Gőzborotva

Öt hold szőlő meszelt falú présházakkal, virágzó, öles derekú, germesdorfi cseresznyefákkal, bőven termő szilvával, körtével, birssel, őszi- és kajszibarackkal. Nem maradt állva egy árva fűszál sem, amerre a szem ellát, miután a Sztalinyec földgyaluk bevégezték küldetésüket, és bőgve-morogva hazaindultak a tszcs gépállomására. Minden a földön feküdt: a szocialista néphatalom így tette magáévá a nagyapám birtokát 1958 egyik ragyogó tavaszi délutánján.
Az volt az életműve. Császári és királyi fővegyészi fizetéséből darabonként vásárolta össze a földeket a ceglédi Öreg-hegyen a két világháború között. Fát ültetett, gyümölcsöt oltott, szőlőt telepített. Készült a nyugdíjasévekre, sokszor mondogatta: ha még egyszer születne, paraszt lenne, mert nekik nem parancsol más, csak az időjárás. Egy ilyen szépen művelt, gondozott kert vagyont ért, jó pénzt hozott a háború utáni években is. A család tudta, hogy előbb-utóbb sor kerül rájuk, ők sem úszhatják meg a kollektivizálást. Nagyapám már nem várta meg az agitátorokat, talán úgy volt vele, hogy éppen eleget látott: egy évvel korábban végleg a boldogabb mezőkre költözött. Nagyanyám nem ellenkezett, aláírt, amikor kellett. Így aztán megmaradt a régi, romantikus küllemű, teraszos ház, s körülötte nyolcszáz négyszögöl. Elég is ez nekünk – válaszolta, ha a szomszédok suttogva rákérdeztek. Nyugtatgatta régi kedves napszámosait, akik ügyes-bajos dolgaikban rendszeresen hozzá fordultak, és haláláig tekintetes asszonynak szólították. Azzal áltatta magát, hogy amit az emberektől elvettek, tulajdonképpen jó célra fordítják a kommunisták, talán iskolákra, óvodákra, ahol tanulhatnak a szegények. (Világ életében demokrata volt – Isten nyugosztalja –, mindig igyekezett a dolgokat a napfényes oldalukról szemlélni.)
Hajnaltájt indult a városból, egyórányi gyalogútra volt a birtok. Ahogy elért a Gyarmati tanyáig, már tudta, hogy valami nagy baj van. Mikor meglátta az értelmetlen, vandál pusztítást, elsírta magát.
A tsz nagy lendülettel vetette bele magát a „felszabadított” terület korszerű művelésébe, hamarosan megkezdődött a nagyüzemi epertelepítés. Mindenki tudta, aki valamit is értett hozzá, hogy ez kész pénzkidobás, nincs elég eső, a talajt sem szereti a szamóca. Be is fuccsolt az ültetvény annak rendje és módja szerint már az első nyáron. Ki kellett szántani az egészet. A következő évben – ki tudja, miért – a dinnyetermesztés mellett döntöttek. Még csőszt is kiparancsoltak, vigyázzon a termésre, hogy el ne lopják. Pedig nemigen volt mit őrizni. Aztán valamelyik szakértő elvtárs kitalálta, hogy itt spárgát kellene termeszteni. A tsz-elnök már a holland kereskedők repülőgépeiről beszélt a gyűléseken, amelyekkel elszállítják majd az öreg-hegyi rekordtermést. Talán ez volt a legnagyobb és legköltségesebb kudarc. Akadt még néhány forradalmi ötletük, de semmi nem sikerült.
Végül belefáradtak, a föld parlagon maradt, gaztengerré változott. Felparcellázták az egészet, és potom pénzért kiárusították: hobbitelkeknek. Pillanatok alatt elkeltek, jutott belőle a bennfentes elvtársaknak is.
Az újdonsült tulajdonosok – ahogyan ezen a vidéken az épelméjű gazdák generációk óta szokták – szőlőt, gyümölcsöst telepítettek az immár gonddal művelt, saját földjeiken. Tizenöt-húsz év kellett hozzá, hogy a táj kezdjen visszaváltozni olyanná, amilyen a Sztalinyecek bevonulása előtt volt.
A nagyapám ültette szőlő a kertünk végében egy zsebkendőnyi területen máig terem. – Ki kellene verni ezeket az öreg tőkéket, nem jók ezek már semmire, csak a gond van velük – mondogatják fejcsóválva a szomszédok apámnak, ha metszeni, permetezni látják. Ő csak legyint rá: – Amíg én élek, maradnak. És a pincében évről évre megtelik a két ötvenliteres, békebeli boroshordó igazi, aranyszínű, illatos ezerjóval és rubinfényű kadarkával.