Oktatásügy és vétójog

A jelenlegi oktatásügyi miniszter az ELTE Bölcsészettudományi Karán kezdte tanulmányait, eredetileg tehát tanárnak készült. Hogy a tanár szakon szokásos tanítási gyakorlatokon részt vett-e, vagy sem, nem tudom. De akár részt vett, akár nem, a tanításnak mint hivatásnak a varázslatos hangulata bizonyára nem ragadta meg, mert az egyetem elvégzése után az MTA Világgazdasági Kutató Intézetének lett a munkatársa. Nem volt tehát lehetősége arra, hogy az órára való készülés, vagy a katedrára való fellépés izgalmait, a tanítványok sikerein érzett örömet, a tanári hivatás semmi mással össze nem hasonlítható nagyszerűségét átélhesse. Az oktatásban szerzett élmények és tapasztalatok hiánya valószínűleg kisebbrendűségi érzést kelt benne, amikor napjában elhalad a minisztérium folyosóján, melynek faláról olyan elődök képei tekintenek le rá, mint Eötvös József, Eötvös Loránd, Treffort Ágoston, Klébelsberg Kunó és még sokan mások. Ezt a kisebbrendűségi érzést azonban minden bizonnyal messze felülmúlja a hatalom birtoklásának öröme, amit az is bizonyít, hogy immáron másodszor szerzi meg ezt a posztot.
Kisiskolások és doktoranduszok, óvónők és professzorok, a balett, a kohászat, az absztrakt matematika stb. legkiválóbb képviselői, kedves öreg pedellusok és tankönyvet készítő nyomdászok (családtagjaikkal együtt) alkotják azt a széles társadalmi csoportot, amely felett az oktatási miniszter befolyással bír. Ez a csoport alkotja a magyar állampolgárok közel egynegyedét. A Szabad Demokraták Szövetségének befolyása ily módon közvetlenül érvényesülhet a nemzet azon része felett, amelyben jelen van életünk reménysége, az ifjúság, és a nemzet előrehaladásának záloga, a tudás. Amint az köztudott, mindez a választópolgárok 94,5 százalékának az akarata ellenére van így. Valakik eladták a magyar oktatásügyet, valakik pedig megvásárolták. Megtehették, mert szabad országban szabad a kereskedelem. (A vételárról majd máskor szeretnék elmélkedni.)
Az 1978-ban elkezdett tanügyi reform, az elmúlt 12 év, de különösen az1994-től 1998-ig terjedő idő alatt megtapasztalhattuk, hogy a neoliberalizmus milyen félelmetes pusztítást képes véghez vinni az oktatásban és a nevelésben. Mára sikerült nagymértékben lezülleszteni a világhírű magyar iskolát. Az SZDSZ stratégiája röviden a következő. A globalizált nagytőkét kiszolgáló helytartók (a dél-amerikai típusú komprádor burzsoázia) gyermekeinek oktatását a magániskolákra, a „bérelt tanárokra”, a láthatatlan egyetemre és a külföldi elit iskolákra lehet bízni. A „misera plebs contribuensnek,” azaz a nyomorult adózó népnek a gyermekeit elegendő azokra az azonnal felhasználható szakismeretekre oktatni, amelyre a nagytőkés cégek igényt tartanak. Ezeknek ugyanis elsősorban betanított munkásokra van szüksége. Valódi, megalapozott tudásra, kultúrára nincs szükség, hisz a cég úgyis továbbáll, ha az érdeke úgy kívánja.
Annak érdekében, hogy ezt a képtelen helyzetet fenn lehessen tartani, és azt remélve, hogy a választópolgárok 94,5 százalékának a haragját enyhítheti, a miniszter ígéreteket tesz. Vétójogot az Országos Köznevelési Tanácsnak, független ombudsmant a népnek, a kerettantervtől való eltérés „mámorító szabadságát” a pedagógusoknak stb. stb.
Pontosabban az oktatási miniszter azt ígéri, hogy az Országos Köznevelési Tanácsnak (OKNT) visszaadja (egyes szám első személyben fogalmazva, mint egy uralkodó) a vétójogot, az elzavart ombudsman helyett pedig a tanács által javasolt jelöltet bíz majd meg. Ez az ígéret világosan mutatja a miniszter lelkületét. Az Országos Köznevelési Tanács tagjainak túlnyomó többsége ugyanis vagy a minisztérium fennhatósága alatt működő intézményben dolgozik, vagy a minisztérium irányítása alá tartozó iskola oktatója, vagy a miniszter által közvetlenül kinevezett személy. Egy ilyen összetételű tanács akarata egyenértékű a miniszter személyes akaratával. Ha ez a tanács tesz javaslatot az ombudsman személyére, az azonos azzal, mintha a miniszter önmaga elé terjesztené a saját javaslatát. A polgári kormány működésének idején, mint az OKNT tagja, magam is támogattam a „vétójog” eltörlését, mert az a jog paródiája volt. A jelenlegi miniszter ennek a paródiának a visszaállítását ígéri.
Annak illusztrálására, hogyan is működött ez a tanács a jelenlegi miniszter első regnálása alatt, közreadok két, akkor kelt levelet.

Tisztelt Miniszter Úr!
Az Országos Köznevelési Tanács ülését miniszter úr 1996. december 17-re hívta össze, ahol törvény adta jogánál fogva megjelölte azt a három személyt, akik a tanácsban a minisztériumot, illetve személy szerint miniszter urat képviselnék.
December 19-én a sajtó hírül adta, hogy a minisztérium azon helyettes államtitkára, akit miniszter úr az Országos Köznevelési Tanácsba delegált, az Országgyűlés bizottsága előtt elismerte felelősségét egy háromszázmilliós átutalás szabálytalanságáért, és emiatt nyugdíjaztatását kérte. Van olyan vélemény, miszerint miniszter úr a helyzetet oly módon próbálta rendezni, hogy többeknek felajánlotta a helyettes államtitkári posztot, de ez a kísérlet nem járt sikerrel. Ezután miniszter úr igyekezett a helyettes államtitkárt maradásra bírni. Ez a kísérlet sikerrel járt.
Köztudott, hogy a nevelés elengedhetetlen eszköze a példamutatás. Az Országos Köznevelési Tanács nevénél fogva is köteles jó példát mutatni a köznek. Az előállott helyzet azonban megakadályozza az Országos Köznevelési Tanácsot e legfontosabb funkciójának gyakorlásában.
Kérem, tegyen lépéseket annak érdekében, hogy az Országos Köznevelési Tanács integritása és méltósága helyreállhasson.
Tisztelettel: Lovas István, az Országos Köznevelési Tanács tagja, Budapest, 1997. március 1.

Tisztelt Miniszter Úr!
Fél évvel ezelőtt kértem önt, hogy tegyen lépéseket az Országos Köznevelési Tanács integritásának és méltóságának helyreállítására. Ön ugyanis olyan tagot delegált az Országos Köznevelési Tanácsba, akit saját bevallása szerint felelősség terhel egy 300 millió forintos szabálytalan átutalásért, amely öszszeg időközben eltűnt. Ön ezt a kérést nem teljesítette. Azt hiszem, azért, mert nem értette meg a levelembe foglaltakat. Én ugyanis nem abba akartam beleszólni, hogy ön hogyan választja meg munkatársait. Ez az ön felelőssége. Én azért emeltem szót, mert ön egy olyan országos testületet hozott az ország színe előtt erkölcsileg méltatlan, és ezért el nem viselhető helyzetbe, amely csak a törvénynek és nem önnek van alávetve.
Miniszter úr válaszában azt írja, hogy „N. N.-t helyettes államtitkári munkájának folytatására azért kértem fel, mert továbbra is alkalmasnak tartom a beosztás betöltésére. Mivel a minisztériumi és rendőrségi vizsgálat azt derítette ki, hogy egy jól kitervelt bűnüggyel állunk szemben, amelyben tudatosan kihasználták N. N. távollétét, ezért nem tartottam indokoltnak a szakmai munka megszakítását.”
Nem akarom megsérteni miniszter urat, de mégis emlékeztetnem kell arra, hogy erkölcsi kérdésekben szakmai szempontokra nem szokás hivatkozni. Másrészt úgy tűnik, hogy az előző hónapok sem, és az elmúlt fél év sem igazolta miniszter úr feltételezését a „jól kitervelt bűnügy” vonatkozásában.
A szóban forgó súlyos erkölcsi probléma megvilágítására szeretném megemlíteni, hogy a közelmúltban egy kommandós egység tévedésből nem azt a házat rohamozta meg, amelyben a feltételezett bűnözők tartózkodtak, hanem a szomszédosat. Szándékosságról szó sem lehetett, csupán tévedésről. Ezt azonban a kommandósok parancsnoka mégis olyan súlyosnak ítélte meg, hogy azonnal lemondott. A lemondását elfogadták.
A kommandós alakulatokat ugyancsak nevelési célzattal hozták létre, ha nem is a kiskorúak nevelésére. A vétlen parancsnok magatartását jogállamban természetesnek tartanám. Nálunk, ahol a jogállamiság még várat magára, tiszteletre méltónak tartom. A magyar köznevelésben működőktől azonban, még a jogállamiság jelenlegi szintjén is elvárom, a magam, de elsősorban a gondjainkra bízott gyermekek nevében, hogy a kommandósok erkölcsi felfogását igyekezzenek megközelíteni.
Az MKM helyettes államtitkára, néhány hónap késedelemmel ugyan, de elismerte felelősségét és nyugdíjaztatását kérte. Ön a kérést nem teljesítette.
Én udvariasan arra kértem miniszter urat, hogy tegyen lépéseket az Országos Köznevelési Tanács méltóságának és integritásának helyreállítására. Válaszában ön magatartásomat „elfogadhatatlannak, inkorrektnek és kollegialitást nélkülözőnek” nevezte. Miniszter úr helyesen látja, hogy belőlem a kollegialitás érzése, az adott esetben, teljesen hiányzik. Hogy magatartásomat miniszter úr a maga részéről elfogadhatatlannak tekinti, azt megértem, de arra, hogy inkorrektnek nevezze, hitem szerint nem szolgáltam rá. Most, fél év elteltével ismételten és nyomatékosan kérem, hogy tegyen lépéseket az Országos Köznevelési Tanács méltóságának és integritásának helyreállítására.
Ez, véleményem szerint, legalább négyféle módon elérhető:
1. A helyettes államtitkár vétlensége hitelt érdemlően bizonyítást nyer, és erről az ország nyilvánossága tudomást szerez.
2. Miniszter úr nem csupán egy nekem címzett magánlevélben, hanem az ország nyilvánossága előtt vállal felelősséget az MKM helyettes államtitkáráért.
3. Miniszter úr visszahívja az Országos Köznevelési Tanácsból azt a helyettes államtitkárt, aki saját maga ismerte el felelősségét.
4. Miniszter úr lemond.
Hangsúlyozni kívánom, hogy a 4. számú lehetőséget nem a logikai teljességre való törekvés miatt írtam le.
Minthogy miniszter úr előző levelemet és az arra adott válaszát nyilvánosságra hozta, azaz ezen leveleket sokszorosíttatta és szétosztatta az Országos Köznevelési Tanács tagjai között, azért én is hasonló eljárásra kényszerülök.
Tisztelettel: Lovas István, az Országos Köznevelési Tanács alelnöke, Budapest, 1997 okt. 9.

A szerző akadémikus, egyetemi tanár