Egy lépés előre, kettő összevissza

Rejtő Jenő feledhetetlen hőse, Tuskó Hopkins is tudta: ha nem akarod, hogy kiderüljenek a turpisságaid, akkor tartsd te a névsorolvasást, és irányítsd a leltározást. Hopkins – ami a mások tulajdonához való viszonyát illeti – akár a szocialista politikusok előfutárának is tekinthető, hiszen egykoron rendkívül sikeresen gyakorolta a kisajátítók kisajátítását. Úgy tűnik, ez a régi felismerés tekinthető az MSZP–SZDSZ-kormány munkafilozófiájának. Ezért érthető, hogy a kampányban már megszokott módon, naponta jelentik be komor arccal az MSZP vezető politikusai, milyen borzalmas visszaéléseket követett el az előző kormány, Fidesz közeli cégeknek átjátszva az EU-tagállamok nemzeti jövedelmének többszörösét. Nem kell túlzott jóstehetség annak megjövendöléséhez, hogy számtalan vizsgálóbizottság jön létre e rettenetes visszaélések leleplezésére, talán még a Nemzeti Számon Kérő Széket is felállítják. Úgyis terveik vannak az Andrássy út 60.-nal. A bizottságoknak – mint azt a CDU-adományügy kapcsán a német vörös–zöld koalíció három éven keresztül bemutatta – nem a tények kiderítése az elsődleges feladata, hanem lehetőséget nyújtani arra, hogy kormánypárti tagjaik sejtethessék, elődeik megvásárolhatók voltak. Az nem baj, hogy e horrorisztikus jelentéseknek nem sok közük van a valósághoz, hiszen a szocialista agytröszt tudja – mint azt a választások eredménye is megmutatta –: a hosszas sulykolás eredményeként sokakban az szűrődik le, megint valamilyen „ügyük” volt a fiúknak. Ráadásul nyugodtan építhetnek sokak irányítható emlékezetére.
Ki emlékszik ma már az MDF-kormány 1994-ben sokat emlegetett 900 milliárd forintos állítólagos bűnlajstromára? Akkor is a hatalmas korrupciót követő felelősségre vonásról harsogott a fősodratú média. S abban is biztosak lehetnek az elvtársak, hogy szinte semmit sem kockáztatnak, ha hamisan vádaskodnak. E más portája előtti söprögetés magyarázatul szolgál arra, hogy a kampányban tett ígéreteknek miért csak egy részét tudják a szociálisan amúgy nagyon érzékenyek megvalósítani, s megteremti a kedvező klímát a személycserékhez. Ráadásul a negatív kampányban verhetetlen csapat ezzel folyamatosan táplálni tudja az általuk felszított egyik legsötétebb emberi ösztönt, az irigységet, hiszen sok nehéz helyzetben élő ember számára felfoghatatlan summákkal zsonglőrködnek. A szociálliberális mutatványból a leendő polgári kormánynak is le kell majd vonnia a tanulságot. S mivel mostanában a kormánybiztosi megbízatások elszaporodása a puritán állam biztos jele, ezért első lépésként neki is egy, a valós helyzetet feltáró, teljes országleltárral kell indítani.
E nagy rendbetételi hevületben elsikkad az a kérdés, hogy mit kívánnak a hatalommal kezdeni, egyes kasszák feltöltésén és embereik pozícióba juttatásán túl. Képletesen szólva: miután megjavították az ország „borzalmas állapotban” átvett hajóját, milyen irányba kívánnak elindulni, milyen kikötőbe kívánnak eljutni? Élesebben fogalmazva: a hatalom végcél vagy eszköz a magyarországi baloldal számára? Erre vonatkozóan az általánosságokon túl sem a kampányban, de a közhelyekkel teletűzdelt kormányprogramban sem találunk útmutatást. Ez az orientációs zavar talán leginkább az új kormány külpolitikai botladozásain látszik. E zavarodottságnak csak egyik oka, hogy az első napok tanúsága szerint Kovács László csak másodállásban külügyminiszter, főállásban pártelnök. S ebben a minőségben herkulesi feladatokat kell ellátnia, az ő feladata egyben tartani az MSZP nevű konglomerátumot, visszaverni a trónkövetelőket, s a kormány erős embereként felügyelni az önállóságra mérsékelten képes D–209-es kémelhárító tiszt Medgyessyt. Ezen túl Kovács irányítja a jobboldal elleni totális háborút is, hiszen a polgári erők nem hajlandók a választások után számukra kigondolt szerepet eljátszani, azaz behúzott füllel kivonulni a politikai életből. S úgy tűnik, a jobbközép erők megosztására irányuló törekvéseiket sem koronázza a várt siker, hiába vásárolták meg a KDNP roncsait. Nehezen érthető, hogy e döntően belpolitikai jellegű elfoglaltságok mellett Kovács miért ragaszkodott annyira a külügyi tárca vezetéséhez, hiszen a szomszédok érzékenységére figyelni és nemzetközi szinten a szélsőjobb elleni szent háborút irányítani az SZDSZ is képes lett volna. E törekvése mögött, néhány régi elvtárs helyzetbe hozásának szándékán túl, a kormányüléseken való részvétel igénye lehetett mérvadó.
A külügyi kampányígéreteihez képest az első – amúgy csak helyeselhető – módosítást az új kormány az EU-bővítés kapcsán már megtette, amikor nem kezdeményezte az ideiglenesen lezárt bővítési fejezetek, mint például a földkérdés újratárgyalását. A Kovács-csapat megértette, bár nyilvánosan nem ismeri el, hogy a belső vitáktól terhelt Brüsszellel szemben a polgári kormány a maximumot érte el. S a fejezetek ismételt megnyitásának erőltetésével csak a már kialkudottnál rosszabb kompromisszum érhető el. Várjuk, hogyan reagálnak szocialista politikusok és független értelmiségiek arra tényre, hogy a legtöbb EU-tagállamban jobbközép pártok kormányoznak. Hiszen 1999-ben alig múlt el nap, hogy ne emlékeztettek volna arra, milyen nehéz lesz egy szociáldemokrata többségű unióba integrálni egy jobbközép kormány vezette Magyarországot. Nos, ha következetesek lennének (nem kell megijedni, csak elméleti feltételezés), akkor most a hatalom átadásán gondolkodnának, hiszen az képtelenség, hogy a hazai haladó erők szembe meneteljenek a nyugat-európai tendenciákkal, s ne vessék most is vigyázó szemüket Párizsra.
Az EU külügyminisztereinek luxemburgi találkozóján az is kiderült, hogy nem gyorsítja fel a bővítés ügyét az „agresszív”, „nacionalista”, de a tizenötökkel szemben állítólag túlzottan puhán tárgyaló Orbán-kormány leváltása. Sőt a baloldal kormányozta Anglia és Németország képviselői – ahol még a bizottság által tett 25 százalékos javaslatot is sokallják – kívánták a közvetlen agrártámogatások kérdésben az unió közös álláspontjának kialakítását 2002 végére vagy még későbbre halasztani. E javaslat elfogadása (hiszen ezután kell még Brüsszelnek a tagjelöltekkel egyeztetni) azonban végleg illuzórikussá tenné az első bővítési kör 2004-es megvalósítását. Érthetetlen, hogy a brit Munkáspárthoz és az SPD-hez fűződő kiváló kapcsolatait gyakran hangoztató MSZP miért hallgat a pártközi egyeztetéseken elért hatalmas eredményeiről. A szocialisták kampányfordulata óta, amikor a totális ellenzést felváltotta az SPD-től kölcsönzött jelszó (nem kívánnak mindent másként csinálni, de sok mindent jobban), végleg feloldhatatlanul ellentmondásossá vált a párt hozzáállása a kedvezménytörvényhez. A gyakori nekiveselkedések ellenére nem sikerült mindmáig megmagyarázniuk, mi a bajuk a magyar–román egyetértési nyilatkozattal. Azt, hogy a magyarázatként emlegetett „szomszédok érzékenységét” mennyire veszik komolyan, jól jelezte – december 22-ét követően – a vaskos románozás kampányba emelése. Ráadásul az Orbán-kormány a gyakorlatban bizonyította (többek között a visegrádi együttműködés újjáélesztésével), hogy az erős, a határainkon túli magyarokkal valóban törődő Magyarország nem biztonságpolitikai rizikó, hanem elismert stabilitási tényező a Kárpát-medencében. A nemzet határok feletti újraegyesítési programja valójában azért szúrja a hazai baloldal szemét, mert 1945 után a sztálini Szovjetunió úgy döntött, Európa területi újjárendezését hazánk kárára valósítja meg, így lehetetlenné téve, hogy a magyarországi kommunisták retorikájukba nemzeti elemet vigyenek be. E fontos identitási elem teljes tagadása azonban csak akkor magyarázható, ha az egész nemzeti történelem retrográd, bűnös, s ezért teljességgel elvetendő. Ezt fejezte ki találóan az a Rákosinak tulajdonított mondás, miszerint ők kilencmillió fasisztával építik fel a szocializmust. A „teljes magyar jobboldal megbukott” kijelentés alapján alakította ki és tartja fenn máig a baloldali értelmiség azt az igényét, hogy kizárólag ő határozza meg a Magyarország által követendő célt. Akár haladásnak is tekinthetnénk, hogy ma már csak azok a milliók tekintendők fasisztának, akik a Kossuth téri vagy a Dísz téri megmozduláson részt vettek. Valójában abban találtattak bűnösnek, hogy le mertek térni a haladó erők által számukra örök időkre kijelölt önostorozó ösvényről.
Nem könnyű ilyen kezdés után optimistának lenni, hiszen a baloldal szinte egyetlen nemzeti szellemű politikusa, Tabajdi Csaba nem jutott szóhoz a külügyi pozíciók újraosztásakor. Ugyanakkor a következő hetek kedvezménytörvénnyel kapcsolatos történései mutatják meg, hogy képes lesz-e az MSZP átlépni saját árnyékát, és felülvizsgálni eddigi, inkább rombolással, mint építkezéssel leírható gyakorlatát. Egyúttal az is világossá válik, hogy a miniszterelnök erdélyi gyökereinek hangsúlyozása pusztán egy kampánytrükk volt, vagy az első lépés abba az irányba, amikor a magyarországi baloldal végre nekilendül, és rendezi viszonyát az egész tizenötmilliós nemzettel.

A szerző történész