Ne tegyük a padlóra a lécet

A felsőoktatás újjászervezésénél – ami az integrációval indult – ismét előtérbe került egy olyan oktatási forma, amely valamikor (nem teljesen a ma szorgalmazott módon) a felsőoktatási rendszer része volt, majd feledésbe merült, és most leporolva ismét előtérbe került. Annak idején kiegészítő képzésnek hívták: a főiskolai végzettségre „ráfejelve” egyetemi diplomát lehetett így szerezni.
Mit fed a 3+2 gondolata?
Olvasóink közül talán sokan nem ismerik az ismét „sztárolt”, 3+2-nek nevezett oktatási rendszer lényegét. Többé-kevésbé köztudomású, hogy a felsőoktatás a kapott ismeretek mennyiségének, jellegének és minőségének függvényében főiskolai és egyetemi szintű oktatásra különíthető. A főiskolai képzés legfontosabb ismérve a gyakorlat-orientáltság, az ehhez szükséges elméleti ismeretek elsajátításával. Az egyetemi szintű képzésben is szerepet kap a gyakorlati munka, de sokkal mélyebb és szélesebb körű elméleti alátámasztással. Ehhez olyan elméleti képzés is járul(hat), amelynek gyakorlati vonatkozásai alig vannak vagy – horribile dictu – egyáltalán nincsenek. Kissé egyszerűsítve: a főiskolai végzettségű növényvédelmi szakembernek például azt kell tudnia, hogy egy adott növény adott kártevője ellen mikor kell védekezni, milyen szert kell használnia, és abból mennyit kell kiszórnia. Ráadásul ismernie kell a védőszer kiszórásának technológiáját, az eszközök kezelését. Az egyetemi végzettségnél már azt is tudnia kell, hogy miért éppen azt a szert kell használnia, miért akkor kell kiszórnia és miért annyit, amennyit, de nem kell feltétlenül felhasználói szinten ismernie az eszközöket. A védekezés akkor is eredményes, ha a védekező a miértekre nem tud válaszolni.
Jó-e a jó szándék vége?
A főiskolai és egyetemi szintű képzés tehát mind tartalmában, mind célkitűzésében meglehetősen eltérő. A bevezetésre javasolt 3+2 képzés, úgy vélem, nem más, mint a főiskolai és az egyetemi képzés szerencsétlen összeboronálása. Mielőtt azonban ennek okait kifejteném, néhány szót a bevezetés motívumairól.
Az oktatási kormányzat egyik fontos célja, hogy a fiatalság minél nagyobb arányban részesüljön felsőoktatási képzésben. Ennek azonnal jelentkező gazdaságpolitikai haszna is van, ugyanis a felsőoktatásba tóduló fiatalok jó részére a munkanélküliség várna, beiskolázásuk a munkanélküliségi ráta kedvező változását eredményezi (amire tőlünk nyugatra már régen rájöttek). Perspektivikusan is kétségtelen a nyereség: biztosan nagyobb az elhelyezkedési esélye egy képzett embernek, mint egy képzetlennek.
Igen ám, de a felsőoktatásban megjelenő „tömeg” tudásszintjének átlaga lényegesen alacsonyabb, mint korábban volt, amikor az egyetemre jórészt a középiskolában kiváló teljesítményt nyújtók jutottak be (ami részben megalapozta a magyar egyetemi oktatás „eminens” jellegét). A relatíve alacsonyabb tudásszint egyúttal alacsonyabb tanulási készségszintet is jelent. Ha tehát a létszámnövelést úgy hajtjuk végre, hogy a tantervet és a követelményeket változatlanul hagyjuk, azzal kell számolnunk, hogy már a képzés első-második évében (amikor zömmel az alaptárgyak magas szintű oktatása folyik) lemorzsolódik a hallgatói populáció tetemes része. Ha ezt el akarjuk kerülni, egyetlenegy dolgot tehetünk: alacsonyabbra helyezzük a lécet mind az oktatás tartalmának meghatározásánál, mind pedig az ismeretek ellenőrzésénél.
Ha azonban nem akarjuk a felsőoktatást teljesen lejáratni, a lécet nem lehet a padlóra tenni. De még egy súlyos kompromisszumsort követelő színvonalcsökkentés után is fenyegetettnek érezheti magát a hallgatók jó része: hogy fogom én ezt öt éven át bírni? És a válasz rendszerint az, hogy sehogy. Ezért kellene olyan erőszakot tenni a felsőoktatási rendszeren, hogy mód legyen a gyengék eleresztésére már három év után, de úgy, hogy addigi erőfeszítésük ne vesszen kárba (ez lenne a 3+2-ből a 3).
Ehhez viszont szükség van a tanterv átalakítására, hogy már a hároméves képzés is kerek egész legyen: elképzelhetetlen például egy olyan, három év után valamiféle tanúsítvánnyal kibocsátott földrajz szakos, aki már nem tanult semmit mondjuk Dél-Amerikáról, mert az már a negyedik év anyaga. Tehát három év alatt kell valamiféle „zanzásított” földrajzot, matematikát, fizikát, kémiát stb. a tantervbe illeszteni, ami önmagában befejezett, kerek egész, de kevés azoknak, akiknek a tanulás jól megy, és későbbi tanulmányaikhoz ezen tárgyak magas szintű ismerete szükséges. A gyakorlatorientáltság követelménye pedig azt jelenti, hogy három éven belül – a gyengébbek kiválására számítva – olyan erős gyakorlati képzést kell adni, amely abban a formában nem feltétlenül szükséges a potenciális tovább haladóknak. Tehát a 3+2 rendszer megvalósításának velejárója egy jelentős színvonalcsökkentés az első három évben, a tanterv teljes átrendezése a gyengébbek képességeinek megfelelően, pusztán azért, hogy akik a terhelést nem bírják, valamiféle bizonyítvánnyal állhassanak odébb.
Mi lesz a törekvőkkel?
No de mi lesz azokkal, akik úgy léptek be a felsőoktatásba, hogy egyetemi szinten akarnak kilépni, esetleg még többre is törnek? Ők – mivel az oktatás kezdettől fogva közös – kényszerűen részt vettek egy – teljesítőképességüket parlagon hagyó – csökkentett szintű, hároméves képzésben, esetleg rájuk erőszakoltak egy olyan gyakorlati képzést, amelyben csak később, magasabb szintű elméleti alapokon állva kellett volna részesülniük. És a negyedik-ötödik évben kezdhetik el a korábbi zanzatanulmányokkal szerzett zanzaismeretek kiegészítését, hiszen magas szintű tanulmányokhoz már jóval több kell, mint a víz képletének ismerete. Csakhogy az, aki több évet töltött oktatómunkában, jól tudja, hogy még a kiváló hallgatók között is ritka az, aki mondjuk a negyedik évben olyannyira emlékszik az első évben tanultakra, hogy arra az oktató bízvást építhet.
Summa summarum: az alap- és alapozó tárgyak jó részénél nem a korábban szerzett zanzaismeretek kiegészítését kell biztosítani, hanem csaknem a nulláról kell az oktatását kezdeni. Minderre – és a magas szintű szakképzésre – pedig marad összesen két év (ez lenne a 3+2-ből a 2).
Erkölcsi következmény
A 3+2 rendszernek demoralizáló hatása van. A gyengék kedvéért lejjebb helyezett léc átugrása a korábbi rend átlaghallgatójától komoly erőfeszítést nem igényel. Észreveszi, hogy könnyűszerrel, teljesítménye visszatartásával is lehet sikert elérni. Akik pedig három éven át hozzászoktak a könnyű sikerhez, a negyedik-ötödik évben telejajgatják a világot túlterheltségükről, amiért egyszerre ilyen kíméletlenül kezdik őket úgymond „szívatni”. Mert az fog történni.
De mégis, hogy legyen?
Persze kérdés: hogyan legyen? Tévpályának tartom a 3+2 „ráépülős” főiskolai-egyetemi rendszert. Ha a kormányzatnak szívügye a felsőoktatási létszám növelése, a jelenlegi főiskolai hároméves képzés létszámkeretét növelje, akár az egyetemi képzés létszámkeretének terhére. A főiskolai képzést az egyetemek felelősségi körébe kell utalni, megfelelő egyetemi háttér jelenlétében nincs is szükség főiskolai karokra. Így megszűnik az az abszurd helyzet, hogy főiskolák oktatói például egyetemi tanári kinevezést kaphatnak. Maradjon meg a jelenlegi 5+3 (doktori szint) egyetemi képzés. Tehát a magam részéről nem a frissen favorizált ráépülős, hanem az eddigieknek megfelelő, de kapacitásában megnövelt, párhuzamos főiskolai-egyetemi oktatási rend híve vagyok.
A főiskolaitól az egyetemi képzés felé az átjárhatóságot biztosítani lehet egy következetes és szigorúan normatív kreditrendszer érvényesítésével. Aki viszont az egyetemi képzést választotta, az első év után döntse el, hogy futja-e erejéből az öt évre vagy sem. Ha nem, eddigi tanulmányainak kreditértékét beszámítva tanulmányait a főiskolai rendszerben folytassa – amiből később akár vissza is térhet, ha van ereje és kitartása. Az első egyetemi év lezárásával felül is lehet vizsgálni a hallgatói teljesítményeket, kezdeményezve az átirányítást, felhíva a figyelmet arra, hogy kilépésre természetesen később is van mód, de a főiskolai útra lépésnél az időveszteséget le kell nyelni. De mindkét képzési formánál adják meg a reális hallgatói normatívát, mert amit most normatívaként fizetnek, csupán alamizsna.
Nem kell tehát sem gorombáskodni, sem kulcscsomókkal pofozkodni. Csak érvényt kell szerezni a józan ész diktálta szabályoknak és a lunatikus elképzeléseket a legapróbb részletekig át kell gondolni. Így is megvalósíthatók a kormányzat nagyratörő oktatáspolitikai elképzelései.

A szerző egyetemi tanár (SZIE Mezőgazdaság- és Környezettudományi Kar)