A jelenlegi személycserék kárt okoznak

Ilyen rövid idő alatt, ilyen nagy arányban nem váltottak le állami embereket legújabb kori demokráciánk tizenkét éves története idején. A számok nem rúgnak százakra, de mára eleve szűkebb az állami tulajdon és befolyás köre, mint volt 1990-ben; lerövidült tehát azoknak az intézményeknek a listája, amelyek élén személycserére van jogi lehetősége a kormánynak. Maradt maga az államigazgatás, a közalapítványi kör, véges számú állami tulajdonú vállalat: ÁPV Rt., MÁV, Malév, Dunaferr, MVM, Fejlesztési Bank, Magyar Posta, Szerencsejáték Rt., Antenna Hungária, Nemzeti Autópálya Rt., Bábolna Rt. és még néhány más. A legutóbbi a sorban a Magyar Villamos Művek esete: az MVM éléről Katona Kálmánnak mennie kellett. Kár érte. Csuda kontrasztos ügy ez: az új vezérigazgató a szovjet mérnökiskolát kijáró Pál László, a rendszerváltozás előtt a hadiipari ügyek felelőse az ipari minisztériumban, később Horn minisztere. A népszerű, keményen dolgozó, jó vezető és fiatal Katona Kálmán állására láthatóan szükségük volt, mert mára kevés elfoglalható poszt maradt. A kormánytól függő helyek listáján hamar végigfuthattak a koalíciós partnerek, és onnantól kezdve csak a közgyűlés jogszerű összehívásához szükséges 30 nap szabott korlátot a kádercseréhez.
Ez a legutóbbi ügy a maga durvaságában különösen elgondolkodtató, de csak egy a sok közül; nézzük hát meg, mi is mindennek a társadalmi jelentősége. A most stallumhoz jutók feltehetően nem érzékelnek itt és más ügyekben kontraszelekciót, választási ígéret sutba dobását, sőt talán még történelmi igazságtételnek is gondolják azt, ami a 2002-es választások következményeként nekik megadatott. Hiszen sokuk személyes életében a rendszerváltozás törést hozott – holott már olyan jól megindultak a felemelkedés útján („út-ján”) – 1990-ben az állami karrierjük megtört, és csak 1994-ben állt helyre a rend. Utána újra a mellőztetés évei jöttek, az élet pedig oly rövid: dukál nekik most az állás. Az őket hivatalba állítók gondolkodása pedig vélhetően ez: egyfelől honorálják a korábbi támogatást, másrészt – és mintha ez lenne a fontosabb – megszabadulnak az előző kormány által hátrahagyottaktól. A választáson paraszthajszállal lemaradó polgári oldal persze csap némi zajt, de mindenki tudja, hogy „ez az élet rendje”.
Úgy látom, itt tart ma a közgondolkodás. Nincs ez jól, nagyon nincs jól. A kisebb bajt abban látom, amit még a kormányoldalhoz húzók is elismernek magánbeszélgetéseikben: sok a régi arc, a kormány tetejétől kezdve az állami cégek igazgatóságáig, a kuratóriumi elnökökig terjedően. Ez persze elsődlegesen a választáson győztes oldal ügye: nem találtak volna jobb, fiatalabb, tisztább hátterű jelölteket 2002-re? Meg persze mindannyiunk ügye is, hiszen a következmények valamilyen fokig mindenkire, az ország egészére kihatnak. Beleszólni ebbe azonban kívülről nem tudunk.
Ám igazán súlyosnak és riasztónak az alapkérdés körüli általános egyetértést látom: amit a kormányoldal jogilag elvihet, azt értelemszerűen el is fogja vinni. Nos, valóban ilyennek látszik az élet mifelénk. Ne tagadjuk, 1998-ban szintén mélyreható kádercsere indult be; az persze nem restaurációs jelleggel. Indokai között egyaránt megtalálható volt a megelőző, 1994-es politikai kinevezésekre adott válasz, és egy annál mélyebb, társadalomszerkezeti megfontolás is: az egypárti nómenklatúra nyilvánvaló módon (meg kevésbé láthatóan, a felszín alatti hálózatokban megbúvóan) fennmaradt gazdasági, médiabeli, diplomáciai, államigazgatási túlsúlyát azzal az eszközzel kell mérsékelni, amely egyáltalán rendelkezésre áll, s ez a kormányzati pozíció. Az Orbán-kormány politikusai ezért ma nem a személycserék (és visszacserék) jelenségét, hanem leginkább annak túlzott voltát, kapkodó kivitelezését kifogásolják, a vállalhatatlan személyek kinevezését ítélik el. Az alapprobléma számomra azonban a kormányzati személyzeti hatalom felhasználásának értelme: mióta és milyen jogon tekintjük normálisnak azt, hogy a „káderhatáskör” a demokráciában nem az államszervezet hatékony működését, hanem primer politikai érdeket (a régi jó elvtársak, üzletfelek, haverok pozícióba ültetését) vagy társadalomszerkezeti célt szolgál? Az elsőt elutasítom, a másodikkal szemben tartalmi és gyakorlatias aggályaim vannak.
De honnan veszem a bátorságot, hogy a társadalmi közfelfogással szemben kifogásoljam a politikai kinevezések értelmét és gyakorlatát, mikor magam is sok embernek kötöttem útilaput a talpa alá 1990–91-ben? Valóban, erről az ügyről lehetetlen személytelenül szólnom, hiszen 1990-ben, akkori gazdasági miniszterként a megörökölt gazdasági tárcák összevonásával létrehozott új minisztériumi szervezetbe a korábbi államtitkárok kisebb hányadát vettem át. Másfél száz állami vállalat vezetője tartozott munkajogi irányításom alá, másfél év alatt ezeknek a vezetőknek a felét cseréltem le. Talán hasonló arányban rendeződött át más ágazatokban is az állami hivatali és vállalati vezetőréteg. Ez azonban nem lephet meg senkit, és nem szolgálhat érvként négyévenként a jogilag egyáltalán lehetséges „káderkeret” szinte automatikus kimerítéséhez. Hiszen akkor valóban rendszerváltozás zajlott: új szervezetek jöttek létre és a tervgazdaság önmagát túlélt intézményei szűntek meg; a korábban sosem létező közszolgálatot kellett megteremtenünk; a gazdaságban pedig súlyos válság zajlott le. Tényleg sok új embert kellett behoznunk, már csak azért is, mert a régebbiek egy része jobb fizetésért elment a magánszektorba, mások egyszerűen elszeleltek a válságos szervezet éléről. És igen, volt olyan is, akinek a demokratikusan megválasztott kormány iránti lojalitásáról nem voltam meggyőződve. Azt sem lehet teljesen elkerülni, hogy lobbik és politikailag befolyásos körök ne erőltessenek rá a miniszterre olyan jelöltet, akinek az alkalmasságáról nincs meggyőződve. Tény, hogy nem minden személycserém vált be, noha jó néhány olyan embert hoztam akkor helyzetbe, aki kiválóan megállta helyét. Nevüket, bármilyen jól jönne érveim megerősítéséhez, az ő érdekükben nem említem, mert akár priusznak is számítana.
Nem kívánom idealizálni a rendszerváltoztató polgári kormányzat személyzeti politikáját, de alapelve világos volt, ma is vállalható, sőt időszerű. Antall József a miniszteri kört a korábbi állampárttól távol állók közül választotta ki, azt üzenve ezzel, hogy igenis lehetséges a másik Magyarországból kormányt állítani. A tisztviselők és tisztségviselők megtartása és kinevezése ügyét azonban a kormányzati működés hatékonyságának az elve uralta; persze annak is része a lojalitás, hiszen nem lehet hatékony az olyan államapparátus, amely motiválatlan vagy éppenséggel ellenérdekelt emberekkel van tele. A magyar közszolgálat keretei akkor kialakultak, tartósnak bizonyultak, és egy potenciális főtisztviselői kör is létrejött. Melléfogások ugyan történtek, a saját támogatói körben pedig megjelent az elégedetlenség: nem lett elég mély a személycsere. A koalíció pártjai azután elvesztették a választást; onnantól erős nézetként vonult be a köztudatba, hogy a kudarc jórészt azért következett be, mert a polgári oldal nem volt képes magának gazdasági, médiabeli és általános társadalmi beágyazottságot teremteni. Durvábban: nem épített ki saját klientúrát.
Én azonban szkeptikus vagyok a „hozzánk közel álló” vállalkozó fogalmával szemben. Volt olyan támogatónk, aki MDF 001-es rendszámú Mercedesszel közlekedett az első időkben, majd a kormány népszerűségének csökkenésekor rendszámot változtatott, a választások után – de talán már előtte is – Horn oldalán tűnt fel. Nem meglepő ez; most is látni, hogy az előző négy évben hátszelet élvező gazdasági szereplők igyekeznek gyorsan vitorlát állítani, amint mások fújják a passzátszelet.
Érthető dolgok ezek, mégis tanulságos lenne az elmúlt kormányzati ciklus alatti személyi politikát őszintén áttekinteni. A sok lendületes és tehetséges fiatal mellett mintha a szűk ismeretségi körből vezetésre alkalmatlanok is bekerültek volna. Sőt még ennél rosszabb figurák is feltűntek. Erről nem szívesen beszélünk, de most mégis kell, mert a polgári oldalnak a választásokon sokba került a visszaélés vádja, és az egész országnak árthat az, ami most a korrupciós vádak körül zajlik. Az Orbán-kormány mérlege e vonatkozásban vegyes. Igen jól, sokat ígérően indult, amikor volt ereje a legelső intézkedések között szembenézni a Postabankhoz fűződő kolosszális botránnyal. Mert ne feledjük: az újraválasztásában bízó Horn-kormány kriminális ügyek sorát hurcolta magával (és részben talán éppen emiatt is hibázott az a néhány százaléknyi voks, amivel bennmaradhattak volna a hatalomban). A fiatal demokraták nagy érdeme, hogy a társadalombiztosítási alapok körüli kuszaságnak véget vetettek, a postabankos kolonctól megszabadították az országot (holott a bank VIP-listáján néhány saját ember is fennakadt). Ezt követően azonban leültek az események, ellaposodott a bécsi CW AG ügye is; parlamenti bizottsággal gazdasági visszaéléseket aligha lehet feltárni.
A kriminális esetekből nem lett bűnügy (leszámítva néhány kisgazda kisgarázdaságát), a saját oldalon felszínre kerülő eseteknél elmaradt az öntisztulás, a vétkesek kitaszítása. Mára abba a nyomasztó helyzetbe jutott országunk, hogy az új kormány szemezget a megelőző évek esetei közül, kriminalizál Fidesz közelinek mondott vállalkozásokat. Ha van, ha nincs alapja a vádaknak, az ilyen légkör magától értetődővé teszi az előző kormányzattól pozícióban hátrahagyottak kirúgását. Lehet, hogy éppen ez a célja az elődök bűnnel vádolásának?! Bárhogy is van, a személycseréknek ez a logikája ellentétes a demokratikus államrend és a piacgazdaság alapelveivel. Az állam ma kisebb, mint volt 12 éve, de súlya így is nagy. A kormányzat minősége és erkölcse, s e két komponens eredőjeként a kormányzati hatékonyság igen sokat számít a társadalom és a gazdaság fejlődésében. A mostani személycserékkel és e gyakorlatot igazoló felfogással a magyar gazdaságot kár érte.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár