Mindörökké Demszky?

Úgy tűnik, semmi sem mentheti meg attól Budapestet, hogy immáron negyedszer is a rajtvonalhoz álljon az őszi önkormányzati választásokon a főváros nagy kormányosa, Demszky Gábor. Ez a lépés a jelölt és az SZDSZ számára teljességgel érthető, hiszen fővárosi pozíciói kölcsönöznek még némi súlyt a pártnak a magyar politikai életben. Az SZDSZ mint politikai szervezet komolyságáról amúgy sokat elmondott az a tény, hogy rövid pártelnökségéről egy nyúlfarknyi faxban mondott le a főpolgármester, arra sem méltatva a tagságot, hogy részletesen megindokolja előttük döntését. Budapest szerepe meghatározó a szabad demokraták kiterjedt és magas fogyasztói igényű kliensrendszerének eltartásában is. Így nem kell ahhoz különleges jóstehetség, hogy valószínűsítsük, az önkormányzati választások kampányában is mindent megengednek maguknak a túlélésükért küzdő megélhetési liberálisok. E technika egyik alapeleme, hogy ellenszenves torzképet rajzol a polgári oldalról, majd e torzkép ellen veszik fel hősiesen a küzdelmet. Az sem meglepő, hogy főpolgármester ismételt indulásával kapcsolatban elmaradnak független értelmiségiek változást sürgető, nagy ívű politológiai elemzései. Most hirtelen a váltás eddig élesztgetett mítosza helyett a stabilitásra, az állandóságra helyeződik majd a hangsúly. Budapestre, úgy tűnik, nem vonatkozik Lord Actonnak a hatalom korrumpáló hatásáról felállított tézise, így még gondolatkísérlet szintjén sem merül fel a hivatali idő korlátozásának ötlete.
A jobblétre szenderült NDK-ban járta az a mondás, miszerint a Szovjetuniótól tanulni annyit tesz, hogy győzni tanulni. Nos, e tanulási folyamat annyira sikeres volt, hogy ma már, hála Istennek, egyik ország sem létezik. Így a hazai haladó erőknek új tanítómester, új példakép után kellett nézniük. Az unos-untalan követendő mintaként elénk állított Egyesült Államokat és New Yorkot ebben a kérdésben valamiért nem kell nekünk magyaroknak feltétlenül követnünk. Ahol a szeptember 11-i merénylet utáni mentést és helyreállítást irányító, rendkívül népszerű Rudolph Giulianinak – miután kitöltötte második hivatali ciklusát is – át kellett adnia a polgármesteri széket. A magyarországi baloldal e kettős mérce használatában követi a német szociáldemokratákat, akik az 1998-as szövetségi választásokon a „tizenhat év untig elég!” jelszóval kampányoltak Helmuth Kohl ellen. Ugyanakkor csak úgy sikerült tizennyolc év után az észak-rajna-vesztfáliai tartományi miniszterelnöki székből felállítani Johannes Raut, hogy felfelé buktatták és szövetségi elnököt csináltak belőle. Helmuth Kohl hosszú kormányzását az általa elért eredmények – többek között a német egység helyreállítása – legitimálta.
A magyar főpolgármester tevékenységéről a népszámlálás adatainak tanúsága szerint a főváros lakói mondtak megsemmisítő kritikát, amikor százezres nagyságrendben költöztek ki Budapestről. Amint azt Demszky ifjúkorának oly kedves gondolkodója, Vlagyimir Iljics Lenin megfogalmazta, a polgárok a lábukkal szavaztak. Rendkívül érdekes szociológiai és politológiai vizsgálat tárgya lehetne az a tény, hogy miközben a budapestiek többsége minden alkalommal – szinte függetlenül annak valós teljesítményétől – az aktuális kormány leváltására szavazott, addig a problémáinak jelentős részét okozó vagy gondjait megoldani képtelen fővárosi vezetést mindeddig a helyén hagyta. Ennek egyik oka lehet, hogy a tanácsrendszeren szocializálódott lakosok jelentős része – függetlenül attól, rendelkezik-e az adott kérdésben hatáskörrel – szinte mindenért a kormányt teszi felelőssé. Erre a tévhitre játszott rá Demszky Gábor, amikor – igen ügyesen és hathatós médiatámogatással – kitalálta és táplálta azt a legendát, hogy Budapestet pénzügyileg megfojtja a polgári kormány. Pedig, ha komolyan vennék elveiket a fővárosi szabad demokraták, akkor a folyamatos „Adj pénzt!” felszólítások helyett például a metróhasználók öntevékenységére alapozhatnának. Miként a világkiállítás lemondását is azzal indokolták 1994-ben, hogy közpénzek elszórása helyett az ötlet támogatói finanszírozzák megvalósulását.
Most, 2002 nyarával elérkezett az igazság órája a Fővárosi Közgyűlésben szereplő minden politikai erő számára. A főváros jövője szempontjából az egyik meghatározó kérdés: van-e elegendő bátorsága az MSZP-nek ahhoz, hogy önálló főpolgármester-jelöltet állítson? Hiszen a Budapestet irányító koalíció összezörrenései világosan jelezték, hogy a fővárost irányító két párt klientúrája eltérő, s ebből fakadóan eltérő érdekeket képvisel. Míg Demszky elsődlegesen belvárosi presztízsberuházásokban gondolkodik, s erre tartja vissza a fővárosi költségvetés jelentős részét, addig a szocialisták a bázisuknak számító külső kerületekben inkább az alapvető infrastrukturális beruházásokra költenének. A várost irányító baloldali pártok közötti valós fővárosi erőviszonyok felmérését megnehezíti, hogy – hatalmuk hosszú távú bebetonozása érdekében – 1994-ben egyfordulóssá tették az önkormányzati választásokat. Ez a helyzet csak a SZDSZ számára kedvező, hiszen így látszólag együtt düböröghet a választók tömegeit szállító MSZP-vel.
Május 27-e óta ismét a „szakértelem” kormányoz Magyarországon, így aligha állhatja valami útját, hogy az 1998 tavaszán már megmutatkozó, elsősorban a négyes metróról kötött hírhedten jogellenes szerződés tető alá hozásában megnyilvánuló sikeres együttműködést követően ismét egymásra találjon a nagy árokbetemető és a (Nemzeti-) gödörásó. Csak remélhetjük, hogy a baloldali politikusok nem lenini módszerekkel – proletárdiktatúrával – kívánják feloldani a marxista felfogás szerint másként kezelhetetlen társadalmi megosztottságot. Az új kormány most is, miként az 1994-es aranycsapat, a „nagyon rossz állapotban van a gazdaság” retorikájával igyekszik kampányban tett ígéreteinek nem teljesítését megmagyarázni egykori választóinak. Ha így folyik tovább a baloldali licit arról, hogy mennyit költött el az utolsó hónapokban az Orbán-kormány, akkor lassan kiderül, hogy a huncut polgári erők a 2050-es költségvetést is előre elverték. Teszik ezt annak ellenére, hogy e megalapozatlan sopánkodással már nyolc éve is sikerült aláásni a magyar gazdaságba vetett befektetői hitet. Azt a nagy nehézségek árán felépített bizalmi tőkét, amelyet később az egész közösség jövőjét is kockára tevő módon próbáltak meg a Bokros-csomaggal visszanyerni. Kérdés, hogy a Medgyessy-kormány az általa tragikusnak tartott gazdasági helyzetben milyen forrásokkal hajlandó támogatni az önkormányzati választásokon induló baloldali jelölteket. Az országgyűlési választásokon nyújtott segítség meghálálásán túl e bújtatott célt szolgálná az utóbbi időben felmerült „ellenállói járulék” kifizetése. Vagyis ama baloldali önkormányzatok extra anyagi megtámogatása, amelyek a kellő hangerővel szenvedtek az orbáni diktatúra állítólagos forrásmegvonásától. Bár várhatóan kormányzati ígéretekben nem lesz hiány az önkormányzati választások előtt, Demszky hatalmon maradása szempontjából döntő kérdés, hogy kedvenc beruházásánk támogatására, a négyes metróra ki tud-e harcolni konkrét kormányzati ígéretet. Hiszen a hivatalban lévő főpolgármester eddigi kampányainak is központi eleme volt néhány nagyberuházás teátrális megkezdése.
Amennyiben valóban a Demszky-korszak lezárása a MIÉP célja, akkor az önkormányzati munkában amúgy is nehezen meghatározható radikalizmus emlegetése helyett alapjaiban újra kell gondolnia eddigi taktikáját. Mert akarva-akaratlanul a baloldal jobboldalt megosztó forgatókönyvét hajtja végre teljesen esélytelen főpolgármester-jelöltjének elindításával. Hiszen könynyen lehet – miként az gyakorlatilag az országgyűlési választásokon történt –, pontosan annyi szavazatot von el a polgári oldaltól, amennyi elegendő lehetne a győzelemhez. A polgári erők Schmitt Pál személyében megtalálták azt a jelöltet, aki valóban eséllyel lehet a hivatalban lévő főpolgármester kihívója. Az ismert sportpolitikus herkulesi feladatra vállalkozott, hiszen programjának elfogadtatásán túl le kell küzdenie az MSZP és az SZDSZ által uralt többségi médiában a jobbközép szövetségről gondosan ápolt előítéleteket.

A szerző történész