Miért nincs erkölcsi egyenlőség?

Idegen ajkú nyelvész lévén, ha magyar nyelvű szöveget olvasok, a tartalom mellett a nyelvhasználat sajátosságai hívják fel magukra a figyelmemet. Ez afféle szakmai ártalom. Nem volt ez másképp Kiss Álmos Péter „Nincs erkölcsi egyenlőség” című írása olvasásakor sem (Magyar Nemzet, 2002. június 7.). Észrevettem ugyanis, hogy a szerző kedveli a szenvedő szerkezetet. Amikor ezt a nehéz nyelvtani formációt magyarázom meg tanítványaimnak, azt mondom mindig nekik, hogy ezt olyankor kell használni, ha a cselekvés a fontos, a cselekvő nem annyira. A szerző is tökéletesen alkalmazza ezt a nyelvtani elvet, de nem minden esetben. A palesztin civilek csak úgy „meghalnak” (szívinfarktusban?), a városnegyedek „elpusztulnak” (földrengés következtében?), a közműszolgáltatások „használhatatlanná válnak” (lejár a gépek, berendezések jótállása?).
Röviddel később szó esik az izraeliekről is, de itt már nem kedveli a szerző a szenvedő szerkezetet. Hirtelen az áldozatok nem maguktól halnak meg, hanem mindenre elszánt, kegyetlen gyilkosok ölik meg őket. Sőt nevük és koruk is van. Hús-vér emberek. Nem úgy a palesztinok, akik egy szép napon felébrednek, miután megfontolják, hogy aznap úszni menjenek-e vagy kirándulni, esetleg moziba, mégis úgy döntenek, hogy inkább elmennek és felrobbantják magukat, ráadásul magukkal visznek még néhány izraelit is a másvilágra. A palesztinok eleve így születnek! Már az anyaméhben kezdenek szervezkedni: az izraeli ellenőrző pontoknál, ahol az izraeli katonák nem engedik át a terhes anyákat szállító mentőautókat, így hát kénytelenek ott, az ellenőrző pontnál szülni.
A palesztin fegyveresek „a civil lakosság között, a városok és menekülttáborok legsűrűbben lakott kerületeiben rejtőznek”. Bezzeg az izraeli katonák! Ők elkerülik a saját sűrűn lakott városaikat, és hová mennek lövöldözni és bombázni? A másik oldalra! A palesztin városokba! Az a gyanúm, hogy ha az izraeli katonák is a palesztin fegyveresek példáját követnék és „rejtőznének” a saját, sűrűn lakott városaikban, nem is lenne erőszak! Nem, ők a mi városainkat kedvelik. Persze a szerző nem gondolt arra, mi a keresnivalójuk az izraeli katonáknak a palesztin városokban? És milyen jogon lövöldöznek ott? Egyszerűen felmentette őket a felelősség alól. Ez aztán a kettős mérce! Ha izraeli katonák a saját városaikban gyilkolják a palesztinokat, arra van magyarázat, hiszen a „terroristák” a civil lakossággal keverednek. És mi a helyzet azokkal az izraeli katonákkal, akik menetrend szerinti buszjáratokon utaznak, civilekkel együtt? Ki a felelős, ha palesztinok azt a járatot támadják? Itt is a palesztinok a hibásak. A szerző szerint legalábbis: akkor is ők a hibásak, ha ők robbantanak és ha őket robbantják!
De a palesztinoknak van még egy bűnük. Mind potenciális terroristák! A magzatoktól (akik közül, mint említettem, sokan holtan születnek az izraeli ellenőrző pontoknál) a nyolcvanéves férfiakig és nőkig, akik öreg korukra beiratkoznak a „terroristaképző táborokba”.
Tehát az izraeli hadsereg jogosan lövöldözhet gyerekekre, öregekre, férfiakra, nőkre, hiszen sohasem lehet tudni, ezek közül ki a terrorista. Mintha valami hasonlót már olvastam volna, de az a másik oldaltól származott. Azt állították egyesek, hogy minden izraeli ember katona. Ha nem hivatásos, akkor tartalék, akit bármikor bevethetnek. Ez nem éppen alaptalan, de nem sok palesztin embert tud meggyőzni. Mi erkölcsileg ítéljük el a civilek ellen elkövetett erőszakot, nekünk, a „civilségnek” nem az egyenruha a feltétele, hanem a védtelenség és a kiszolgáltatottság. Az izraeli hadsereg legkegyetlenebb alakulata nem visel egyenruhát, hanem arab népviseletben rejtőzködik s így férkőzik a palesztin lakosság közé, hogy kedvére gyilkolhasson, közvetlen közelről. A palesztin lakosság „álaraboknak” hívja őket. De az állig felfegyverzett zsidó telepesek sem viselnek egyenruhát, mégis brutális tettekre képesek. Így hát nem az egyenruháról, hanem erkölcsi kérdésről van szó. Aki nem tud védekezni, arra nem szabad támadni. Nekünk ez az elvünk, és aki olvassa a palesztin közleményeket, észre kell, hogy vegye: mindegyik kivétel nélkül elítéli az ártatlan civil lakosság ellen elkövetett erőszakot mind a két oldalon. Az izraeliek és az amerikaiak csak akkor háborodnak fel, ha zsidó áldozatok esnek, pedig a palesztin civil áldozatok száma a négyszerese a zsidókénak. Az a különbség, hogy míg az előbbieket kormányhatározat alapján egy hivatásos hadsereg pusztítja, addig a zsidó áldozatokért olyan elkeseredett egyének felelnek, akik, miután nincs sok esélyük az életre, a halált választják. Egyetlenegy dologban értek egyet a szerzővel: nincs erkölcsi egyenlőség! Azt, aki a halálba menekül, mert reménytelenné teszik az életét, nem lehet összehasonlítani azzal, aki erőfölényből gyilkol. Neki ugyanis van alternatívája: ha hazamegy magától, az erőszaknak vége szakad, amire volt már példa. Bár közülünk sokan azt gondolják, egyik félnek a tette sem elfogadható.
És ha már azt a költői kérdést teszi fel a szerző, hogyan esett a választás X-re és Y-ra, én is felteszek hasonló kérdést: mi a bűnük az olívafáknak, a személygépkocsiknak, a számítógépeknek, az iskoláknak, a kórházaknak, a templomoknak, a mecseteknek, a minisztériumi épületeknek, a csecsemőknek, az öregeknek, a szívbetegeknek? Mi a bűne a palesztin tévé tornyának? A háztetőkön lévő lakossági víztárolóknak? A több ezer lerombolt háznak? A gyerekjátékoknak? Az utaknak?
Sok a kérdés, de értelmes választ nehéz találni.