Terror Háza: jelképek egyenlősége

Áll Tomika és Ivánka a Pobedákkal zsúfolt utcán, és nézik-nézik felemelt, dacos fejjel, tágra nyílt szemekkel ezt a hatalmas, égig érő cifra palotát. A kapuban délceg fegyveresek, egy letűnt kor biztos kezű oszlopfői. Állnak marconán, kezükben dobtár. Csodálkozik a két piciny csöppség apucikájuk dolgozószobáján. Akár egy szalon. Beülhetnek a kényelmes fotelbe, a hatalmas, faragott lábú asztal mögé. Az asztalon szétdobált
dossziék, fekete, tekerős telefon. Rajta fémtáblácska: „Vigyázz; az ellenség lehallgat!” Gyönyörű az erős fényű alumíniumlámpa is, ide-oda lehet tekergetni. Odafönn a falon kopasz sunyi lóg, mosolyogva. Benn redőnyös félhomály, diszkrét dohány- és kávéillat. Valahol a párnázott ajtón túl írógép zakatol. A férfiak ráterítik zubbonyaikat a karfára, felgyűrik ingujjukat, majd – megsimogatva az ártatlan gyermeki fejeket – leballagnak az alagsorba. Dolgoznak keményen. Lassan esteledik. Az idő unottan vánszorog. Az apák visszajönnek csapzottan, borostásan, izzadt homlokkal, kezüket a falicsapnál gondosan megmossák gyökérkefével. Felveszik a gimnasztyorkát, megrántják a pisztolytáska barna bőrszíját, és megcirógatják álmosodó gyermekeik kobakját. A kapuban bokacsattogtatás, odakinn az Ifjúság útján fényes szelek fújnak.
Régi, szép szokvány, szabvány nap volt ez is, akár a többi, elveszve a mulandóság tengernyi ködében. Szereti az ember az ő múltját. Ragaszkodik hozzá. Ha kell, tíz kicsiny körömmel. Simogatja a régi, fakó képet, az ifjúság e megkopott, távoli madarát. Szép házak, szép emberek. Van, kihez kegyes a sors, van, kihez nem. Nosztalgikus nép a miénk, hamar feledi a rosszat, csak a szépre emlékezik. Különösen igaz ez arra, kinek érdekei és családi múltja ezt kívánja. A ház, az egykor díszes homlokzatú palota ma is ott áll hamuszürkén. Ránk tekint félszegen, vaksin, akár egy agyonkínzott, élettelen, gyötrődő arc. A stukkók kivert fogak, a párkányok széthasított sebhelyes barázdák, a bemázolt ablakokra szürke hályog ereszkedik. Bejárata fájdalomtól eltorzult száj, elhalón kiált. A magasban kifeszülő konzolokon akasztott hullákat lóbál a hideg februári szél. Áldozatok százai. Rajkot, Riest, akár egy kutyát, saját elvtársaik marcangolták szét. Kádár később odalenn a mélyben, a véres betonfalak között KISZ-klubot alapított. Halállal konszolidált élőkép. A Hűség Háza, így hívták ezt vacogva. A verőlegények pártjukhoz, az áldozatok népükhöz voltak hűségesek. Az Andrássy út 60. e szörnyű tetemrehívás helyszíne, hol a haláltánc matinéja megnyitja kapuit február 24-én.
Áll a mű, kész az újabb műbotrány. Előkerül az elásott csont, min felhevülten lehet cívódni. A jobb sorsra érdemes Ráday velőkig hatoló városvédő sikolya végighullámzik a pártszolgálatos médián. Építési előírásokkal huzakodik, paragrafusokat citál, de mindannyian tudjuk a lényegi, a legfőbb, a legelhallgatottabb igazi okot: ott fenn, a magasban, együtt a két jelkép, a nyilaskereszt és az ő átlényegülése, a vörös csillag. Ez itt a nagy baj forrása, hogy odafönn, a felhők között egymásra talált és összeolvadt a gyászos múlt. Ez okoz riadalmat, zűrzavart, nem a pengefal, nem a vöröslő fasor, nem a fekete márványjárda. Belevágtak a megszépülő emlékezet pofájába. Tombol a közgyűlés, Grespikért kiált! Szeretett jelképük rossz társaságba keveredett. Érdekes, a kutyagumis világváros remekül elszabott építési ocsmányságai eddig senkit sem zavartak. A globalizmus Kálvin téri üvegmauzóleuma, Óbudán a régi Sipos vendéglő melletti, osztrák importból konvertált banki ízlésficam, vagy a MOM Park bevásárlóközpontja (melyre már csak a horogkeresztes sast kellene felrakni a Harmadik Birodalom zászlóival, s máris úgy nézne ki, mint egy hollywoodi nemzeti-szocialista pártközpont) nyugodtan felépülhetett. Nem volt tilalomfa. Pedig ez csak három olyan építészeti szörnyszülött – a több száz közül –, melyek állítólag megadják Budapest világvárosi rangját. A Munkáspárt eközben szép csendesen feldíszíti Kádár-poszterekkel a közutakat, s áll még a szovjet emlékmű is a Szabadság téren. De ez nem Rádayra tartozik. Ez nem az ő asztala. Ez nem zavarja. Mossa kezeit.
Közben Demszky is ringbe száll. Ő igazi cápaember. Ha témát talál, ha megfog valamit, fogai rágásról rágásra húzzák le áldozatát a mélybe, a torok felé, be a béltraktusba, a 4-es metró alá. A nagy, kifényesített horog a ficánkoló csalival ott fityegett már jó ideje az orra előtt. Most bekapta. Okos politikus – különösen, ha tisztázatlan és zavaros a múltja – ilyenkor átmegy az utca másik oldalára. Mélyen szemébe húzza kalapját, és odábbáll. Nem kell hivatalból lelkesedni, hurrázni, tapsikolni, csak csendben, némán eliszkolni csendesebb vizekre. A főpolgármester nem ezt tette. Ismét betiltatna. Az ösztönös cápavirtus lecsapott. A jelképek szúrósak és hegyesek, különösen így összegabalyodva. Vonaglik, recseg-ropog az egész tekintélyes hivatal. Kapkodnak. Elérkezett a nagy színvallások időszaka. Ismét öszsze lettek terelve az egykori trockisták és maoisták, a Sztálin díszpolgárságát megtartók az Andrássy út ’56-os szétlövetőivel. Védik a várost, a maradékot, a világörökség koncát.
Most azonban nem stukkókról és baluszterekről kell vitázni, hanem arról, hogy végre megszületett a régen várt egyenlőségjel. Fel merték festeni a két gyűlölt, zsigerből utált jelkép közé. Jól láthatóan, harsányan, senkitől sem félve. Nagy és bátor tett ez, értékelik majd az egykor szenvedő emberek. A cápaember meg hadd csapkodjon; vagy partra vetik, vagy elsüllyed a mélybe, a távoli sötétbe, egy elsüllyedt metropolis nosztalgikus, külvárosi szoborparkjának kellős közepére. Oda, a vörös csillag mellé.

A szerző az Inconnu csoport tagja, egykori ellenzéki