XL – kormány és korbács

Negyvenévesen az ember – bár szeretné hinni – korántsem duplán olyan bölcs, mint húszévesen. A negyvenéves, meglett férfi kicsit lekezelően, ám alig leplezett nosztalgiával gondol vissza ama forrófejű húszévesre. Még emlékszik, mit ígért akkor neki ott, a puha diktatúra lövészárkaiban (nem fogja majd lekezelni, pláne nem fog nosztalgiázni mindaz iránt, ami ilyesfajta szemellenzős visszarévedésre teljességgel alkalmatlan), de felmentést érez a könnyelmű ígéret alól – csupán amiatt, mert egyazon porhüvelyt bérelnek e földi pályán.
A negyvenedik év a húszéves suhancnak aggastyánkor, a nyolcvanéves aggastyánnak suhancidő. Annak, aki hajlamos folyvást le-letérni az arany középútról, maga a stiláris kínszenvedés: kalandnak túl hosszú, életnek túl rövid. A negyvenedik születésnap lehet már totális csőd (a hajléktalantengődéstől az anyagilag megbecsült ügynöki létmódig), lehet hirtelen árvaság, de lehet még a bimbózó remények mezeje is. Feleannyi idősen elhatározzuk: hány fát ültetünk, hány könyvet írunk, hány gyereket nemzünk majd. A fák némelyike már korhadozik, a gyerkőcök virulnak, a könyvek lassan elborítanak: család, tűzhely, szellem – mi kell még? Család, tűzhely, szellem – a kiszabott lét duruzsoló otthonossága… S bár minden idilli pillanatért másik hármat kell az ellenkező serpenyőbe helyezni, a mérleg – dacolva a fizikával – „arra a kis időre” mégiscsak egyensúlyban tartható. Eközben meglepő a tapasztalás, hogy a szerelem, a szeretet legkevésbé sem a lélek fogyasztási cikkei. Minél több ember kerül közel hozzánk, annál több a vesztenivalónk. Az öröm kódolja a bánatot, az élet az elmúlást. A „szívháztartás”, a megszületett és a meg nem született gyermekek matematikája leírhatatlan. Az egyetlen bizonyosság: a fájdalommegmaradás törvénye.
Hagyjuk is a privát mezőket! Negyven év például diktatúrát építeni, csiszolni és esztergálni is elegendő idő. Magában foglalhatja a színészkedéstől mentes, leplezetlenül agresszív gyerekkortól a megalkuvóan konszolidált ifjúkoron át a fizikai leépülés első halovány jeléig az egész bő emberöltőt. A fizikai leépülés ugyanakkor szellemi épüléssel járhat együtt – a diktatúracsinálók talán ráébrednek lassacskán: nem az ember van a forradalomért, hanem a forradalom az emberért. (Nota bene: „emberarca” csak az embernek van.) Mivel pedig a forradalmi humanizmus tétele a gyakorlatban – fájdalom – nem igazolódott, lélekben így módosítanak: minden az emberért van, s azok ugyebár mi vagyunk.
Negyven év diktatúrát mégsem csinálhat ugyanaz a csapat, mint negyven év demokráciát. Így gondoltuk ezt mi is, de naiv feltételezésünk nem igazolódott. Minden ellenkező híresztelés dacára a történelem igenis folyamatosan ismétli önmagát. S az új felvonásokban korántsem a paródiaverzió bukkan elénk, mint egyes botcsinálta komikumszakértők vélelmezik – inkább a tragikus átirat.
Talán túl fiatal vagyok még, vagy már túl öreg: nem tudok megbékélni a diktatúracsinálókkal. Hiszen aki egyszer már csinált diktatúrát, az hiába vedlik át demokratává, hiába magol be tetszetős népuralmi frazeológiát, hiába tér meg (hiszi ő) esetleg lelkében is – örök időkre, visszavonhatatlanul diktatúracsináló marad. A pórusaiba ivódott, az agysejtjeibe épült, bármikor előhívható, előcsalogatható módon. S elő is hívódik, elő is csalogatódik nap mint nap.
A kormányzás célszerűsége, hatékonysága és erkölcsössége épp ezért lehet bármilyen lényeges tényező, az egyetlen mérce mégiscsak az: a kéz, amely a kormánykereket forgatja, szorongatta-e korábban a korbácsot. Ez az alapkérdés, Szilvia belépője a Csárdáskirálynőből – minden egyéb csak ezután jön.
Épp ezért ne higgyünk a maszatolóknak, a kollektív bűnösség hirdetőinek, a monumentálissá növelt Stockholm-szindróma felkent papjainak: a diktatúracsinálás halálos bűne mindig a diktatúracsinálót terheli, sosem az áldozatot. (Kicsit azért eltűnődhetünk, nem voltunk-e mi is diktatúracsinálók; s ha igen, a világért se ártsuk bele magunkat a demokráciacsinálásba!) Negyven év diktatúrát persze nem feltétlenül képes eltörölni negyven év demokrácia, de bízzunk Istenben (vagy ha ez nem megy, akkor a történelmi igazságszolgáltatásban). Egy futó pillanatra sem feledhető: a demokrácia (nevezhetjük társadalmi méltányosságnak vagy felebaráti szeretetnek is) bennünk lakozik, s korántsem ideiglenesen bérelt szónoki pulpitusokhoz köthető.
Ha olykor mégis elszomorodnánk, gondoljunk a húszéves suhanc reménytelen lövészárok-perspektívájára meg arra, hogy a nyolcvanéves, bölcs aggastyán (ha megéri) milyen lekezelő nosztalgiával tekint majd vissza e tökéletlen ezredelőre. És ültessünk fát az elkorhadtak helyett, és borítsanak be a könyvek, és mondjuk el a gyermekeinknek a különbséget, a kiugrott diktatúracsinálók fűrészporízű demokráciája meg a beugrott demokraták szívvel és ésszel táplált „antidialektikus diktatúrája” között. A negyven prédikátor példája lebegjen a szemünk előtt, ne a negyven napra elvonuló prófétáé. Legyünk tudatában életünk minden percében: nincsen még negyven évünk a pusztában bolyongani. Viseljük büszkén az XL-es zakót, de nézzünk minden reggel a tükörbe: nem lötyög-e rajtunk…