Újra újat – a halálbüntetésről

Már minden létező érv fölvonult a tudományos közélet színterén – és mindegyik érv ellenkezője is a halálbüntetés tárgykörében . Az újra előtérbe került témában, így csak az eddig kevéssé hangsúlyozott vonatkozásokra kívánunk rávilágítani, három pillérre alapozva. Van-e visszatartó ereje a halálbüntetésnek? Alkotmányos lehet-e a halálbüntetés? Nem aggasztó-e, hogy ártatlanok is bűnhődnének általa?
A halálbüntetés ellenzői elsősorban azzal érvelnek, hogy ezen büntetési fajta nem rendelkezik visszatartó erővel. A szakirodalom azonban fölsorakoztat ellenkező levezetéseket is (Isaac Ehrlich). A visszatartó tényező elsősorban az olyan, eleve életfogytig tartó szabadságvesztéssel sújtható elkövető esetében figyelhető meg, akit halálbüntetés híján semmi sem gátol meg abban, hogy cselekményét újabbakkal tetézze. Egy középkorúnál idősebb elkövetőnél pedig ez még inkább igaz, hiszen számára az esetleges emberölésért kiszabott szabadságvesztés semmit sem jelent – már egyéb tetteiért is valószínűleg fegyházban töltené hátralevő éveit. A visszatartó erő vonatkozásában viszont az a lényeg, hogy az emberek sokfélék. Van, akit viszszatart a halálbüntetés, van, akit nem. Olyan nincs, akit ez a veszély bűnelkövetésre indítana – tehát, ha már néhányakat visszatart, akképp összességében előnyös eme jogintézmény; emberéleteket menthetünk meg. (A speciális prevencióról nem is szólva, a kivégzett vérengző gyilkosnak sem szökésétől, sem későbbi bosszújától nem kell tartani.) Természetszerűleg emellett fontos a sokszor hangoztatott tétel: az elkerülhetetlen büntetésnek viszszatartó ereje van.
A halálbüntetés alkotmányellenességét a 23/1990. AB-határozat állapította meg. Mégpedig az alkotmány értelmezésével, ugyanis kifejezett tételes rendelkezést nem tartalmazott e tekintetben alaptörvényünk. Ez ellenkezik a nemzetközi gyakorlattal, hisz a különböző alkotmányok az élethez való jog kapcsán általában kimondják tilalmazott vagy elfogadott voltát. Svájcban csak politikai ügyekben kizárt az alkalmazása, az USA-tagállamok jelentős részének joga pedig ismeri. A jogalkotó célja szerinti normaértelmezéssel eleve alkotmányos a halálbüntetés – hisz az alkotmány (mind az eredeti, mind a módosított) hatályba lépésekor jogrendszerünk ismerte eme büntetési módot; az alkotmányozás hatáskörével is rendelkező Országgyűlés nem szüntette meg. A jogos védelem büntethetőséget kizáró kategóriája is ismeri az élet elvételének lehetőségét más ember életének veszélye esetén – a halálbüntetés mintegy a társadalom jogos védelme, a legveszélyesebb antiszociális elemekkel szemben. Az Alkotmánybíróság azon álláspontjára, amely szerint a jogos védelem nem lehet hivatkozási alap, mert jogon kívüli állapot, az a cáfolat, hogy fogalmilag lehetetlen jogon kívüli állapotról beszélni, hiszen a jog előre, annak megtörténte előtt tételesen szabályozza. Az emberi jogokkal összefér a halálbüntetés, hisz az emberi jogok nem maguktól értetődő jogok, meg kell alapozni őket elméletileg.
Az emberi jog társadalmi alapkategória, az emberi kötelezettség ellentételezése. Ha valaki a legalapvetőbb emberi kötelezettséget nem teljesíti, amely nélkül eresztékeiben roskadna szét a társadalom, nem részeltethető emberi jogokban sem. A polgárok az önbíráskodásról is a társadalom legfőbb törvényszerűségeinek tiszteletben tartása mellett és fejében mondanak le. (Az eddigiekből talán kitűnik, e sorok írói – dacára az Alkotmánybírósághoz fűződő egészen különleges tiszteletüknek – ezzel a határozattal nem tudnak egyetérteni.) Az alkotmányellenesség megszüntethető a halálbüntetés, mint az élethez való jog egyedüli korlátjának alkotmányba cikkelyezésével. Mindenképpen fontos lenne a választópolgárok megkérdezése, hisz az alkotmány módosítása tárgyában csak az ügydöntő népszavazás tilalmazott – a véleménynyilvánító nem (25/1999. AB-határozat)! Az EU-integrációs megállapodásaink, a közhiedelemmel ellentétben, általánosságban nem tilalmazzák a halálbüntetést, viszont az úgynevezett koppenhágai kritériumok (1993) a demokratikus intézményrendszer megfelelő működését szabják feltételül; épp ennek biztosítására a magyar társadalom demokratikus rendszerekhez viszonyított fáziskésésére hivatkozással, ideiglenes jelleggel fölvethető a halálbüntetés visszaállítása.
A halálbüntetés egyedüli veszélyeként az említendő meg, hogy esetlegesen egy teljesen ártatlan ember elítélése később már nem lesz orvosolható. Amellett azonban, hogy az egykor halálbüntetést kiszabó bírák (például Pálinkás György) állítják, sosem alkalmazták a szankciós rendszer eme zárkövét kétséges helyzetben, és sosem volt példa arra, hogy bebizonyosodott, valakit ártatlanul ítéltek el, az elképzelést erős biztosítékokkal kell körülbástyázni. Eszerint a halálbüntetés csak azzal szemben lenne alkalmazható, aki visszaeső vagy már meghatározott mértékben büntetett előéletű. (Így egy bűnözés világától távol élő személy elítélése fogalmilag kizárt.) Kiszabására a Legfelsőbb Bíróság ötfős tanácsa lenne jogosult. A bűnösség kérdésében egyhangú szavazás szükségeltetnék. Az elítélt fellebbezésére a büntetés két évig nem lenne végrehajtható, és a nyomozó hatóságoknak törvény szabná kötelességéül, hogy ezalatt derítsék fel az esetleges perújítás alapjául szolgáló bizonyítékokat. Ez a megoldás igencsak nehézzé tenné a halálbüntetés alkalmazását, viszont annak elvi lehetősége fennállna a legveszélyesebb bűnözőkkel szemben.

A szerzők jogászok, az alkotmányjog PhD-kutatói