A nemzet nem pelenkás csecsemő

Rengeteg jóérzésű emberben fölmerült a most lezajlott választás során, hogy valami rettenetes csalás történt. Némelyek többször szavaztak? A biztosok hamisan számoltak? Manipulálták a számítógépeket?
Talán mindegy. A megrendülés, amely az események láttán elfogott bennünket, magából a kampányból adódott, maga a kampány volt korrupt.
A fogalom a latin corrumpo ige és a belőle képzett corruptio főnév eredeti jelentéseiből származik: megsért, megsemmisít, megront, rombol, tönkretesz, elferdít, hamisít, illetve fonákság, megvesztegetés, romlottság. Hamvas Béla bölcsességének egyik alapszava a korrupció, aminek értelme nála a létrontás. Eszerint bizonyos tettek nem egyszerűen bűnök más ember vagy éppen Isten ellen, hanem a lét egészét sértik, minden élőlénynek ártanak – függetlenül az illető személyes érintettségétől. Rosszabb lesz a levegő. Ezt érezte annyi ember, a lét általános leromlását.
*
Kezdődött a dolog a nyelvi tér szétrombolásával, ami lehetetlenné tette a két fél közti véleménycserét, sőt vitát. Mikortól? A rendszerváltás pirkadatától. Emlékszünk, hogy tíz-egynéhány éve a mostani baloldal két pártja akkor még egymás ellenségének álcázta magát, de közösen tematizálta a társadalmi diskurzust: Magyarországon a Horthy-korszak restaurációja folyik, dühöng az antiszemitizmus, előretörtek a nácik, a zsidókat verik a nyílt utcán, kommunisták nincsenek, sosem is léteztek, keresztény kurzus van, hordóügy, Hanákné-ügy, Antall fölszámolja a demokráciát, taxisblokád stb. Hogy az ország és az első, tapasztalatlan demokratikus kormánya előtt gigantikus feladatok tornyosulnak, arról szó sem esett. Szó sem eshetett. Mukk sem a tényleges gondokról. A kárpótlásról, a demokratikus átalakulás természetes konfliktusairól, az új törvények bölcs végiggondolásáról, megismertetéséről. Előre gyártott álproblémákról ömlött a szó, amelyek egytől egyig hazugságnak bizonyultak, akárcsak azok a rágalmak, amelyek máig szennyezik a nyelvet és a létet – és a rágalmazó soha nem kér bocsánatot. Sőt, a hazugság, a szószegés intézményesült, amikor a korabeli miniszterelnök, Horn Gyula írásba adta Surján László ellenzéki képviselőnek, hogy a „kormány nem köteles betartani a választási kampány során tett ígéreteket”.
Ahelyett, hogy elvesznénk a példák szinte végtelen áradatában, válasszunk rövid elemzésre egyet. 2001–2002 fordulóján szocialista politikusok az egész sajtót és az összes csacsi magyar fület telekürtölték 23 millió román beözönlésének rémlátomásával. Ha valaki legföljebb kilencvenezret érő autójáért 23 milliót kér, akkor a tárgyalást valójában megszakítja. Többé nem lehet értelmesen beszélni se a kocsiról, se a kedvezménytörvényről – emlékezetes, hogy Magyarországon idegen állampolgárok számára a munkavállaló-keret körülbelül nyolcvanötezer fős. De azért sem, mert a csőcselékben ez a rasszista propaganda ordas indulatot kelt. Nyelvileg, politikailag, nemzetileg és erkölcsileg kezelhetetlen szituáció keletkezik. Mégpedig romló tendenciával, mert ez az esztelen állítás megnyitja az utat a még balgábbak előtt, a politikusok beszédmódjává válik, irigységet kelt az itteni magyarokban a határon túliak ellen, és a műveletlen, indulatai és gondjai közt vergődő tömeg kapva kap rajta, mert szövetségesre lel a „fölsőbb körökben.” Egyszersmind fölmentve érzi magát az alól, hogy helyzetét értelemmel, szeretettel, morálisan kezelje. Keblére öleli, természetes vezetőjének tekinti azt a csatornaértelmiségi réteget, amely az ő szintjén gondolkodik és cselekszik. Ezért választja elsöprő többséggel képviselőnek azt az egyént, aki a világhálón azt nyilatkozza, hogy az ő politikai ellenfele egy bizánci típusú bajkeverő, egy visszataszító mocskos tolvaj.
A korrumpált nyelvi közegben természetes, hogy a szavak olykor ellenkező értelműek lesznek: a liberálisok valójában anarchisták, a szocialisták a nagytőke képviselői, a kereszténydemokraták mezei tolvajok. Csoda-e, hogy a magán-kapcsolatok is tönkremennek, hiszen a tényleges gondok kibeszélhetetlenek, a sebek pedig olyan súlyosak és úgy elmérgednek, hogy szent legyen a talpán, aki nem sértéssel válaszol rájuk. Vagyis szétrombolódott a demokrácia előfeltétele, a kommunikáció.
*
Mi a helyzet a néppel, az isteni démosszal, melynek akarata – állítólag – Isten akarata?
Már érintettük a lumpenizálódást, ami a nép korrumpálódását jelenti: erkölcsi, műveltségi, esztétikai leromlást. Az úgynevezett szakértelmiség jó részének beszédmódját, viselkedését, műveltségét, ízlését, önfegyelmét, bölcsességre való hajlamát, a bűnözési statisztikákban elfoglalt helyzetét stb. figyelve kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a jelenség immár nem csupán a lecsúszott társadalmi rétegekre jellemző, hanem jelentős teret hódított az úgynevezett magasabb társadalmi rétegekben, sőt az elit legkülönfélébb csoportjaiban is.
A példaadók között.
A mostani választási kampánnyal összefüggésben elegendő talán három okot és jelenséget említeni.
Az első a kereskedelmi médiumok hatása. Ezek az intézmények a sajtó álarcában jelentkeznek, s látszólag kultúrát, híreket, filmeket stb. forgalmaznak, de ez hazugság. Műsoraik, közleményeik egyetlen feladata, hogy reklámhordozók legyenek, ennek érdekében a goebbelsi útmutatást követve a legalacsonyabb – zsigeri – szinthez igazodnak, s valamennyi fogyasztójukat ide szorítják le, hogy engedelmes konzumidióták legyenek. Működésük valódi célja az emberi személy lerombolása, ami társadalmi szempontból a demokrácia tönkretétele, hiszen képes-e felelős döntésre a kikapcsolódás áldozata, akit kikapcsoltak a létezésből, akinek ízlését elsorvasztották, akit a lét alapértékei felől megtévesztettek, akit idiótává aláztak?
Több mint elgondolkodtató a kereskedelmi tévék elsöprő lelkesedése az úgynevezett baloldalért. Lehetséges volna ez mély érték-, ízlés- és érdekegybeesés híján?
A második jelenség legyen egy plakát. A liberális (?) elnök ül a kanapén, balján egy pelenkás gyerek. Az elnök azt üzeni, hogy „rendbe teszi” a dolgot. Mit szoktak rendbe tenni a pártelnökök? Nyilvánvalóan a népet. Kicsoda-micsoda a nép e képes beszédben? Nyilván a kis kakás csecsemő. Az összes választópolgár látta ezt a plakátot, meg az azonos tartalmú filmet; én kettővel találkoztam, aki megértette, és kikérte magának, hogy vele úgynevezett demokraták így beszéljenek. A többi vagy képtelen volt fölfogni, vagy elfogadta, hogy ő, mint nép, magatehetetlen, pelenkába csináló csecsemő, aki az elnök úr nélkül létezni sem volna képes.
A harmadik a kampány maga, ami nem volt egyéb gigászi vesztegetősdinél. Jött a lobbista és ígért: ha nyugdíjas vagy, ha tanár, ha orvos, ha csőlakó, bűnöző, ezt és ezt kapsz. Forintra kiszámítva, vagy babgulyásban, amnesztiában kifejezve, csak add a voksodat, s felejtsd el, hogy a te érdekednél magasabb szempont is létezik. És a lumpenek, meg akik lumpenek szerettek volna lenni, mind szaladtak és nyújtották a markukat: bácsi kérem, tessék engem is megvesztegetni! Ahogy haladt előre a kampány, úgy terjedt a korrupció. A végén már a választási bizottság is beállt a sorba, amikor kimondta, hogy nem veszélyezteti a kampány tisztaságát, ha a szegény cigányokat szavazás előtt-után itallal-gulyással vendégeltetik.
*
Ez a kampány egyértelműen a demokrácia lerombolásáról szólt. A győztesek, természetesen, győztesek. Most mulatnak, és lakomáznak: meg fogják enni, ami főztek. Miután azonban ez az egész történet a mi közös történetünk, és ők is mi vagyunk, az ő főztjüket nekünk is nyelnünk kell.
Az általuk annak idején olyannyira gyűlölt és mocskolt, újabban dicsérgetett Antall József, amikor Göncz Árpád sorozatos alkotmánysértéseket követett el médiaügyben, azt mondta, hogy nem lép föl ellene, mert a köztársasági elnök a zsenge demokrácia alapintézménye, és számára a demokrácia többet ér minden politikai vereségnél.
Akarják, nem akarják, Antall József etalon, vagyis mérték valamennyi magyar miniszterelnök számára. Ha a mostan következő szeretne az ő nyomába lépni, akkor legelőször el kellene vonulnia három nap csöndes magányba. Mindenféle sajtót, sugdolózó tanácsadót kizárni. Imádkozni hajnalban és elénekelni a Jöjj Szentlélek Úristen-t – az a legjobb ilyen esetekben, napközben lelkiismeret-vizsgálatot tartani, és végiggondolni a történteket meg a benső teendőket, majd levonni a konzekvenciákat. A harmadik napra talán kikristályosodna benne, hogy a legfontosabb a lumpenizálódás megállítása és visszafordítása, a nyelv, a kommunikáció helyreállítása. Nehogy legközelebb a bűnözők, a társadalom legalja döntse el Magyarország sorsát – azok, akik a hazával véletlenül sem gondolnak. Ezért nem dolgozhat olyan frakcióban, amelyben valaki garancialevelet bocsátott ki, anélkül, hogy vállalásainak ellenértékét bírói letétbe tette volna. Nem köthet koalíciót olyan politikussal, aki az egész nemzetet pelenkás csecsemőnek tartja. Nem lehet szövetségese olyan szakértelmiségi és olyan médium, amely a nyelv, a kommunikáció, a nép lerombolásával foglalkozik – és így tovább, és így tovább. Egészen addig a pontig, ahol tisztázhatná saját részességét az országos korrupcióban, s ahol a legszemélyesebb következtetést levonhatná.
A Szentlélek Úristen áldása szálljon rá!

A szerző író