A fintorgó aligha akarja fél évszázad elmúlását

Megrázó történelmi leckével várja a látogatót a Terror Háza, azt azonban hasznos tudni, hogy nem velünk esett meg először a magyar történelemben olyasmi, ami undort kelt, borzongást ébreszt az utókorban. Megírásra vár az az akadémiai székfoglaló dolgozat, amely számba venné az elmúlt fél évezred Endlösung-kísérleteit, amelyekkel az egymást váltó megszállók a magyarkérdést véglegesen meg akarták oldani. A szándék többekben is megvolt, csak a kivitelezéshez nem értettek elég jól.
Szegény jó Vörösmarty Mihály, aki belehalt a levert szabadságharc fájdalmába, így összegezte a szabadságért kiálló generáció élményeit: A fondor hatalommal Rabló, zsivány szövetkezett, / S a nép szívébe mérget, / Undok koholmányt ültetett (Harci dal, 1848). A külső fegyveres támadást a nemzet lelkének, szellemének megrontásával kellett kombinálni. Illyés szerint milyen hatással lehet a nemzet jellemére az, hogy nálunk évszázadokon át, aki kiállt a hazáért, fejét vesztette, s megmaradt szaporítani a fajt az, aki behódolt. A mindenkori hódító kontraszelekcióval gyengítette ennek a rebellis nációnak az ellenállását. Ugyancsak Illyéstől: a rosszul megírt történelem visszajár, a meg nem írt el sem megy. Igaz, hogy a marxizmus–leninizmus csak a legutóbbi gyarmatosítónak állt rendelkezésére, s ezért jogosan érzik a még itt-ott közöttünk élő áldozatok, hogy az osztályharcban rendkívüli „kezelésen” mentek át. Ami a technikát illeti, ez bizonyosan igaz is, hiszen magasan fejlett ázsiai módszerekkel szembesült minden párttag és pártonkívüli, aki alkalmasnak látszott az osztályellenség szerepének eljátszására. Lenin és Sztálin pártja egyet tudott, de azt biztosan: a hatalom megszerzésének és megtartásának minden egyebet alá kell rendelni.
Aki a megvalósítás részleteivel szembesül az Andrássy út 60.-ban, annak időről időre érdemes a „főirányra” gondolni. A mai látogató kiváltsága az, hogy tudhatja, hová vezetett a világuralmat megcélzó „társadalmi fejlődés”.
Márai Sándor a Föld, föld! című könyvében így emlékezik vissza az utca emberének is látható kezdetekre: „… a sugárúton mentem, amikor megláttam a hírhedt 60-as számjelzésű ház egyik erkélyén az Államvédelmi Rendőrségnek nevezett különítmény néhány frissiben beöltöztetett egyenruhás legényét. Jól végzett napi munka után – vagy közben – lehettek, mert csípőre tett kézzel, vigyorogva álltak az erkélyen, és röhögve nézték a gondterhesen, fáradtan vonuló népet a járdán – úgy álltak, magabiztosan, fölényesen, mint akik tudják, hogy minden hatalom az övék… Amit emberi kegyetlenség kitalálhat, minden megvalósult ebben az épületben: a pincékben, az emeleti vallatószobákban … hogy egy emberellenes merényletet, a kommunizmusnak nevezett, szocializmusnak álcázott erőszakos csalást … rákényszerítsék az emberekre. … megkapták a legnagyobb elégtételt, amiről ez a fajta ember álmodhat: a jogot, hogy kegyetlenek legyenek és megnyugtatást, hogy nem felelősek az irtózatért, hiszen a »nép érdekében« csinálják, amit csinálnak. Ők voltak a Valóság, a Rendszer támasza és oszlopa.”
Aki fintorog a múzeum, vagy inkább a történelmi szembesülés miatt, az aligha akarja ennek a fél évszázadnak a végleges elmúlását – ő tudja, miért. Szabadjon mai szakértőt idéznem, mégpedig Simon Wiesenthalt: „Csak abban az országban nem lehet tanulni a történelemből, ahol nem vallották be a múlt bűneit.”
Nos, itt bevallásról szó sincs, hiszen az áldozatok panaszolják el országnak-világnak a velük, velünk történteket. A bűnösök legfeljebb betartanak az egésznek, ahol csak tudnak. Az ám, de a maguk mentésének szándéka valójában az egész magyarság sötétségben tartását jelenti, hiszen a történelem nem mögöttünk van, hanem alattunk: azon állunk! Az ország jogos gazdájának nevezett dolgozó nép – úgy látszik – jobb, ha nem áll semmin.
Nem „bűnös magyar”, hanem tárgyilagos francia értelmiségi tette az úttörő szerepet vállaló Kommunizmus fekete könyvében a világméretű „modernizációs kísérlet” áldozatainak számát 100 millióra. Ez bizony még győzelemért is igazolhatatlan ár lett volna, ám totális vereség után kétszeresen esik a latba. Aki nálunk arra hivatkozik, hogy az ő kezéhez nem tapad vér, ugyan gondol-e a vérdíjra, amit évtizedeken át hűségesen felvett a gyarmatosítótól, politikai, társadalmi és gazdasági kiváltságok mind máig élő és ható formájában? Csak az előnyökre emlékezni, a felelősség elvállalása nélkül, gyermeteg kísérlet.
Az öreg ’56-osok arra biztatják tehát a kiállítás kanyargós útjait végigborzongó mai magyarokat, hogy vegyék észre az egyes ember vadállatiasan kegyetlen elvesztése mögött az egész magyarság „végleges eltörlésének” elszánt és elvhű politikáját. A lelket és testet ölő irgalmatlanság rövid távon éppen olyan jó politikai alap, mint a hazugság: egyazon szellemiségben gyökereznek. Higgyünk azonban Bibónak, s a magunk jövője érdekében tagadjuk meg mindkettőt – múltbeli és jelenlegi híveivel együtt.
A szerző a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke