Pangó Argentínó

Félnünk kell-e a pillangótól? A pillangótól, melynek – a Lorenz-féle káoszelmélet szerint – Gábriel arkangyal szárnyainál is hatalmasabb érvényű szárnya vagyon? Profetikus pillepillanatkép a jövőből, Peking fölött egy pilleszárny megrebben, s a következmény: tornádó Texasban. A káoszelmélet szerint csekély ok aránytalanul nagy következményhez is vezethet, avagy olyan ez, mint a lavina: egyszer lenn, másszor fenn. Íme, a neokaotikus korszak terroristái: a pillangószárny és a hópehely. Elintézik akár az egész világot is, ha kell. S elméletileg bekövetkezhető tevékenységük, a Szodomára hullott kénesőéhez hasonlóképp, nem minden tanulság nélkül való.
A csekély ok nyomán támadt végzetes következmény felelősségre int. Int a Gólemtől, int Homonculustól – ki kotyvaszt, kontárkodik –, no meg a keleti bölcselet lényegét idézi: minden mindennel összefügg. Jó hinni a nagy hatalmú pillangóban. Ha nagy hatalmúak a pillangók, nem egyedüli az ember. Magányunk – az ékkő – oldódik akkor a kékítő vízben. Hihetjük, hogy a kis dolgoknak is lehetnek nagy következményei, hihetjük, hogy a sehonnai kis hószem, a sehonnai kis pille – akár Tóth Árpád óriási tűzvészről álmodó gyufalángja – még viszi valamire. Az apokalipszisben úgymond karriert csinál. Ha minden mindennel összefügg, akkor valahol csak-csak jegyezve vagyunk, tetteink nem abszolúte jelentéktelenek, fohászaink meghallgattatnak. A világ akkor: háló, s rezegjünk bármit, meghallja a vízipók-csodapók. Hogy mellesleg a prédájává leszünk? Uraim, semmi se tökéletes.
Az eredetileg meteorológiai modellek alkotta káoszelmélet, jelzem, azóta pillangóként kiröpült a levegő palackjából, s ma már kétségkívül piaci értéke lett, immár közgazdasági Nobel-díjak nyüzsgik körül. A múlt század – értsd: huszadik század – vége felé, amikor még magasan röpültek a repülőgépek, és mindenki a nagy dátumváltástól rettegett, a múlt század vége felé, amikor az antiállam mint internet, már-már elérkezni tűnt, és soha nem látott közelségbe került a szellem materializációja, hisz a szellemi tőke a virtuális tér által valós pénzt fialt, a múlt század vége felé, ebben a végletekig turbósult és informálódott korban sok pánikbeteg hitte, hogy a spekulatív tőke, a forró pénz egyik napról a másikra romba döntheti a világgazdaságot. Az 1997-es kis csőd, a délkelet-ázsiai, orosz és brazil pillangóválságok mind-mind egy majdani, apokaliptikus léptékű világgazdasági válság előképének tűntek. Agymogulok hirdették, hogy a nagy világgazdasági válság, akárcsak a Los Angeles-i várva nem várt „big one” földrengés, előbb vagy utóbb, de feltétlenül bekövetkezik. Mindez párhuzamosan az Új Gazdaság válságrezisztens voltába vetett hittel. Mindenki a pillangóra várt, valamíg hirdették, hogy ez már bizony bogár.
Azóta okosabbak és öregebbek lettünk. Immár bokánkig ér a huszonegyedik század, s úgy tűnik, hogy a múlt századiak által várt pillangó elérkezett, csak épp nem Szodoma, hanem Ninive küldte. Vagyis a megrebbent szárnynak nemhogy megrettentő, de még az arányos okság elvéből eredőnél is kisebb következménye van. Németország egyesülése a hetvenes években harmadik világháborúhoz vezetett volna. Argentína gazdasági összeomlása a kilencvenes évek végén súlyos gazdasági világválsághoz vezetett volna. És most – néma csönd. A Titanic elsüllyedt, s mi jéghegyként úszunk tovább. Business as usual. A tőzsdék nem érezték meg Argentína „veszését”. A dot com lufi kipukkadása után olybá tűnik, a káoszt is maga alá temeti a rend. Immár nem hihető, hogy minden mindennel összefügg, s mindennek méltó következménye lesz. A globalizáció rémálmából és álmából egy nagy zárthelyi dolgozatra ébredünk. Mi írjuk, s a fal adja a másikat. Szomorú függetlenségek, vad autonómiák mindenhol. Következmény nélkül megtörténhet szinte minden. Ez azt jelenti, hogy a lavina mégiscsak gödörben végzi. Ez azt jelenti, hogy egyedül vagyunk. A valóságban a halálozási rovat híreit olvasva nem rendülünk meg, nem hatnak ránk lesújtóan a közülünk eltávozott ismeretlen nevek. Országok is odaveszhetnek, elpusztulhatnak visszhang nélkül.
Részvétet csak a részvétel kelthet. Az emberiségszabású történelemben részt venni márpedig fölötte kevés esemény képes. Azt, hogy mi megy eseményszámba, hogy mi válhat kollektív sorsélménnyé, emberemlékezet óta a hatalmi viszonyok döntik el. Így lehet ma paradoxmód Afganisztán nagyobb ország Argentínánál. Hogy elfogják-e Oszama bin Ladent, jelenleg a hatalmi viszonyok okán az emberiségszabású történelem része. Az viszont, hogy meddig süllyed Banglades, hogy a globális fölmelegedés nyomán elönti-e az ár, s hogy amúgy most miként is állnak egymással épp a tuszik és a hutuk, avagy kicsoda is most az új argentin elnök, s a viszonylagos jómódért mi miatt kell szenvedniük az argentinoknak – magánügy. Ki-ki ül a maga zilált kis cellájában, és küszködjék bármennyire is, semmi reménye, hogy lobot vessen a világra, hogy tornádót indítson valahol messze, vagy könnyet fakasszon egész közel.

A szerző író