A társadalmi egyenlőség ideája szülte a szocializmust is. Mellőzzük most a marxi kezdeményt, az internacionálék zűrzavarát, a nem sok jót ígérő vérgőzös párizsi kommünt és egyéb előzményeket. Nyugodjunk bele a jelentésváltozás tényébe itt is, hogy az úgynevezett 1917-es nagy októberi szocialista forradalom mellett Hitler pártja nevében is szocialista, csak nemzeti jelzővel, és Mussolini is a szocialista pártlap főszerkesztői székéből ugrott a marcia su Roma-i útra. (Mégiscsak: similis simili gaudet.)
Nálunk is létrejött a szociáldemokraták pártja. Elkésve, és a kívántnál baloldalibb és főleg internacionalistább jelleggel. Bismarck úr még egész jól elboldogult a maga szociáldemokratáival, és a társadalombiztosítás nagy gondolatát sem tőlük ötlötte. Mert a következő évtizedekben – az egész XX. században – aztán sokféle szociáldemokrata párt alakult és formálódott át. De nekünk a magyar szociáldemokrácia útja az irányadó, és ha létezik párt, amelyik szociáldemokrata jellegét igyekszik hangsúlyozni, akkor csak hazai hagyományokra támaszkodhat. Mivel a hivatalos magyar politikában szerephez nem juthattak, a múlt század elejétől törekedtek a választójog kiszélesítésére, amelytől a kormányzó erők – a történelmi Magyarország nemzetiségi összetétele miatt is – tartózkodtak. Megkezdődött nálunk is a politikai és szociális indítékú tömegdemonstrációk korszaka, beleértve a sztrájkok szervezését is. A demonstrációk színhelye az első világháború alatt is főleg Budapest volt, mert az évtizedek óta jellemző lendületes gazdasági fejlődés leginkább itt teremtett kiemelkedő ipari-gazdasági bázist, a vele járó munkástömegekkel. A kevés pesti intellektuel liberálisnak mondott Radikális Pártja azért került kapcsolatba a szociáldemokratákkal, és mint „szürkeállomány”, jelentős publicisztikai bázisát is az uralkodó körök ellen mozgósította. (Mintha a demokratikus charta első változatánál járnánk.) Aztán együtt alkották a Károlyi-kormányt attól a baljós 1918. október 31-i naptól. Azaz koalícióra léptek. (Ismerős?)
Csakhogy a radikalizálódó szocialistákra nagyobb vonzerőt gyakoroltak Kun Béla kommunistái, és távolodtak a doktriner, okoskodó, aggályoskodó és tehetetlenek csapatától, aztán létrehozták az első pártegyesítést és vele a vörös tanácsköztársaságot, ahová Jászi korábbi hívei közül is sokan bódultan követték őket a sóvárgott hatalom igézetében. (A lényegen semmit sem változtatott, hogy egy-két – Kunékat elutasító – valóban szociáldemokrata [mint például Garami Ernő vagy Peidl Gyula] ide már nem sodródott velük.)
Ha ugrunk bő két és fél évtizedet – pedig ezalatt is létezett, sőt a parlamentben is helyet kapott szociáldemokrata párt –, eljutunk az 1945-ös esztendőhöz, a szovjet megszállás kezdeteihez. A jelszó ismét a két munkáspárt összefogása. Az első év még az összefogás kudarcainak éve. (Budapesti választás.) De röviddel Nagy Ferenc kormányának beiktatása után, már 1946 márciusában e két párt az úgynevezett baloldali blokkban fog össze, amihez a magyar népi irodalom nagy szégyenére és eszményeit is megtagadva Veres Péter Nemzeti Parasztpártja is csatlakozik. (Ez utóbbiak tudomásul veszik egykori írótársaik üldöztetését és Veres Pétert, Erdei Ferencet, Darvas Józsefet – sőt, fájdalom –, Bibó Istvánt is itt találjuk a valamiféle pantallógyűlölő, homályos népi szocializmust hirdetők között. Sokak szerint naivak voltak, csakhogy adott történelmi helyzetben a naivitás is bűn.) Együttesen indítanak kíméletlen támadást a magyar polgári erők ellen, és a nemzeti érzelmű politikai és társadalmi erőket, az egyházakat kiközösítik a közéletből. Azután 1948-ra a kommunista és szociáldemokrata pártok másodszor is egyesülnek, hogy Magyar Dolgozók Pártja néven meginduljon a nyílt és kíméletlen terror egy egész nemzet ellen. (Ahogy egykor Garami Ernő, most Kéthly Anna és társai is megtorpannak, de van elég szocialista áruló, akik később talán még a börtönben sem eszmélnek fel.)
A magyar szociáldemokrácia kétszer egyesült a kommunistákkal, mindkétszer felfalta az utóbbi. Ezért nehéz elképzelni, hogy az MSZP jelenlegi helyzetében sikeresen indulna el szociáldemokrata irányba, ha példának az angol munkáspártot vagy a svéd szocialistákat tekintjük.
Ilyen a balliberális és szociáldemokrata múlt Magyarországon, és ez az öröksége a két baloldali pártnak. Ez magyarázatot adhat az 1994-es koalícióra mint örökségre is. (Az SZDSZ és a Jászi-párt sorsára is.) Ezzel a batyuval nehéz a nemzet felemelkedésének programját hirdetni. Hiába vannak e két pártban is másként gondolkodók, a tömegvonzás törvénye mindig érvényesül. Ezért nem értik mítoszainkat, történelmi kötődéseinket, érzelmeinket. Ezért gúnyolják hagyományainkat, tiltakoznak az esküszöveg ellen, és felháborítja őket, ha régi katonaruhát látnak. Emiatt nem értik jelképeinket és ünnepeinket, azok pátoszát, gyanakodnak, miközben bőszen bólogatnak Amerika felé, ahol az óvodában is nemzeti lobogó van, és az elnök minduntalan Istenhez fohászkodik. És azt sem érthetik, mit jelent magyarságukat igazoló koronás igazolványt őrizni a határon túliaknak, minden munkavállalási és egyéb szándék nélkül is.
Az 1910 körüli és utáni évek liberális „mozgalmaiban” felnőtt réteg készséggel állt Kun Béla zászlaja alá. Az 1980–90-es esztendők liberálisai nagyrészt vagy személyükben, vagy családi műhelyeikben MSZMP-s gyökerűek. A közös út vonzása ebből is ered.
Aki részt vett a jubileumi ünnepségeken, a zászlók átadásában, érezhette, hogy a közel fél évszázados lelki-szellemi elnyomorodás után valami elkezdődött. A helyreálló nemzettudat éltető forrása megmaradásunknak és jövőnknek egyaránt. Ezért nem szabad a rossz örökséget hordozó baloldali pártokra szavazni.
Lehetetlen nem utalni másféle kockázatra is. Történelmünkben gyakran együtt látjuk az elérhető célok gyakorlatiasságát és a felizzott magyarságeszményből adódó irreális vágyakozásokat. Széchenyi tevékeny, nemzetet szolgáló munkálkodása és racionális magyarsága mellett látjuk Kossuth óriásra növekedett alakját, aki „egy nemzet sokszázados ábrándjait hordozta” (Féja).
Ma mindketten joggal foglalnak helyet a nemzet lelki panteonjának első soraiban. De, hogy létezzen és létezhessen ország, működjenek intézményei és az organikus fejlődés útjára léphessen, hogy ne provokáljon maga ellen legyűrhetetlen nagyobb erőket, hogy azokra a példákra támaszkodjon, amelyek a magyar múltban a bölcs – sokszor nem örömteli – kiegyezésekben találtak a nemzet számára megoldást vagy kiutat, ahhoz Deák Ferenc kellett. A reformkor és a szabadságharc tanulságait magában hordozó Deák tudta, mi az elérhető és mi a lehetséges. Támadták kegyetlenül, a hazafias lelkesedés tettét bűnnek minősítették. Miért nem kért többet, főleg Königgrätz után? De Deák tudta, hogy Európa a Habsburg Birodalmat akarja, és Lombardiában is vannak még harcképes alakulatok. És bár kompromisszumok árán, mégis megszületett Magyarország, mint a Monarchia jelentős hatalmi tényezője. Tisza Kálmán tizenhat éves miniszterelnöksége az ország lendületes fejlődésének időszaka lett, és e fejlődés eltartott az első világháborúig. A nemzet lelke persze nem nyugodott, még több szabadságot kívánt a magyarnak, utálta a schwarz-gelb Bécset, azok hivatalnokaival együtt. Amikor színre lépett Lueger bécsi polgármester személyében a magyarellenes (és főleg erősen antiszemita) osztrák nacionalizmus, a Kossuth-temetés és a millennium utáni idők lázában nálunk is felizzottak a nemzeti indulatok. Ez már Tiszáék bukásához (a szabadelvű párt feloszlatásához) vezethetett csak. A függetlenségi és 48-as pártok választási győzelme, a keservesen létrejött második Wekerle-kormány aztán a vám-, kvóta-, hadsereg- és bankvitákban erodálódott, és a kormányzás kényszerében egyre több csalódást okozott korábban oly lelkes híveinek. Az eredmény – a józanság hiánya miatt is – rövid tündöklés és Tisza István újjászervezett pártjának fényes győzelme.
Adott időben és adott viszonyok között az óriásokra méretezett független Hungária képe irreálisnak bizonyult. A kiábrándító csalódás mellett a közelgő háborúra való felkészülés is elmaradt.
Kemény magyarságot hirdető – valljuk be, néha bizsergetően vonzó – mondatokat ma is hallunk. Nemzeti sorsunkra minden nemzetközi erőviszonyokkal nem számoló dörgedelem veszélyeket hordoz. A jogos magyar igények ábrándokba öltöztetése, a megengedettnél több romantikus hajlam tévútra vezethet.
Amiből az következik, hogy csak kormányképes, a helyzetet reálisan felmérni tudó, a nemzetközi politikai erőtényezőkkel reálisan számoló és a magyarság sorsa iránt elkötelezett jobbközép erők választási győzelme jelenthet jövőt az ország népe számára.
A szerző volt miniszterelnök
origo.hu
Orbán Viktor váratlan bejelentést tett
