Puritánság és csillogás

Költözni kellemetlen. Összepakolni mindent, bedobozolni ezernyi kétes holmit, amire ki tudja, mikor lesz szükség. Régi bizonyítványok, kinevezési iratok, kitüntetések vörös csillagai műanyag dobozban, megsárgult szerelmes levelek és hazavitt besúgói jelentések keverednek a nagymama süteményreceptjeivel. Valószínűleg itt nem erről van szó. Medgyessy Péter nem olyan ember, aki ne lenne képes áldozatot hozni a népért és a nemzetért. (Konkrét példára, amikor áldozatot hozott, most nem emlékszünk, de ha megkérdeznénk tőle, biztosan egyetértene: „Én, Medgyessy Péter, nem ilyen ember vagyok.”) Máshol kell keresni az okot.
A választási kampány finisében Medgyessy Péter sajtótájékoztatót tartott Budán. A Sándor-palota előtti téren fogadta az újságírókat, komor, felháborodott arccal ostorozta a kormány pazarló politikáját. Az Orbán-kormány milliárdokat áldozott a palota rendbehozatalára, berendezésére. Bűnös dolog. Nyilván olcsóbb lett volna lerombolni.
Vannak kritikus hajlamú emberek, akik szerint Medgyessy így gondolkodott: „Mi, kommunisták ötven évig hagytuk pusztulni, még ötven évet vártunk volna, már semmi nem marad belőle, és nem kell költeni rá egy fillért sem.” Vagy esetleg így: „Mi, bankárok eladtuk volna egy külföldi befektetőnek, aki luxusszállodává alakíthatta volna az épületet.” Talán még lehet belőle múzeumot csinálni – mondta végül az akkor még jelölt.
Mennyi lélegeztetőgépet lehetett volna venni az árából? – buggyan elő a kérdés a kereskedelmi média szociális érzékenységéről híres munkatársaiból. Mennyi hajléktalanszállót? – kérdezik vékony szájú felháborodással a szegénységpárti politikusok. Érdekes, hogy a nemzeti kultúrára, a történelmi identitástudat erősítésére szánt beruházások – legyen az színház, film, épület – mindig a lélegeztetőkészülékeket meg az éhező gyermekeket juttatják a baloldal eszébe. Az elprivatizált milliárdok, saját luxusautóik, úszómedencéik, földbirtokaik és villáik pedig soha. De nézzük, mi történt volna, ha lélegeztetőkészülékekre fordítjuk a Sándor-palota felújításának költségét. Mi történt volna, ha az Operaház helyett elődeink ingyenkonyhát építenek, a Parlament épülete helyett meg hajléktalanszállót? Mi történt volna? Semmi. Ma nem lenne Budapest. Pontosabban nem az lenne, ami; nem Európa egyik legszebb városa. A helyén lakótelepek állnának, egész Budapest egyetlen nagy lakótelep lenne. (Felhívom Medgyessy Péter figyelmét, hogy a Parlament, az volt az igazi pazarlás! Tucatnyi Sándor-palotát lehetett volna az árából építeni, a lélegeztetőkészülékekről nem is beszélve! Bizony az lenne a következetes magatartás, ha a Parlamentből is kiköltözne Medgyessy Péter, baloldali elvtársaival együtt.)
De hát nézzük meg végre, miért is nem költözik be az újdonsült régi ember.
Az első ok az ígéret. Megígérte, hogy nem költözik, és bizony az ígéret szép szó. A szavakkal pedig hadilábon áll. Úgyis elég ígéretét fogja még megszegni, gondolja, legalább ezt ne. Például törvényességet ígért, de az új kormánynak rövid két hét alatt, úgy látszik, máris annyi törvénytelenséget és jogszabálysértést sikerült elkövetnie, mint tizenkét éves demokráciánk alatt az összes kormánynak együttvéve. Időarányosan bizonyosan a legtöbbet. Ha Medgyessy úgy tervezi, hogy ígéreteinek a felét betartja majd – amivel így is messze túlszárnyalná a Horn-kormány teljesítményét –, akkor a nem költözés betartott ígérete lehetővé teszi, hogy ne tartson be egy másikat, mondjuk a gázárak stabilizálására vonatkozót. Így nem romlik a statisztika.
A második a kényelem. Bizony annak, aki megszokta a budai villanegyedet, akár kényelmetlenek is lehetnek a Sándor-palota szűk szobái. Se kert, se úszómedence, talán még szauna sincs. A ház mellett érkezik fel a sikló, nyáron kibírhatatlan turistaforgalmával. Ugyan egy helyütt, még jelölt korában azt nyilatkozta a miniszterelnök, hogy néha nem árt leereszkedni a nép közé, de más leereszkedni, és megint más olyan helyen lakni, ahol utcai zenészek lármáznak szájukban hiányos fogsorral, ahol nap nap után ifjú egyetemisták hordái vonulnak a várbusztól a könyvtár felé, lelkükben vélhetőleg fasiszta ábrándokat dédelgetve, nem beszélve a zajongó középiskolás múzeumlátogató csoportokról. „Felcserepedett” – hangzik az utcáról a bezárt ablakon keresztül is, és vad nevetés, röhög az egész osztály – hát erre semmi szükség.
Szerintem mégis a harmadik ok a döntő, ha valaki ellátogat a Sándor-palotába, könnyen rájöhet. A harmadik ok a kormányfői dolgozószoba. Szerény, de éppen történelmi levegője miatt mégis tekintélyt parancsoló szoba, karcsú kis íróasztallal, szemben Batthyány Lajos miniszterelnök egész alakos képe. Méltóságteljes, mégis természetes tartás, szép, férfias termet, tiszta tekintete értelmet és erőt sugároz. Nem lehet könnyű nap nap után szembenézni az első független és felelős miniszterelnökkel. Nem lehet könnyű elviselni az oly szembetűnő különbséget.
De ami még ennél is keserűbb: ha a szoba használója majdan feláll az íróasztaltól, hátat fordít a mártír miniszterelnöknek, és az ablakhoz lép, a világ egyik legszebb panorámája tárul elé. A pesti rakpart a Parlamenttel és a Vigadóval, a Duna gyönyörű hídjaival. Mintha csak a Sándor-palota alól nőne ki a Széchenyi-lánchíd, és vezeti a tekintetet, pontosan szembe, egy felállványozott épület felé. Az a palota nem olyan szerény, mint a magyar miniszterelnök kis klasszicista palotája. A szemközti többemeletes, pompás szecessziós épület, amelyet egykori építtetőjéről, egy angol biztosítótársaságról ma is Gresham-palotának neveznek. Pontosan szemben a dolgozószobával.
Emberek, polgárok, magyarok, be kell látnunk; előtte Batthyány, mögötte a Gresham: így nem lehet rendesen dolgozni!

A szerző egyetemi hallgató