökségében ezer esztendő alatt megtartotta. A metsző gúny és irónia hangján szólaltak meg mindennel szemben, ami ebben az örökségben érték volt. Ezzel megjelent és súlyt kapott a magyar történelemben egy agresszív, hatalomratörő, nemzetellenes irányzat, felhasználva a háború terhelte szociális viszonyokat és a történelmi Magyarország nemzetiségeinek elszakadási törekvéseit is. Csak jóhiszeműen minősíthetjük naivnak Jászi konföderációs elképzeléseit, háborúellenes törekvéseit és főleg a háború alatt földosztást követelő manifesztumait. Amikor minden erőt a frontokon küzdők érdekében kellett volna koncentrálni, kávéházi és hírlapi aknamunkával züllesztettek mindent, ami erőforrás lehetett volna – legalább egy tisztességesebb béke érdekében. Máig nehezen érthető, hogy az egyébként okos és keménykezű Tisza István miért mutatott az indokoltnál nagyobb türelmet velük szemben, miért mondott le, amikor éppen rá lett volna a legnagyobb szükség. A háború vesztével, a király lemondásával mohón nyúltak a hatalomhoz, lelövették az általuk nagyon gyűlölt Tiszát és az őszirózsa jegyében elkezdték azt a tragikomédiát, amit kormányzásnak neveztek. A hadsereg maradékainak szétkergetésével előkészítették az ország második Mohácsát. Találtak maguknak egy tehetségtelen, a hatalomért minden szerepet vállaló grófot, a később kommunistává züllött Károlyi Mihályt. Országépítő és megtartó képesség vagy szándék hiányában pár hónap után beleájultak a szörnyű Kun Béla és terrorista társai karjaiba, s kezdetét vette a magyar történelem példátlanul gyalázatos 133 napja. Károlyit a győztesek sem vették komolyan. Tárgyalóképesnek Ferenc József egykori szárnysegédjét, a flotta parancsnokát és az otrantói tengeri csata hősét ismerték el – az angolok nagyra becsülték emiatt –, Horthy Miklóst, aki tekintélyével véget vetett az atrocitásoknak és Teleki, majd tartósan Bethlen István miniszterelnökségével megkezdődött az életképtelennek minősített csonka ország gigászi erőfeszítést igénylő működőképessé tétele. Az őszirózsás gyülekezet világgá futva, őrjöngő dühökkel fordult az alig talpra álló országgal szembe, és vad rágalmak terjesztésével igyekezett – a visszatérés reményével áltatva magát – lejáratni mindent, ami a talpra állás esélyét jelentette. Károlyi egyenesen Benes prágai otthonában keresett menedéket, Jászi mind a cseheket, mind a szerbeket Magyarország megszállására igyekezett rávenni, Baranyát is odaígérték a szerbeknek. Hazaárulás volt ez a javából.
Ki ne ismerné fel az elmúlt tíz évben azokat a politikai törekvéseket, amelyek, ha nem voltak kormányon, a nemzetközi lejáratás eszközéhez oly gátlástalanul nyúltak? Ki nem emlékezne a demokratikus chartás hisztériákra, eszeveszett tiltakozásokra például Horthy temetése miatt, miközben Károlyi-szobrot koszorúzgatnak és a kutya sem törődik ezzel? Az 1918-as elődök – a megtévesztettek és a bűnbánók egyaránt – a húszas években lassan visszaszivárogtak és élvezték a bethleni konszolidáció nagyvonalúságát. Akik maradtak és olyan ostobák voltak, hogy engedtek Moszkva hívó szavának, nagyrészt ott porladnak a harmincas évek óta. A kevés Nyugaton maradton talán a harmincas években kezdtek mutatkozni a kijózanodás jelei. Ekkorra az amerikás Jászi is szakított a kommunista ágensé változott Károlyi Mihállyal.
Akik ma Jásziék szellemi örökösének vallják magukat, azok baloldaliak, és hiába próbálkoznak valami centrumos álláspont hirdetésével. Ahogy 1918-ban is összefogtak a bolsevisták felé sodródó szocialistákkal, úgy simultak össze 1994 után is, megtagadván öt év előtti harsány kommunistázásukat. Ellentétben az Európa-szerte ismert liberális irányzatokkal ezért is közös ismérvük a sokszor tetten érhető ateizmus és alig leplezett egyházellenesség.
Amikor egy fiatal politikus 1994-ben ezt úgy minősítette, hogy összenő, ami összetartozik, akkor nem tett mást, mint e baloldaliságot történelmi dimenziókba helyezte.
A szerző volt miniszterelnök
(Boross Péter írásának második része
holnapi számunkban olvasható)
origo.hu
Óriási lehűléssel, szélviharokkal és jégesővel kezdődik a valódi ősz a hétvégén
