Zöldkártya és a trükkös rablók

Hogy az autótolvajok milyen fantáziával vannak megáldva, az szinte elképesztő. Rájöttek, hogy az autófeltörés, a zár tönkretétele hosszadalmas, fáradságos munka, és költségekkel is jár. Kifizetődőbb, ha valamilyen módon kicsalják a vezetőt az autóból, és ők ülnek be a helyére, mint az autó új tulajdonosai. Ez az erő- és eszközkímélő módszer olyan méreteket öltött, hogy a rendőrség – mindnyájunk örömére – még a nyáron létrehozta a „trükkös” tolvajok elfogására szakosodott kommandót. Egy ország kísérte figyelemmel ténykedésüket. Sokan meglehetősen szkeptikusak voltak, mondván: a rendőröknek rendkívül ügyeseknek kell lenniük, ha sikert akarnak elérni. Éppen ezen elmélkedtünk mi is egy kirándulásról balatoni szálláshelyünkre hazatérőben, amikor a keskeny parti úton szembetalálkoztunk egy rendőrbrigáddal, amely megállásra intett bennünket. Abban az utcában, ahol az előző, csaknem harminc évben egyetlen rendőrt se láttunk. Ennek lehet a következménye, hogy a „gyűjtögető” életmódot folytatók minden télen összeszedik a balatoni házakban hagyott értékeket, biztosítva ezáltal a berendezések állandó felújítását. Unokámat egészen fölvidította a rendkívüli esemény. – Nagyapa, most aztán elkapnak a trükkös rendőrök! – Lelkesedését növelte, hogy a rendőrök fiatal, jóvágású, megnyerő külsejű, szimpatikus fiatalemberek voltak.
– Kérem az igazolványait! – jött az első felszólítás. Magabiztos nyugalommal nyújtottam ki papírjaimat az ablakon keresztül. Semmi baj nem lehet – gondoltam –, hiszen minden rendben van. – Tessék, doktor úr, kiszállni a kocsiból – hangzott el meglepetésemre a kérés. Nem szeretem, ha ilyenkor doktor úrnak szólítanak, az mindig pluszköltséggel jár. A hivatalos közegekben ilyenkor könnyen beugrik a kép, hogy a doktorok csak hálapénzben részesülő orvosok és jól kereső ügyvédek lehetnek. Hátramentem, ahol az őrmester úr diszkréten közölte velem:
– Baj van, egy hete lejárt a zöldkártyája. – A fene egye meg – mondtam magamban.
Gyorsan végiggondoltam: mit tudnék felhozni mentségemre, hogyan tudnám megúszni a büntetést? Eszembe jutottak feleségem intelmei: Mosolyogj, ha megnyerő akarsz lenni. Talán el kellene mondanom, hogy egyetemista koromban a szegedi Dózsa labdarúgócsapatában játszottam? Vagy talán politikai vonzalmaimat kellene vele finoman közölnöm? Na de mi van akkor, ha a másik oldal híve, hiszen nemrég értesültünk, hogy Doszpot úr az MSZP-ben folytatja tevékenységét! Talán érdemes lenne megemlítenem, hogy nem vagyok orvos? Igaz, hogy az embereket igyekeztem a múlt rendszerből örökölt politikai „betegségükből” kigyógyítani, de hát ezért nem járt hálapénz. Miközben így tépelődtem, megszólalt a rend őre: – Mit csináljak most magával? – Hát engedjen el, biztos úr, holnap megszerzem a zöldkártyát. – Mintha nem is hallotta volna: újra elhangzott a na, de mit csináljak most magával? Én meg némi színesítéssel ismételgettem: – Engedjen el, biztos úr. – Ez a bonyolult társalgás folyt még egy pár percig, az eredmény: nem engedett el.
Meglehetősen letargikus hangulatban ültem be a kocsiba. Mindig lehangol, elszomorít, ha valami szabálytalanságon rajtakapnak, és ráadásul még meg is büntetnek. Az ember úgy érzi, bekerült a büntetett előéletűek közé. „Mondtam, hogy mosolyogj – jegyezte meg azonnal feleségem. – Hiába beszél neked az ember.” Bánatunk azonban elmúlt, amikor este a rádióból értesültünk, hogy valahol Budapest környékén három külföldi állampolgárságú trükkös tolvajt elkapott a kommandó. Az egyiket Németországban már régóta körözik. Na végre, mondtam családomnak, láthatjátok, hogy a rendőrség nemcsak a zöldkártya érvényesítését elmulasztó „kisstílű bűnözők” iránt mutat érdeklődést, hanem a nagyhalak iránt is. Az új kommandó csak beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Most majd trükközhetnek a fiúk a börtönben! Nagyon reméltem, hogy a hírről a német újságok is beszámolnak, hiszen számtalan alkalommal német turisták voltak a rablók áldozatai.
A következő hetekben különös gondossággal olvastuk a lapokat, kíváncsian vártuk, milyen büntetésben részesülnek a tolvajok. Figyelembe véve az én vétkemet és büntetésemet, na meg a jó hírünket veszélyeztető rablásokat, reménykedtem, hogy néhány évet csak rásóznak a tolvajokra. Abban is bíztam, hogy a kommandóscsoportot is megjutalmazzák jó munkájáért. Feleségem figyelmeztetett, hogy ne reménykedjek a gyors ítéletben, hiszen a saját tyúkperünk is lassan a tizedik évfordulójához közeledik, miért gondolom, hogy máshol a bíróságok gyorsabban dolgoznak.
Hát egyikünknek sem lett igaza. A Magyar Nemzetben olvasott tudósítás szerint a Buda környéki bíróság meglepően gyorsan döntött, és az elfogott vendégmunkásokat szabadlábra helyezte. A „szigorú ítélettől” fellelkesülve azóta már újra aktívan tevékenykednek az autóutakon, növelve jó hírünket a turisták előtt, kompenzálva a pozitív országkép kialakításán fáradozók munkáját. Mondanom se kell, hogy a hír meglehetősen sokkoló volt, és hallatán – népiesen mondva – se köpni, se nyelni nem tudtunk. Saját ügyem alapján próbáltam elképzelni, hogyan zajlott le a tárgyalás. A bírónő bizonyára megkérdezte a trükkös urakat: na, most mit csináljak magukkal? A bandavezér, aki nem volt doktor (!), és korábban valószínűleg a tiranai Dózsa labdarúgócsapatában játszott, hivatkozva nehéz gyerekkorára, megnyerő mosollyal és tört magyarsággal válaszolta: – Engedjen el bennünket! – A bírónő újból és újból feltette a kérdést: – Na, de mit csináljak most magukkal? – A válasz mindig ugyanaz volt: – Engedjen el bennünket. – Mit tehetett volna a bírónő? Hát elengedte őket.