A kormányválság megoldásának igyekezetét nem mozdítja előre olyan ingoványos területekre kanyarodás, mint a nemzetközi pénzügyek manipulált magyarázata. Hiszen félrevezető az az érvelés, mintha Magyarország csatlakozása a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) a Szovjetunió ellenére történt volna. Éppen fordítva: ez is a kizsákmányolás eszköze volt, mint ahogyan a korabeli szakirodalom feljegyzi és a közgazdasági elemzés tételesen megvilágítja.
Megvilágosodnak a szándékok, akciók, nyertesek, vesztesek csakúgy, mint az évtizedek múltával is koloncként ránk nehezedő kamatok. A tisztánlátás eloszlathatja a gyanakvó bizonytalankodást, ami árt társadalmunk közérzetének és hírünknek a világban. Mert nevetség tárgya lesz, aki azt színleli, hogy nem tudja a tényeket, amikor a meggyőző szakirodalom a könyvtárakban szerte a világban elérhető.
Például az Amerikai Közgazdasági Társaság értekezletein évről évre téma volt a szovjet érdekszféra. Ezeken részt vettek közgazdászok Magyarországról is. Bizonyos, hogy manapság, két-három évtized elmúltával is összehozható lenne egy szakszerű értekezlet. Ám könnyűszerrel megtalálhatók eme értekezletek és egyéb szemináriumok anyagai az amerikai kongresszusi kiadványok (U. S. Congress Joint Economic Committee) terjedelmes köteteiben, többnyire a jelentős szaktekintélynek ismert Indiana University-professzor, Paul Marer írásában és szerkesztésében, korábban pedig Béla Balassa, a Yale egyetem professzorának neve alatt.
A tanulmányokhoz én is hozzájárultam és párhuzamosan vizsgáltuk a témát a politikai emigrációban – Nagy Ferenc, Kiss Sándor, Kovács Imre, Jónás Pál és esetenként mások. Az export-import cserearányok (terms of trade) alakulását értelmeztük annál is behatóbban, mint a nemzetközi kereskedelem és hitel üzleti kutatói.
A bizonyítékok, amelyek mutatják Magyarország szovjet szipolyozását az akkori import-export szállítások kapcsán, ma is nyomon követhetők a következő lépésekben.
1. Magyarország a rangos IMF-be való felvétel révén hozzájutott jelentős összegű kölcsönökhöz a nemzetközi bankoktól. Ezek voltak azok az évek, amikor a Magyar Nemzeti Bank alelnöke, Fekete János a világlapok pénzügyi oldalainak sztárja volt.
2. Magyarország importált dollárért és más kemény valutáért, elköltötte a felvett hiteleket, hogy fejlett technológiát hordozó eszközöket (műszereket, vezérlőműveket) szerezzen. Ezek itthon beépültek a magyar gyártmányú gépekbe és berendezésekbe.
3. Magyarország exportálta rubelért az ilyen gépeket és berendezéseket a Szovjetunióba az ottani tervárakon, tehát azért a nem konvertibilis valutáért, ami másutt a világpiacon nem volt elkölthető. A magyar exportáló köteles volt elfogadni a Szovjetunióban deklarált monopolista árakat.
4. Az eredmény lemérhető abból, hogy a világpiaci árakon importált eszközök értéke és a magyar exportálónak szovjet rubelben fizetett tervárakon elszámolt érték között jelentős különbség alakult ki. Korabeli közgazdasági elemzések szerint 10-20 milliárd dollár (USD) az a nettó érték, amit ezen az úton Magyarország a Szovjetuniónak juttatni kényszerült.
A juttatások közgazdaságtana alakította ki azokat az ökonometriai modelleket, amelyek alkalmazásával a manipulált árak összevetése a versenypiaci árakkal felfedi a juttatásérték pontos összegét. Ez egy transzfer a konvencionális gazdaságpolitikai fogalmak rendszerében. Szakkifejezéssel: kényszerített juttatás.
Bár az ilyen természetű szovjet kizsákmányolás esetenkénti részletezése ma is izgalmas, néha humoros olvasmány lehetne, mégis itt elegendő a folyamatot láttatni. Mert az így eloszló köd után már nem létezik az a vélelmezett természetellenes árok, amely a jelen kormányválság megoldásának előrehaladását hátráltatja. Hiszen ki vitatná, hogy ha a kormányválság körüli köd gomolygása nem foglalkoztatná a közvéleményt, akkor az IMF-hez csatlakozás aligha kapna főcímeket a sajtóban.
Nem lehet kétséges, hogy a független Magyarország saját érdekei szerint intézte volna nemzetközi kereskedelmét és pénzügyeit. Magától értetődően kívánatos volt IMF-tagnak lenni. Ez az intézmény a második világháború utáni időkben kezdett külkereskedelmi hiteleket nyújtani előnyös feltételekkel. (Ámbár az is igaz, hogy az évszázad vége felé már makrogazdasági tanácsokat osztogató IMF kevésbé népszerű.)
A külkereskedelmi összefüggések vizsgálódása mellett sem hagyható említés nélkül az a tény, ahogyan az IMF-státus és a bankhitelek eszközeivé lettek az akkori magyar gazdaságpolitika szemfényvesztésének. Például ahogyan az akkoriban felvett bankkölcsönök finanszírozták a KGST szereposztásában épülő vas és acél országát – és gyakran a kapun belüli munkanélküliséget. Kívánatos emlékezni a tékozlásra, ahogyan finanszírozták a fogyasztásban a Kádár-oligarchia gulyáskommunizmusát és a legvidámabb barakk délibábos imázsát.
Összességében vizsgálva Magyarország IMF-taggá válását nyilvánvaló, hogy az nem történt a Szovjetunió ellenére, hanem éppen javára. Ezért ezeknek az eseményeknek manipulált felidézése nem téríti nyugvópontra a 2002-es év nyár eleji kormányválságát.
A szerző egyetemi tanár, országgyűlési képviselő
(Fidesz–Magyar Polgári Párt); a közgazdaság-tudományok professzora, évtizedeken át publikált a szovjet–magyar gazdasági kapcsolatokról
origo.hu
Bohár Dániel: Idegállapotban darálja a zagyvaságot Magyar Péter
