Az ügynök halála

A római jog ismerte az infamiát, a becstelenség jogi minősítését, amelynek több fajtája volt, a consul által megállapított, a censor által alkalmazott és a praetori infamia, amelynek egyik alfaja volt az ipso facto, önmagától beálló, közvetlen infamia, mint némely foglalkozás (kerítés, prostitúció), vagy magatartás (kettős házasság), vagy a fizetésképtelenné válás következménye. A későbbi jogfejlődés ismerte a polgári halál jogintézményét, amikor az illető bár él, életét nem vesztette el, de polgárilag halott, joggyakorlása korlátozott, erkölcsileg meghalt.
Ma újra felbukkant e régi jogintézmény, ismét megtalálta gazdáját, s szerencsétlen módon megint a Magyar Köztársaság újsütetű miniszterelnöke személyében. Ki hitte volna, hogy e szerény képességű, helyi értékénél lényegesen nagyobb rubrikába helyezett személy nem csupán szellemileg, de erkölcsileg is alkalmatlan feladata ellátására, hisz a legerősebb baloldali párt jelölte az ország élére, aki nyilván nem kockáztat semmit, mert a hatalom megragadásán túl célja a hatalom megtartása is. Ki hitte volna, hogy a miniszterelnöknek választott személy húsz-huszonöt éve még jelentéseket írogatott kollégáiról, fedett tiszt volt a titkosszolgálatban, két fizetést húzott, egyet a munkájáért, egyet pedig mások megfigyeléséért. Ki hitte volna, hogy a nyilvánvaló és azonnal látható szakmai alkalmatlanság ilyen gyorsan erkölcsivé is válik? A válasz: mindenki, aki élt a kádári szocializmusban, mindenki, aki nyitott szemmel járt és ma sem tévesztik meg gondolkodását manipulatív magyarázkodások, mindenki, aki tudta és tudja, mit jelentett a puhuló proletárdiktatúra.
Sajátságos, de nem ritka életpálya a miniszterelnöké. A hatvanas-hetvenes években háromféle politikai szerepkör részese lehetett a magyar ember a megbuktatott és megtorolt forradalom után. Lehetett börtönlakó vagy onnan már kijött pária, akinek politikai és társadalmi jogai sem voltak, a bírói (praetori) ítélet kimondta rá az infamiát, becstelenné nyilvánították az igazi becstelenek. A polgári halál részese lett, végzettségének megfelelő munkát nem kapott, gyermeke egyetemre nem mehetett, kitaszított volt, rendőri felügyelet alatt állt, figyelték lépteit, kivel találkozik, kivel beszél, mert bár semmije sem maradt, de mégis félni kellett tőle, mert egy dolog megmaradt neki: az igazság. Az igazság, amit e hangosak oly szívesen és oly sokszor hazudtak le, kereszteltek át és ferdítettek el minden napszakban és minden hullámhosszon. Évtizedekig elvették a szabadságát, elvették a megélhetését, elvették a jogait, elorozták a becsületét is, de féltek tőle, féltek, mert tudták, mindaz, amit ők mondanak, valótlanság, és csak az a valóság, amiről hallgatnak. Így lett a forradalomból ellenforradalom, így vált a demokrácia népi demokráciává, így mehettünk ötévente „választani” az egyetlen jelölt közül, s mindehhez feláldozták az ország szuverenitását. Megszálló csapatok állomásoztak mindenhol az országban, a magyar külügyminiszter, a honvédelmi miniszter, a belügyminiszter Moszkvából kapta az ukázt, mert amit Gromiko elvtárs rezzenéstelen arccal belehazudott a világ képébe, azt azonnal támogatta Péter János, Puja Frigyes és Kovács László. Amit Usztyinov altábornagy vizionált, azt másnap felolvasta Czinege Lajos. Mert errefelé, a Kárpát-medencében évtizedekig – bár bezárt Recsk, bezárt Tiszalök, visszatérhettek a hortobágyi juhhodályokba, a kitelepítettek helyére a birkák – diktatúra volt.
A lakosság második és nagyobbik része nem volt börtönben, tőlük csak a tulajdonukat, a polgári jogaikat és a véleményük kimondásának jogát vették el, akik köré vasfüggönyt húzott a demokratikus centralizmus, akik nem utazhattak nyugatra, csak ha itthon maradt a gyerek vagy a feleség, akiknek a kedvenc rádióadását is zavarták, hogy ne hallhassák, mint mondja ki az igazságot Gallicus. Akiket megalázó bérért alkalmaztak, akik már egy nyomorult papírautóért boldogok voltak és azt gondolták, hálásnak kell lenni annak a kéznek, amelyik a korbácsot a fridzsider mögé rejtette. Ők féltek a pártállamtól és félték a pártállamot, amely omnipotens hatalomként életük minden zugát átjárta, tőle kaptál, ha kaptál lakásbérletet, kocsikiutalást, útlevelet. Ő vette fel a gyerekedet óvodába, egyetemre, ő adta ki, ha kiadta a könyved, adatta elő a darabodat, ő adott megbízást végtelen mennyiségű Lenin-szoborra, tőle kaptál gebines üzletet, kiskereskedői engedélyt, szociális otthoni helyet. Próbálhattál te független maradni, mondhattad, hogy én nem vagyok párttag, engem nem érdekel a politika, akkor is mindennap a szádba lihegte rossz szagú leheletét, nem vonulhattál ki a világból, mert mindenhol ő állt.
S végül jelentéktelen mennyiségű, de meghatározó csoport volt a harmadik, a haszonélvezőké. Akiknek minden dukált, mert ők voltak az egyenlők között az egyenlőbbek, akiknek az elkobzott villákat kiutalták, akik külföldre járhattak, akik számunkra elzárt üzletekben vásároltak általunk elérhetetlen árukat, akiknek sofőr nyitotta ki a kocsiajtót, akiknek felesége a Clara szalonba járt, a nomenklatúra. Mit tehetett egy fiatalember a hatvanas években, ha nem született az elsők közé, választhatott, egyenlő lesz vagy egyenlőbb? S ki ne akarna a kivételezettek, a haszonélvezők közé tartozni? Egy volt csak a bökkenő, ehhez a gerincet meg kellett törni és senki nem kerülhette el ezt a halk roppanást, amely az első aláíráskor szép csöndben megesett. És ezt csak az hallotta, aki aláírt, aláírt egy olyan papírt, amely elindította őt azon az úton, amely a kivételezettek közé vezetett. Dönteni kellett, karrier, de akkor az esti csöndben szembe köpheted magad, vagy csak egy leszel a több millió közül és nyugodtan alszol. Ezt a döntést mindenkinek meg kellett hozni, mert mindenkinek volt egyszer döntési helyzete.
Senki nem születik SZT-tisztnek, senki nem születik spiclinek, hajlam, családi predesztináció megkönnyíti a döntést, de dönteni mindenkinek magának kellett. Csak az a halk roppanás, csak azt felejthetnék ezek a hölgyek és urak, de nem, azt már sosem fogják elfeledni, az a halk roppanás életük végéig kíséri őket. Kivételes helyzet a miniszterelnöké? Nem, sok száz, sok ezer fiatalember választotta ezt az utat, mert azt hitte, hogy a csigolyatörő hangot csak ő hallja egy percre, és többet soha senki. Tévedtek. A D–209-es sem gondolta, hogy egyszer az a papír egy napilap címlapján szerepel majd. Öreg papír, régi mondatok s 23 év után mégis mennyi élet van bennük, mennyi energia, mennyi robbanótöltet. Sematikus, szocialista karrier a miniszterelnök élete, a gyengék útja, s aki eddig csodálkozott, hogy ilyen szerény képességekkel hogyan lehetett ilyen messzire jutni, most láthatja. Nem kellett mást tenni, csak aláírni egy papírt.
Nem voltam ügynök! – csattant fel a parlamentben megbántottan, majd másnap beismerte, hogy fedett állományú tiszt volt. Még rosszabb. A magyar titkosszolgálatok – mint ahogy az ország sem – nem voltak szuverének. A magyar tiszt is ügynök volt, a KGB ügynöke, szolgálója, sőt kiszolgálója. Az ügynök árut ad el, a megbízója áruját. Ügynökölt ő is, saját megbízója áruját árulta, a kommunista diktatúrát, ez volt az az árucikk, amelynek az eladását a magyar titkosszolgálati személyek felvállalták. Eladni az egész világnak ezt a nagy hazugságot, ezt a döbbenetes és képmutató zsarnokságot, ezt a tébolyult diktatúrát, a század másik nagy mételyének a pandantját.
„Hazug álmokat szövögetett, nem tudta soha, kicsoda is ő voltaképpen, Willy ügynök volt és az ügynök élete nem épül szilárd talajra.” Ezt Arthur Miller írta abban a híres drámában, amiről nekünk magyaroknak mindig egy tiszta ember jut eszünkbe, Tímár József. De Miller a darabhoz írt tanulmányában még tisztábban fogalmaz: „Willy Loman megszegett egy törvényt, azt, amelynek oltalma alatt egyes-egyedül elviselhető, sőt elképzelhető az élet; ez a törvény pedig úgy szól, hogy aki elbukik a társadalomban, annak élni nincs joga.”
Infamia, polgári halál, becstelenség, mindez már bekövetkezett. A miniszterelnök biológiailag él és éljen még sokáig, de erkölcsileg már mindörökre halott. Sok erkölcsi halott állt már e szegény ország élén, azt hittük, a szabad választások hiánya miatt. Tévedtünk. Negyven évig vándoroltak a zsidók az ígéret földjéig, s mindannyiszor vissza akartak menni Egyiptomba, s ha nincs Mózes, vissza is mentek volna. Mi még csak tizenkét éve indultunk, messze még a Kánaán, de már elkészítettük az aranyborjút s már áll körülötte a tánc. Tovább megyünk vagy visszafordulunk? Lesz-e Mózesünk? És hol az Isten?
A szerző ügyvéd, a Nemzeti Kör tagja