Illyés Gyula, a címertervező

„Ne bántsd a magyart!”
(Zrínyi Miklós)
„Ne bánts magyar magyart!”
(Illyés Gyula)

Lendvai Ildikó nem tévedett túl nagyot, amikor frakcióvezetői szűzbeszédében Németh László ’56-os cikkének központi fogalmát, az „Emelkedő nemzetet” Illyés Gyulának tulajdonította. Nyilván összekeverte a rokon „Haza a magasban” fogalommal. Ennek talán az lehetett az oka, hogy a pártelnökség és az alakuló frakció megbeszélésein felvetődő variánsok közül a szokatlan „nemzeti közép” futott be friss vezérmotívumként. Ám erre a gondolatkörre az 1956-os forradalmi Irodalmi Újság cikkéből még kínos árnyékok vetődhettek. Biztonságosabbnak érződött az Illyés Gyula-emlékév kellős közepén Illyéstől rántani elő egy olyan szlogent, amellyel a megkérdőjelezhetetlen hazafiasság territóriumára is ki lehet tűzni a szegfűs zászlót. Nagyot nem tévedett, és dicsérendő az akarat. Mert valóban: a nemzeti egység témája a 2002-es esztendőben két vonatkozásban is aktuálissá vált. Egyfelől a 15 milliós Kárpát-medencei magyarságra kiterjedő, tágabb léptékben a státustörvény megszületése körüli és utáni küzdelmek kapcsán, másfelől a tízmilliós ország szűkebb skáláján mérve a politikai irányultságból fakadó tényleges megosztottság rendkívüli kiéleződése („lövészárkok”), ugyanakkor ennek minden politikai erő általi deklarált elítélése („betemetési óhaja”) nyomán.
A két vonatkozás össze is függ egymással. Egyfelől ugyanis a belpolitikai hasadás egyik legfőbb vitapontja éppen az, hogy a trianoni és párizsi békediktátumokban a történelminél kétharmaddal kisebbre csonkított anyaország milyen mértékű felelősséget vállalhat az eredeti Kárpát-medencei nemzetegész határokon túl rekedt egyharmadáért. Jó közelítéssel ma is ugyanazon képlet szerint, amelyet a baloldali érzületű Illyés Gyula a XX. század legnagyobb magyar tragédiájának nevezett. Míg a „haza és haladás” XIX. századi eszméje Ady Endrénél még szerves egységet alkothatott – írja –, addig a két világháború között a hazai baloldali progresszió már átpártolt a Masarikok–Benesek oldalára. A hasadás („tátongó sziklahasadék”) egyik oldalán rekedt az összmagyarságban gondolkodó patriotizmus, amelytől ő maga sohasem hűtlenedett el, a másikon pedig a baloldali humanizmus, amelyet – ázsiai típusú zsarnoki megvalósulásában életműve legértékesebb „Egy mondat”-ával kárhoztatva is – tisztultabb eszmeiségében haláláig magáénak érzett.
Másfelől az átfogó nemzeti egységre való intenzívebb törekvés egyik hatásos gáncsolója is éppen az a társadalompolitikai érvrendszer, amely szerint akad elég feszítő gond a csonka ország határain belül is (például a munkaerőpiacon), amelynek kezelése elsőbbséget élvez a történelmileg már úgyis elszakadt tömeg életminőségének javításával szemben, amelynek jóléte és fennmaradása a jelen európai rend alapideológiájában végül is a többségi állam illetékességébe tartozik. Az európai, illetve globalizációs rend ilyetén elemeinek válogató felidézése a másik irányból is a nemzeti integrálódás ellenében hat. Hiszen ugyanezen politikai-ideológiai tényezők épp az ellenkező irányú, a nacionális („idealista”?) érdekek védelme helyett a nemzetközi tőke diktátumaihoz igazodó és ebből az igazodásból a nemzet és a maguk számára előnyöket biztosító („reálpolitikusabb”?) utat választják.
Ha a két író életművének csúcsait keressük, Németh Lászlóét saját útmutatása alapján azonnal megtaláljuk. Ez a Soli Deo Gloria protestáns szövetség szárszói üdülőjének kertjében 1943. augusztus 23-án összejött második Magyar Ifjúsági Táborban felolvasott beszéde a „pápua útról”. Illyés Gyula életművében viszont két ilyen váteszi csúcsot találunk. Az ismertebb az említett „Egy mondat a zsarnokságról”, amely halála után három évvel, de még ugyanannyival a rendszerváltás előtt bekerülhetett „Menet a ködben” című posztumusz kötetébe, miután a világ magyarsága felől már úgyis átszivárgott a hazai mindennapokba, a „Fordulat és reform” címkézetű magyar „glasznoszty” gondolat- és érzületvilágába.
Ám a „köd”, amelyből ez a „menet” előkanyarodott, egy másik pontján még nem oszlott el. Illyés közismert, nem mindig és nem mindenki által pozitívan értékelt ravaszsága (lásd a nemrégiben a Népszabadságban publikált Ortutay-levelet Kádárhoz Illyés „cselezéseiről”) kellett ahhoz, hogy szinte tudatküszöb alatti jelzésekkel a hazai közérzetbe villantsa a halála előtti esztendőkben őt kínzó nemzeti sorskérdéseinket. Egy-egy olyan rejtélyes villanással, amelyről az ocsúdó hatalom elkésett reflexeivel azt sem foghatta fel, valóban látta-e vagy csak a szeme káprázott. Így tesz említést például Illyés Közügy című 1980-as verseskötetének Záróbeszédében, az egész kötet legutolsó sorában a tabuvá tett fogalom: Csonka-Magyarország valóságáról. A csattanó előkészítéseképp pedig csak olyan trivialitásokat idéz meg, mint a nemzeti egység tér-idő-lélek térfogata őstörténetünk víziójából indítva, illetve a csodálatos Zrínyi-parafrázisban; másfelől a jelen történeti helyzet reálpolitikus, de szándékoltan felemás elfogadása: az elszakított országrészek maradhatnak ugyan másokéi, de az ott élő nemzetrészek sínylődésébe nem nyugodhatunk bele.
Hogy a hon elé már akkor, a 70-es 80-as évek fordulóján a „megszabdalt” jelzőt merte tenni (miután a gyönyörű „Ne bánts magyar magyart!” Zrínyi-aktualizálással egy jótékony hangsúlyárnyékot helyezett oda, a latin–magyar sors főnév szójáték-bravúrjával pedig intellektuálisan elterelte a homlokráncoló figyelmet), ez nem kisebb bátorság volt Illyés Gyula részéről, mint Németh László 1943-as szárszói „mellékmondati” bejelentése az éppen rajtunk ülő nagyhatalom „már amúgy is” elvesztett háborújáról. (Amiért majd a ránk telepedő másik helytartó áll bosszút rajta.) De Illyésnek halála előtti komolysággal még ki kellett mondania, hogy mi az a téma, amitől „villámkisülés nélkül is tisztul a lég”, amitől szétválnak, amik addig össze voltak keveredve, illetve összenőnek, amik egymáshoz tartoznak. Nevezetesen: egy kisiklott érzületű hazai baloldal és a tovább élő Kisantant tragikus Unheilige Allianza. Ezt a szövetséget ő meg merte szellőztetni a Kádár-rendszer érett, de hullásra még nem érett fázisában. Közügy című kötetének hatalmas címadó versével – amelyet méltán tarthatunk a politikus költő életművében az Egy mondattal egyenértékű másik csúcsnak – nagyjából egy időben írta azt a híres karácsonyi-újévi Magyar Nemzet-cikkét „Válasz Herdernek és Adynak” címen, amelynek üzenetét nagyobb részben rejtjelezni kényszerült s csak egy-egy mellékmondat csücskében villantotta a köztudatba. Ebben egyfelől felidézte Gottfried Herder 1791-ből származó gyászos jövendölését („a mások közé ékelt kisszámú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni”), amely Ady nem kevésbé kétségbeesett jóslatával együtt, hogy úgy érzi, ő az utolsó élő magyar, „rendre szemünk előtt válik valóra”. Másfelől itt tette meg a maga „szárszói bejelentését”, amely életművében nem kevésbé fontos és – ismételjük – nem kisebb bátorságot követelő volt, mint Németh László szárszói pápua- és Shylock-hasonlatai, a „nemzeti” és „haladó” irányzatok egységének Trianon utáni tragikus megbomlásáról.
Ő ugyanis baloldali-nemzetiként kétségbeesett, ravasz bátorsággal írta le ezeket a lelkiismeret-szaggató, fájó gondolatmeneteket, amelyeket furcsa módon még mindig kevésbé merünk elménkben forgatni, mint az internacionalista önkényuralom leleplezését. Pedig ha ő már akkor ilyen igazságokat mert papírra vetni a Lenin-hivatkozások közé szúrva: „A számokkal mérhető meggyengülésnél szinte katasztrofálisabb lett, ami a nemzeti tudatot érte. Szellemi összetartó erő – a közérzés kohéziója – nélkül nincs nemzet”, akkor nekünk most – bármelyik oldalon álljunk is – ezt a felismerését semmiképp sem szabadna ködben felejtenünk.
Az Ady integráns magyar vonaláról már a két világháború között leszakadt hazai baloldal egyes meghatározó erői ma is folytatói annak az Illyés által diagnosztizált tragikus patológiának, hogy a nemzeti érdekeket közvetlenebbül, illetve teljesebb felelősségvállalással védők, így az Antall József által a Horthy-rendszer legitim ellenzékének örököseiként aposztrofált rendszerváltók elleni zsigeri ellenszenvükből inkább a Masarikok és Benesek utódaival fújnak egy követ. Illyés Gyula mintha kereken megjövendölte volna a státustörvény mai fogadtatását. Bámulatosan ide illik az említett, Közügy című verse, amelyből idézzünk fel egy részletet annak illusztrálására, hogy a státustörvény által kiváltódott tisztázó, lényegileg helyrerakó hatások erőterében immár tényleg unalmassá válnék minden mellé-tematizálás.
„Hősöket szülő s temető, távoli
városból egy hír. S a teaasztalon a tetszetős
folyóiratban a fölösleges versek végleg
kiürülnek. A zenegépből
az opera is híg: fölösleges. Röstellnivaló amit tovább szellemeskedik gyanútlanul
a házigazda. Kristályosodni kezd egy addig
alaktalan igazság; röntgenképet ad lényegéről egy
zavaros történet-tudósi föltevés,
kórokozó áttételeivel…
Etnikai határok rezdülését
jelzi szeizmográf-idegzet…
Férfiakra másképp figyel az ifjú nő. Falvak sora
mondja álmában bece-
névként gyermekkori nevét.
Még cáfolható tán a hír. Egyre megy. Az évszakokkal is
más a viszony, országrészekként bár. Önbizalom, majd bizalom társaidban: ez
kerekít látóhatárt s jövendőt. Villámkisülés nélkül tisztul a lég
s e kohézió világra jötte nem kisebb
rejtelem, mint egy születés…”

A státustörvény nyomán, mint egy túltelített sóoldatban a bekerült cérnaszáltól hirtelen robbanásszerű kristályosodás kezdődik. Egyszerre „kristályosodni kezd egy addig alaktalan igazság; villámkisülés nélkül tisztul a lég” és tényleg világra jön egy rejtelmes kohézió. Illyés csupán a kristályok születésének törvényeiből jósolt.
Ami egyébként a státustörvény jelenlegi, országosra és „hajdani-kisantant léptékűre” dagadt vitájánál a leginkább feltűnő: az idődimenziót mintha elhanyagolnák az éles vitaközegben. Pedig egy kiegyenlítő szimmetriának a múlt és a jövő időskálái között érvényesülnie kell! Amit 80 év elrontott – főleg világpolitikai konstellációk negatív hatására, de hazai felvilágosult, felelős és célratörő erők hiányában is –, azt 80 nap nem tudja reparálni. Még akkor sem, ha ez a konstelláció a Trianoni Pax elhalványodásával és a Jaltai szétfoszlásával most lényegesen kedvezőbb és a hazai szorgalmazók is okosabbak és határozottabbak, mint a kérdéshez korábban így vagy úgy hozzáálló magyar politikai elitek.
Célszerű tudatosítanunk: sokmenetes játékláncolat áll előttünk. Ehhez a „nemzetintegrálási olimpiához” nem kevesebb össznemzeti erőfeszítés kell, mint a sokadszorra célba vett magyar nyári sport-olimpiász megrendezési jogának elnyeréséhez és a monumentális kettős cél megvalósításához. Mert ne áltassuk magunkat az ellenerők szívósságának csökkenésével! A nemzet implicit stratégiájával, amelyet az Orbán-kormányzat kezdett, Trianon óta először, explicit állam-stratégiává tenni, még mindig szemben állnak Trianon haszonélvezői és több-kevesebb maradvány-elköteleződéssel annak a világrendnek nagyhatalmi garantálói. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint hogy az utód- és utódutód-államokban az Európa szeme előtt és füle hallatára diplomáciailag szalonképessé stilizált nyilatkozatok és fél-manifeszt intézkedések mögött valójában a 80 éves status quo fenntartásának stratégiája, illetve meghosszabbításának taktikája húzódik meg.
De mindennél fontosabb volt a státustörvény megszületése, ami azt példázza, hogy a Kárpát-medencei és a világban szétszórt magyarság túlélési és boldogulási törekvése mint „implicit nemzetstratégia” hogyan szolgálhatja a nemzet időbeli és térbeli egységének Illyés-megálmodta ideálját:
„(…) Bár szétszórt és kevés:
Legyen a vándornép tábor-tömör egész.”
Illyés Gyula egyébként életművének ezt a kegyelmi pillanatát – Prága után, Gdansk előtt – még ünnepibbé avatta egy szimbolikus ötletével, az ’56 után kezdődött, majd hallgatásba fullasztott címervita radikális (bár csak költői, de mégis vagy épp ezért történelmi irányt jelölő) eldöntéseként. Ugyanabban, a Herdernek és Adynak válaszoló cikkében Illyés ezt írja:
„Megrajzolni mai karakterisztikából egy-egy nép címerét? – Nagyon meg kell válogatni a jellemző vonásokat, hogy a sztereotip, tehát még üres kép helyett újat, elevent verjünk a köztudatba. Ezeket a sorokat lírai költő, tehát illúzióromboló írja, mégpedig némi szürrealista köveken is élesült, tehát új valóságokat föltárni vágyó tollal. Hazája új szemléletű címerpajzsának montage-ába ő ezeket az elemeket ajánlja. Az Alpok és a Kárpátok közt mintegy tizenötmillió magyar él. Ebből azonban tízmillió az ország határain belül, a többi kívül, nagyrészt úgy tapadva a térképbeli országra, mint a kenyérre a héja. Jól oda kell néznünk, hogy a valóság és vele egy eltakarhatatlan kérdés határait lássuk.”
Antall József – tudjuk – lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Azóta a kormányzatok vagy visszalépnek ettől a nagyobb felelősségű szolgálattól és eszmétől, vagy segítenek „testet ölteni” neki. Vagy visszaállnak az e tekintetben már színvallásra kényszerített Grósz Károly álláspontjára: „Egy asszimiláció törvényszerűen végbemegy” és „A nemzetiségi politika természetesen minden ország belügye”, vagy vállalják a Trianon óta eltelt csonka évszázad egyre világosabbá váló feladatát: az országhatárokon kívülre rekedt egyharmadnyi nemzet szülőföldjén való boldogulásának előmozdítását.
Üzenjük a jószándékúan, de talán a kapkodásban nem eléggé felkészülten illyésgyulázó Lendvai Ildikónak, ám még inkább Görgey Gábornak, aki viszont bizonyára nem követne el ilyen apró filológiai bakikat, hogy az új kormányzat azzal teheti hitelessé hazafias fogadkozásait, ha megszívleli a baloldali – vagy pontosabban: sem bal-, sem jobboldali, hanem magyar – Illyés Gyula nemzetféltő óvását. Amely szerint valóban tragédia az, ha az Adynál még egységes haza és haladás gondolata kettéhasad és a baloldal a Masarikok és Benesek – illetve utódaik – oldalára áll. Itt tehát döntő bizonyításra nyílik alkalma a magát ünnepélyesen „nemzeti középként” aposztrofáló kormánynak. Illyés Gyula, a címertervező, olyan „nemzet-imázst” vet