Az új kormány árnyéka a Terror Házán

A Terror Háza puszta létezése nem akármilyen dolog. Erre utal az is, hogy a magyar közvélemény hogyan reagált rá. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a százezeres tömeg a megnyitón az egész magyar társadalmat képviselte. Országgyűlési képviselők és főtisztviselők is ott szorongtak az Andrássy úton, a bejutás minden reménye nélkül. Ott voltak az érintettek, a szabadságvesztést politikai okból elszenvedettek szövetségeinek vezetői, képviselői. Érthető okból még egyszer belülről szerették volna látni azt az épületet, ahol elkezdődött életük tönkretétele. A nagy többség azonban a fiatalabb korosztályból verbuválódott. Úgy gondolom, hogy ezzel csak együttérzésüket akarták kifejezni a terror áldozatainak. Azonban, ha figyelemmel kísértük a készülő múzeummal foglalkozó beharangozó cikkeket, mintha más, disszonáns hangokat is hallottunk volna.
A Budapest történelmi hagyományaiért aggódó széplélek többször kifejezésre juttatta aggodalmát, hogy a múzeum engedélyei nem állnak előírásszerűen rendelkezésre. Az előbb-utóbb világörökség részévé váló Andrássy utat az úgynevezett pengefal el fogja csúfítani. Voltak olyanok is, akik ugyan a Terror Háza létrehozását ab ovo nem ellenezték, mégis azt hangoztatták, hogy a nyilas és kommunista rendszer ilyen formában való bemutatása inkább „fölösleges, értelmetlen vagy ellenszenves”, mint hasznos vállalkozás. Hát nem érdemes felfigyelni erre a három jelzőre? Még véletlenül sem pozitív egyik sem! Ha azonban a részletekről van szó, akkor már óhatatlanul kilóg a lóláb, hogy a bíráló a két terror közül rokonszenvezik-e, vagy hajlandó-e legalábbis néhány „jó pontot” is adni a terror egyik vállfajának, míg a másiknak csak a teljes elítélés marad. Megítélésem szerint itt az első kérdés csak az lehet, hogy összehasonlítható-e a hazánkat ért két terrorkorszak?
Voltak, akik a múzeum anyaga alapján azt hangsúlyozták, hogy a nyilas uralom viszonylag rövid ideig tartott a kommunista korhoz képest, vagyis a kommunista uralom károsabb voltát hangsúlyozzák, és ez aránytalansághoz vezet. Ebből a valós történelmi tényből azt megállapítani, hogy a kommunista időszakot akarják súlyosabbnak beállítani és a nyilast enyhíteni, egyszerűen képtelenség. Azt latolgatni, hogy melyik korszak alatt mennyi volt az áldozatok száma, és ennélfogva melyik volt az elviselhetetlenebb, méltatlan.
Ha mégis számításba akarjuk venni az időtényezőt, akkor a nyilasok mérhetetlen „előnyre tesznek szert”; pár hónapba sűrítették azt a gyilkosságtömeget, amelyhez a szovjet korszaknak évtizedek kellettek. Ez azonban nyilvánvalóan egyiknek sem írható terhére vagy előnyére. Sokan hajlamosak arra, hogy a maguk szenvedését emeljék ki. Ezt elítélem, mert a kínzások, a meggyötörtetések egymással való összehasonlítása mire vezethet? Csak arra, hogy szembeállítsa a rendkívül változatossággal végrehajtott megsemmisítési módszereket elszenvedettek csoportjait. Ha felvetjük például, hogy hány népirtás sújtotta a magyarságot, akkor sokan rögtön tiltakoznak, és úgy fogják fel a kérdést, hogy egyesek megint csökkenteni akarják a holokauszt súlyát, és a felvetőre könnyen ráragasztják az antiszemitizmus bélyegét. A faji alapon történtő megsemmisítésre valóban nincs semmi mentség. De a délvidéki, a kárpátaljai magyarok ellen elkövetett terrorcselekmények vajon nem éppen magyarságuk, azaz származásuk alapján történtek? Vagy akár az a kétszázezer katona, aki behívóparancsra vonult be, amelynek a megtagadása golyó általi halált jelentett volna, és minden túlélési esély nélkül küldték az ezer kilométeres távolságban lévő 200 kilométer hosszú frontfvonalra, vajon nem áldozat?
A hatszázezer magyar állampolgár megsemmisítése a német koncentrációs táborokban egyedülálló gonosztett. Ugyanakkor az eddigi kutatások szerint a szovjet hómezőkön is mintegy hatszázezer magyar állampolgár vesztette életét. Ezért én kezdettől fogva azt tartottam volna helyesnek, hogy minden károsult életben maradt önmaga vagy szervezete által képviselve együttműködjék az igazságtétel, a kárpótlás ügyében. Úgy gondoltam, hogy így nagyobb erőt tudtunk volna képviselni, hiszen a mai napig vannak lezáratlan kárpótlási tárgyalások, illetve törekvések. A múzeumban járva én ezekre a kérdésekre is szerettem volna választ kapni. Nem beszélve azokról, akik azt hangoztatják, hogy különbséget kell tenni azok között, akik „tettek” valamit a megszállók, illetve a kollaboránsaik uralma ellen, vagy pedig „csak” fejet hajtva engedelmeskedtek a behívóparancsnak, akár a vagonba, akár a kaszárnyába szólt az. Mindezt a kárpótlásban való részesedés érdekében. Ennek a felvetésnek csak egyetlen hibája van, de ez elég is az elvetésére: ki dönti el, hogy az a bizonyos tett, amiért az elkövető bekerült a „nagy darálóba”, valóban érdemi tett volt-e?
Az is elfogadhatatlan, hogy csak a bíróságok által elítélteket fogadjuk el tényleges „ellenállóknak”, hiszen ezek a bíróságok csak idézőjelben fogadhatók el bíróságoknak. Az érdemi tetteket hangoztatók véleményének elfogadása esetén mindenkit igazoló bizottság elé kellene állítani, hiszen mint mondottuk, az akkor működő bíróságok az ÁVH kihelyezett szerveinek voltak tekinthetők. Hadd ne folytassam… Azt is sérelmezik sokan, hogy a múzeumi emlékanyag alapján az állapítható meg, mintha a német megszállásig minden rendben lett volna, nem lettek volna zsidótörvények, nem lett volna munkaszolgálat. E kor megítélése rendkívül bonyolult és egyúttal kényes is. A zsidótörvények valóban egymás után születtek. Tudomásunk szerint azonban éppen a nemzetközi zsidószervezetek fordultak Horthyhoz, hogy lebeszéljék a háborúból való kiugrásról, mert tudták, hogy Magyarország viszonylagos biztonsága azonnal megszűnik egy totális német megszállás esetén. Sokan nem szívesen veszik tudomásul, hogy a vidéki zsidóság elhurcolása már a német megszállás után történt. És ha már az elhurcolásnál tartunk, azért azt se felejtsük el, hogy Horthy a nyilas uralom ellenére karhatalommal meg tudta akadályozni a budapesti gettó deportálását. Tudjuk, hogy külföldről személyre szóló súlyos figyelmeztetéseket kapott, de akkori helyzetében a csendőrpuccs megakadályozása nem kis bravúr volt.
Utaltam arra, hogy egyes véleményekből csak nagyon árnyaltan, burkoltan lehet kifejteni, hogy a két terror közül végül is mentegetni akarja-e valaki az egyiket. Sokan hiányolják annak tisztázását, hogy a nyilas uralom miért is volt „rövid”. Hiányolják, hogy a felszabadító szovjet csapatok nem kapják meg az őket megillető elismerést. Itt valójában egy olyan kérdés merül fel, amely erősen érinti mai történelmi tudatunkat. Sajnos sommás ítéletek születnek ebben a kérdésben.
Egyfelől: vagy mindenki a végsőkig németbarát maradt a legfőbb hadúrra való felesküvés ellenére, amikor Horthy proklamációjával egyértelműen jelezte, hogy elveszett az a háború, amelyben a vesztesek mellé állottunk, és a német barátság lett a fontosabb, nem az eskü. Másfelől: ha szervezkedni kezdtek ellenállóként, vagy ha az új nemzeti hadseregbe jelentkeztek a németek elleni harcra, muszkavezető lett a nevük és sajnos máig az is maradt. A nácizmus elleni ellenállás jelentőségét nem szabad a nyilas uralom viszonylag rövid ideig tartó fennállásával kisebbíteni. A német megszállás csak 1944. március 19-én következett be. Így szervezett ellenállásról csak ezután lehet beszélni. Ettől függetlenül az áldozatok száma mai napig is ismeretlen. Az arcképcsarnokot remélem kiegészítik a Margit körúti, majd a sopronkőhidai börtönben kivégzettekkel is!
Magyarázat persze mindenre van. A civil lakosság nem ok nélkül félt a szovjet csapatok garázdálkodásától. Semmi újat nem mond a sok magyar nő megbecstelenítése, vagy az esetleg átálló magyar katonai alakulatok hadifogságba való hajtása. Nem lehet csodálkozni, hogy a közvéleményben végül is inkább ezek a – finoman szólva – „negatívumok” maradtak meg. Egyébként miként akarják elismerni azt a „felszabadító” hadsereget, amely lényegében rögtön átvette a korábbi megszálló szerepét és maga is megszállóként szerepelt?
A súlyos bűncselekmények elkövetése kapcsán mindjárt felmerül a bűnbocsánat és ennek elérése érdekében a bocsánatkérés problematikája is. Érdekes módon az MSZP egyik üdvöskéje a múzeum kapcsán jelentkezett, és közölte, hogy minden érintettől bocsánatot kérnek, még akkor is, ha nem követtek el senki ellen semmit. Talán még érdekesebb a szereposztás. A bocsánatkérő ’56-ban talán még nem is élt. Nyilván azért osztották rá ezt a szerepet, mert tudták, hogy illene már egy ilyen jellegű lépés. Csak hogy ezzel törököt fogtak. Hogyan kérhet bocsánatot valaki, ha személyével kapcsolatban ilyen jellegű bűn fel sem merülhet? Csakis arról lehet szó, hogy egész pártja nevében lép fel bocsánatkérőként. Ezzel viszont elismeri egész pártja bűnösségét. Ezt akarták vajon?
Na már most, ami a bűnbocsánatot illeti, az első feltétel valóban a bocsánatkérés. Egy bocsánatkérés azonban nem teszi meg nem történtté a bűncselekményt. Ehhez még az is hozzátartozik, hogy ahhoz, hogy az elkövetőnek elfelejtsük a tettét, el kell felejtenünk őt magát is. Vagyis ha politikai bűncselekményről van szó, akkor el kell tűnnie a politikai közéletből is. Ezt jó lenne megszívlelniük azoknak, akik valamelyik állampártban a központi vezetőség vagy a politikai bizottság tagjai voltak. Különben hogy tudnának szembenézni az áldozataikkal vagy azok utódaival?
Kovács László bejelentette, hogy győzelmük esetén a Megbékélés Házának fogják átkeresztelni a Terror Házát. Mindenesetre a lelkiismeret megmozdulásának lehetünk tanúi, hogy az egykori állampárt vezetőiből alakult MSZP ilyen magas szinten fogalkozik ezzel a kérdéssel. Csak éppen a megbékélés szóval van probléma. Polgárháború esetén beszélhetünk arról, hogy a két fél idővel elfelejti a kapott vagy adott sebeket és visszatagolódik egy egységes nemzeti törekvésbe. Ha azonban idegen katonai megszállás révén jutnak hatalomhoz, akkor más a helyzet. Egy idegen hadsereg sohasem tud egy teljes országot igazgatni, ehhez kollaboránsok, azaz együttműködésre kész emberek, illetve szervezetek szükségesek. Így a megbékélés valahogy mégsem az igazán találó kifejezés.
Végül vegyük magát a terror szót. Azért nem találom megfelelőnek, mert ez a szó csupán az eszközt jelenti, amivel egy diktatúra eléri célját: abszolút kisebbségben van, mégis az egész ország felett gyakorolja a hatalmat. Napjainkban pedig különös jelentőséget kapott. Szeptember 11-e óta egy jól szervezett, viszonylag kis létszámú rombolócsoport cselekményeiről van szó, elkövetőit joggal nevezhetjük terroristáknak. A világ egyik leghatalmasabb államával szemben végrehajott merényletek óriási kárt okoztak erkölcsileg és anyagilag.
A mi esetünkben azonban más a helyzet. Minthogy a magyar Terror Házáról van szó, nem látom elég világosan, hogy jelentkezik-e a törvénytelenségek három, egymástól megítélésem szerint eléggé elkülöníthető korszaka. Úgymint:
1. Német megszállás és nyilas uralom;
2. Az 1945-tel kezdődő, még nem teljesen nyílt szovjet elnyomás – az 1945-ös választások még szabadoknak tekinthetők –; ezt a korszakot Kovács Béla letartóztatásával, a fordulat évével zárhatjuk le;
3. Az 1956. november 4-gyel kezdődő, ismét egyértelmű szovjet diktatúra. Remélem, hogy a Terror Háza ezt a korszakolást koncepciójában pontosabban követi majd.
Bár az emlékházat a Terror Házának nevezzük, az igazság az, hogy a mi esetünkben az idegen katonai megszállók és magyar kollaboránsaik által elkövetett cselekmények és következményeik szerepelnek. Az idegen katonai megszállók háborús és népellenes bűncselekményeket követtek el, kollaboránsaik pedig hazaárulást. Ne szégyeljük ezt kimondani. De minthogy múzeumról van szó, azaz a múltról, vegyük figyelembe, hogy mennyi idő telt el a múzeumban látható események, légkör óta, és ne felejtsük, hogy még ha jogos is az indulat, az rossz tanácsadó.
A megnyitás óta a Múzeum előtt változatlanul, állandóan hosszú sor kígyózik: tömegek szeretnének bejutni. A sorban állás ideje ma is változatlanul legalább két óra. Türelmesen viselik, mert az élmény kárpótolni fogja őket. Az előjegyzést kérő csoportok várakozási ideje 2-3 hónap. Ugyanakkor a baloldali kormánykoalíció előre borítékolt ellehetetlenítő intézkedéseinek (sietve megszüntetett tárlatvezetés, a belépőjegy árának megemelése, a tervezett belső átrendezések) ellenére a változatlan érdeklődés mintha azt mutatná, hogy az emlékházat talán mégsem választási kampány részeként hozták létre.
A szerző a TIB volt elnöke, egykori politikai elítélt,
megjárta az Andrássy út 60.-at