Üres kassza, ép gazdaság?

Leginkább a rapid személycseréken érzékelik a közügyek iránt érdeklődők a parlamenti választások első következményeit. Az is látható, hogy az idén nincs kampányszünet. Aki április előtt ígért és fenyegetett, az hasonlóan folytatja, különösen, mivel megkezdődtek az önkormányzati választások előkészületei. Ilyenkor nehéz tiszta, elfogulatlan képet kapni bármiről, ami összefügg a mögöttünk hagyott vagy az előttünk álló politikai eseményekkel. Így van ez azzal a kérdéssel is, hogy merre halad gazdaságunk. Nemcsak a gazdasági szakembereket foglalkoztatja az ügy, hanem azokat is, akik még jól emlékeznek, hogy 1994–95-ben a makrogazdasági helyzetre hivatkozott az ugyanilyen öszszetételű koalíció, mielőtt a híres-hírhedt stabilizációs csomagjával betolakodott a családok életébe, a vállalkozások számításaiba. Nem árt tehát tisztán látnunk a nemzetgazdasági kérdésekben.
A fránya választási mentalitás azonban nem kíméli az adatok, a trendek, a pénzállományok egyébként jól mérhető világát sem. Az Orbán-kormány leplezetlen büszkeséggel szólt arról, hogy gazdaságunk az időközben szigorúbbra forduló világgazdasági körülmények közepette is jól fejlődik, teljesítményéről immár nem csak a beavatottak szűk körében értett fogalmak (GDP, folyó fizetési mérleg, maastrichti kritériumok) nyelvén lehet kedvező megállapításokat tenni: végre a bérek alakulása, a lakásépítkezés, a vállalkozási kedv sokféle jele is ugyanazt a valóságot mutatja. Ám az új kormány tisztségviselői, médiatámogatói egészen mást mondanak a nagyközönségnek, ki-ki a maga stílusában. Egy újonnan indított bulvárlapnak az utcán osztogatott kedvcsináló száma a címlapján hirdeti: Harrach szétosztotta a szegények pénzét (mármint a szegények között, csaknem az egész éves keretet). A kormányzati személyiségek ugyanezt a számok nyelvén magyarázzák el: tárcájuknál a naptári év felén innen a már elköltött vagy odaítélt pénzek hányada az időarányosnál jóval nagyobb.
Ám ez nem akármilyen esztendő: választási év. Márpedig választások előtt erős a hajlandóság a mindenkori kormányban, hogy javítson a közhangulaton, és tartózkodjon a népszerűtlen lépésektől. Nem volt még olyan rég, hogy ne emlékeznénk, miként hozott „hangulatjavító intézkedéseket” a Németh Miklós, Medgyessy Péter, Békesi László alkotta gazdaságpolitikai csapat 1989 nyarán. A Gorenje-akcióban bő félmilliárd dollár szaladt ki az országból az osztrák boltosok örömére, leapasztva az ország csekély devizatartalékát. Az 1990 tavaszára előkészített energiaár-emeléssel pedig megvárták az új kormányt: emeljen az később, és így már jóval nagyobbat. Választási vereségüket követően viszont gyorsan megjutalmazták a kormányzati vezetőket (autókiutalást osztogatva egymás között), kiürítették az irattárakat, és közhírré tették az amnesztia közeledtét. Az Antall-kormányra zúduló bajoknak mindez a kisebb felét tette ki, hiszen a legfőbb gondot maga a működésképtelen gazdaság és a válságos finanszírozási helyzet okozta. Mindenesetre az a tavasz nem a lovagias vesztés mintapéldájaként vonult volna be a történelmünkbe, ha egyáltalán bevonult volna; ám legújabb kori históriánk szereplői és krónikásai akkor a valóban történelmi ügyekkel voltak elfoglalva. Fölösleges tehát „példátlan osztogatásról” értekezniük azoknak, akik eddig már kétszer is rákényszerültek a hivatal és a kasszakulcs átadására.
De ne hallgassuk el azt sem, hogy az 1994-es évre készülve az első polgári kormány is igyekezett kedvezni a választóknak: csökkentette a személyi jövedelemadó kulcsát (noha az adóteher mérséklése nem sok politikai hasznot hozott a konyhára – mire a lakosság megérezhette volna, hogy béréből a korábbinál több marad a zsebében, jött a Bokros-csomag). A politikai ciklus nem kerülte el az 1998-as évet sem: az akkori szocialista–szabad demokrata kormányzat költséges metróépítési tervet és az ország akkori erejét meghaladóan nagyvonalú nyugdíjemelési ígéretet hagyott utódjaira.
Ennek ismeretében tekintsük a mostani számokat. A központi költségvetés az év első öt hónapjában az éves kiadási előirányzat több mint 43 százalékát már elköltötte, míg a bevételi terv 42 százalékát sem szedte be, így az időarányosnál jóval nagyobb a hiánya. De a nagy hiánynövekedés nem itt jött létre, hanem a társadalombiztosítási alapoknál, amelyeknél az egész évre tervezett 17 milliárd forintos deficittel szemben már most 136 milliárd a hiány. Hiába, jó nyugdíjasnak lenni a választások idején…
Pártatlan megfigyelőtől tehát jogos lenne a megállapítás, hogy az Orbán-kormány túl nagyvonalú volt a nyugdíjak, a támogatások, a szociális juttatások terén (hogyan is írta a bulvárlap: szétosztották a szegények pénzét). Más kérdés, hogy az új kormánytól a meglepett felháborodás már nem hangzik őszintének. De nem ez az igazán nagy ügy. Nem mintha lebecsülhetnénk a 200 milliárd forintos túlfutást, ám az államháztartás éves kiadása 7000 milliárd forint, éves nemzeti jövedelmünk pedig annak is bő duplája. Az új kormány panaszkodik a megörökölt túlköltésről, de olyan vészesnek mégsem nyilváníthatja a helyzetet, hiszen ennél jóval nagyobb kiadási többlettel készül megfelelni saját korábbi ígéreteinek. Így együtt azonban már valóban akkora tételekről van szó, hogy a laikusban is felmerül a kérdés: a gazdaság elviseli-e mindezt?
Érdemes itt összevetni az Orbán-kormány többletköltését az új kormányéval abból a szempontból, hogy az miként illeszkedik a kormányzati gazdaságpolitikába. Nos, a nagyobb tételek alapján jól látszik: az Orbán-kormány a belső piac élénkítésének és a bérszint emelésének másfél éve követett politikáját folytatta a választási esztendőben is, megspékelve azt politikai számításokból fakadó tételekkel. A szocialista–szabad demokrata gazdaságfelfogást még nem látni tisztán, de a szereplők korábbi megnyilvánulásaiból és a szakmai fórumokon elhangzó megjegyzéseiből, valamint az elődeik gyakorlatáról mondott kritikájukból az olvasható ki, hogy ismét a fenntarthatóság és a nem a „motorok beindítása” lesz a kulcsszó. Azaz a gazdasági egyensúly szempontjai érvényesülnek a növekedési érvekkel szemben. Bármit gondoljunk a két nézetrendszer érdemeiről, az bizonyos, hogy a Medgyessy-kormány most olyan lépések megtételére készül, amelyek gazdasági célszerűségében bizonyosan nem hisz, azokra kizárólag politikai számítás viszi rá.
Az okoktól és a motívumoktól függetlenül azonban a kérdés megmarad igazi kérdésnek: merre tart gazdaságunk. Itt sajnos ismét a politikai credo lép a józan érvelés helyébe. A piacvezető politikai napilapban a publicista azt magyarázza, hogy az előző kormány gazdasági modellje rommá lett, mert „az Orbán-kormány gazdaságpolitikája nyomán három százalék alá csökken a növekedési ütem”, ám most jön az új kormány, és előveszi a sutba dobott (nyugati) közgazdasági tankönyveket. Való igaz, ütemünk lelassult, mint ahogy szerte a világon: az Egyesült Államokban már 2001 szeptembere előtt visszaesett, az iparunk szempontjából különösen fontos Németországban pedig csaknem le is állt a gazdasági növekedés. Aki a világ állapotaitól függetlenül, a hozzánk mérhető országok teljesítményeitől elvonatkoztatva minősíti gazdasági dinamikánkat, nagyobb csőlátásban szenved, mint amilyennel az általa nem kedvelt korábbi kormányt vádolja. A külső feltételekhez képest ugyanis a magyar gazdaság egészen jól teljesít.
A minap éppen arról szólt a volt kormányfő, hogy gazdaságunk növekedése többszöröse az Európai Unió rátájának. Ezzel az érveléssel csínján kell bánni, hiszen az unió mostani üteme elég gyengécske, és a miénk is az utóbbi évek trendje alatt található: a két kis szám hányadosa pedig nem sokat mond. Mégis figyelemre méltó az, amit a fejlett ipari országokat tömörítő OECD jelentése, a Nemzetközi Valutaalap értékelése és a magyar gazdasággal foglalkozó külföldi elemzők többsége mond: gazdaságunk jól vészelte át a mögöttünk álló nehezebb időszakot.
Ugyanakkor – nem váratlanul – a tavalyihoz képest megnőtt a nemzetközi fizetési mérleg hiánya, és nyilvánvalóan nagyobb lesz az idén az államháztartás deficitje, mint amennyit terveztek, és amit a külvilág rendben levőnek tart. Ha hiszünk a gazdaság növekedési képességében, akkor ezekre az egyenlegromlásokra átmeneti jelenségként rábólinthatunk: egy év növekményéből kijönnek. Ha azonban a kormány őszintén aggódik az egyensúly fenntartásáért, és az általa voluntaristának nevezett felfogással szemben, a szaktudás jegyében követni kívánja a tankönyvi ajánlásokat, akkor tisztességesebb és olcsóbb lenne már most úgy szólnia sokról és kevésről, lehetségesről és lehetetlenről, mint ahogy minden bizonnyal szólni fog az őszi önkormányzati választás után. A baloldali koalíció nagyon nem szereti, ha állandóan a Bokros-csomagot emlegetik; de akkor ne játsszák azt a játékot a gazdasági helyzet értékelésével, mint 1994 nyarától 1995 márciusáig. Az túl sokba került az országnak.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár