Kémelhárítás és nemzeti érdek

Egy, a Magyar Nemzetben megjelent, s mostanra Medgyessy Péter által is hitelesnek elismert dokumentum szerint Benkei András akkori belügyminiszter 1978. március 1-jei hatállyal, D–209 fedőnév alatt kinevezte – egyben véglegesítette – rendőr főhadnaggyá a jelenlegi miniszterelnököt. Munkaviszonyának kezdetét – nem tisztázottan, visszamenőlegesen vagy a tényleges szolgálat kezdetétől – 1961-ben állapította meg. A 2002 májusától regnáló miniszterelnök a hír felröppenésének napján ingadozott, hebegett-habogott, belügyminisztere és nemzetbiztonsági államtitkára tagadott, majd másnap a parlament előtt maga a miniszterelnök vallotta be, hogy 1978–1982 között kémelhárítóként szolgálta a „magyar érdekeket”. Ez a szolgálat pedig abból állt volna, hogy a gonosz KGB-vel szemben hadakozott Magyarország IMF-tagságáért. Ugyanakkor hamisítványnak nevezte azt a dokumentumot, amit a Magyar Nemzet közölt az ő – állítólag Szegedi József főosztályvezetőhöz címzett – 1976-os feljegyzéséről. Ezért a miniszterelnök pert helyezett kilátásba a lap ellen.
Arcpirítóan keserves volt végighallgatni a minap az egyik kereskedelmi tévében a zsdanovi ihlettel felvértezett újságírónak a miniszterelnököt isteníteni szándékozó riportját a kémelhárító-botrány hátteréről. Medgyessy Péter Kaya Ibrahim-os és Josip Tot-os példázatú fenyegetése, a 18–20 éves besorozott kiskatonák hazavágyakozón és mámorosan botladozó besúgásainak felhánytorgatása még csak-csak magyarázható a lelki gyötrelem pszichológiai görcseivel, a politikusnak, illetve az őt politikai szerepre ítélő érdekszövetségnek a hatalomhoz való ragaszkodásával. De az újságírónak becsapni egy országot azzal, hogy el akarta hitetni nézőivel azt a badarságot, miszerint 1978 és 1982 között a magyar Pénzügyminisztériumnak akárha még egy főosztályvezetői rangban lévő embere is szembeszállhatott az SZKP által Moszkvából irányított MSZMP Politikai Bizottságának hatalmi akaratával! Azt sugallni, hogy a KGB vagy az akkori Szovjetunió minisztertanácsának akarata ellen, a KGST és a Varsói Szerződés virulanciája, a szovjet hadsereg százezres nagyságrendű egységeinek hazánkban tartózkodása idején Brezsnyev és körének előzetes jóváhagyása nélkül egyáltalán lehetséges lett volna bármit elkövetnie a magyar Pénzügyminisztériumnak, hogy hazánk az IMF tagja legyen… Mindez olyan történelmietlen naivság, amit csak egy pártos újságíró és az országot alkotmányos válságba sodró politikus engedhet meg magának.
Medgyessy Péternek korabeli pozíciójánál fogva is ismernie kellett az 1968-as csehszlovák események kapcsán megfogalmazott, a korlátozott nemzeti szuverenitásról szóló brezsnyevi doktrínát. Emlékezni illenék arra is, hogy éppen 1979–1980-ban ívelt fel Lengyelországban a Szolidaritás-mozgalom, az 1980-as évek elején robbant ki egy minden korábbinál súlyosabb olajválság. A Szovjetuniónak körmére égett a katonailag megoldatlan afgán válság, a kubai gazdaság hanyatlása, a Távol-Keleten és az arab világban, Afrikában és a világ más tájain vállalt, egyre több pénzt felemésztő világforradalmi ambíciója. Már régen érvényben volt a COCOM-lista, s javában dúlt a csillagháború, ami a szocialista tábort végzetes technológiai csőddel fenyegette. Ezeket a körülményeket összevetni a csehszlovák modernizációs és társadalmi kísérlettel kapcsolatos események után viszonylag rövid idővel megtörtént Fock Jenő és Koszigin közötti találkozóval több mint történelmi hamisítás. Ilyen bugyutaságot csak a botlásaikért felelősséget vállalni nem hajlandó politikusok és a zsdanovi vénájú újságírók engedhetnek meg maguknak. Ennél már csak az az erőlködés hajmeresztőbb, amellyel azt akarták elhitetni a társadalommal, hogy a KGB, a világ egyik leghatékonyabb hírszerzése az 1977–1982 közötti politikailag és gazdaságilag is válságos periódusban annyira nem figyelt volna Magyarországra, hogy Medgyessy Péternek mindenben sikerült őket megtéveszteni. Ez a leggyatrább ifjúsági regénybe illő magyarázat egy politikus és egy újságíró párbeszédéből, a legostobább magyarázat, amióta Éva és Ádám a tudás fájáról szakított almába beleharaptak.
Egyszerűbb, hihetőbb és rokonszenvesebb is lett volna a miniszterelnöknek az igazat mondania: meggyőződése, hite szerint cselekedett. Akkor még bízott a KGST modernizációjában, a szovjet típusú társadalmi berendezkedés magasabbrendűségében, de be kellett látnia, hogy tévedett. Csalódott, s miniszterelnöksége idejét szeretné felhasználni akkori tévedéseinek korrigálására. Szeretné szolgálatával a nemzet életében kiköszörülni az akkori csorbát. Nem csak a modernizációt, a polgárosodást is minden törvényes eszközzel segíteni szándékozik. De hát ő csak a modernizációról beszélt most is, s a polgárosodásról tudatosan és mélyen hallgatott.
Ezért bújt ki immár ismételten a szög a zsákból. Elég lett volna csak annyit mondani: megtévesztette a pénz. A pénzügyminisztériumi díjazás mellett csábította az átlagértelmiségiek kétszeres havi fizetésének megfelelő összeg, s talán az ifjúsága idején olvasott romantikus regények is. Sörre, nőkre, borra, kaszinóra, Párizsra, palotára, budai villára, egyébre kellett a pénz. Könnyen jött, utánanyúlt, bocsássák meg… Adynak is sok pénz kellett. Ezért néhányszor meg is alázkodott Hatvany Lajos bankár előtt. A hajdani főosztályvezető, mostani miniszterelnök pedig a Belügyminisztérium előtt. Attól még Ady nem lett kisebb költő. Hozzátehette volna: szeretné a politikában ezúttal bizonyítani, hogy megbánta botlását. Bocsássa meg neki az ország ifjúsága vétkét. Ezek őszinte szavak lettek volna. Ha nehezen megbocsáthatók is, de elfogadhatók egy ország számára, s összeegyeztethetők a keresztény bűnbánattal is. De Kaya Ibrahimmal, Josip Tottal, a közben szocialista érdekeltségűvé vedlett Defend Kft.-vel fenyegetőzni, hajdani kiskatonák lelkébe elültetni a félelmet… Kamaszokhoz sem illő, dacos vagdalkozás.
Az alkotmányos válság sajnos ezzel a szerecsenmosdató tévéinterjúval nem oldódott meg. Inkább elmélyült. Józan állampolgárokban minden korábbinál súlyosabb gyanú sora fogalmazódik meg. Nem titok, hogy Medgyessy Péter jól érezte magát a pénzvilágban. A sikere, a jövedelme sem volt lebecsülendő. 1990-ben, az új parlamentben valószínűleg őszintén válaszolta az őáltala megbolondított nagykállóiak repülőteres reményeire rákérdező egyik képviselőnek, hogy nem szándékozik a jövőben politikával foglalkozni. A szakmában óhajtja kiélni ambícióit. Akkor mintha igazat mondott volna. A napnál világosabb ma is, hogy Medgyessy Péter kényszerpolitikus. Szervezetileg nem kötődik egyik párthoz sem. Ez önmagában előnyére is válhatott volna, ha történetesen nem egy bankárcsoport erőltette volna rá az MSZP-re Németh Miklós és Kovács László helyett. Altatták, pihentették, reaktiválták, altatták, pihentették, reaktiválták – amint az a titkosszolgálat berkeiben mindennapos gyakorlat. Most még nem bukhat, nem vonulhat vissza, mert az utolsó reaktiválása bizonyos érdekköröknek nagyon sokba került. A befektetett pénz pedig nem veszhet el. Kamatostul, extraprofittal együtt vissza kell fizetnie, fizettetnie az országgal a D–209-es kémelhárítónak.
A 2001–2002-es reaktiválás az állítólag demokratikus hatalomgyakorlás korától nem az első Medgyessy Péter esetében. Ugyanez történt Bokros Lajos pénzügyminiszter dicstelen bukása után. Akkor csak pénzügyminiszter lett. Majd három évig újra pihentették, hogy 2001-ben ismételten „életre galvanizálják”. A titkosszolgálatok világában ismerős a fogalom. Távol áll tőlem a gyanúja is annak, hogy ezúttal a szónak a titkosszolgálatok világában divatozó értelmet adjak. A demokráciában azonban nemcsak gondolat- és szólás-, hanem kérdezési szabadság is lehetne, ha a hatalmat gyakorlók nemtelen arroganciával nem zárkóznának el némely nekik nem tetsző lapok, rádiók és televíziók kérdéseinek megválaszolása elől. A miniszterelnök kémelhárítós szolgálata ügyében azonban minden korábbinál többen és feltűnőbben tobzódnak a nyilatkozattól való elzárkózásban, a feltett kérdések megválaszolatlanul hagyásában. Az annyira védett sajtószabadság nagyobb dicsőségére. A módszer és a mentalitás szomorúan idézi az 1948–1949-es éveket, mint az új kormány sok más cselekedete.
Sajnos néhány évig együtt kell most élnünk 1948–1949 kísértésével. A hatalmi dölyffel, a pártelit gőgjével, a szakmai szempontok háttérbe sorolásával, a közalapítványok MSZP-sítésével, a nem MSZP-kötődésű családi gazdaságok, kis- és középvállalkozók csőd és árverezés felé sodródásával, pénzügyi nyomorával. Egyenlők vagyunk, de ismét vannak egyenlőbbek. El kellene szenvednünk ismét a másodrendű állampolgárságot. Az egyenlőbbek ismét megmondják, ki a jó, az elviselhető és az üldözendő állampolgár. A szelektálás már a választásokkor elkezdődött. A papokhoz címzett negédes csalogatólevéllel, majd a gyónástitkok fürkészésével, a baloldali ifjúsági szervezetek prédikációelemzéseivel. Mint anno, 1948–1949-ben, fasiszta csőcselékké degradáltatott mindenki, aki nem a nagy szocialista áradat hullámain óhajtott a hatalommal sodródni. Amikor pedig tíz mandátummal többet szereztek, mint a polgári erők, beindították a gőzhengert, és mára MSZP-sre nyomtatták a köztisztviselői kart, a közalapítványokat, s mit sem törődve az alkotmánnyal, informálódási joguktól is meg akarják fosztani azokat, akik nem az ő kedvük szerinti újságokat olvassák, nem az általuk dicsért hírközvetítőktől akarnak tájékozódni a világban.
Történik mindez a D–209-es reaktiválása után. Medgyessy Péter és kedvenc riporterei közreműködésével immár egyre gyorsabb ütemben közeledünk 1949 őszéhez. Egy gazdasági, pénzügyi érdekcsoport céljainak – úgy tűnik – ez felel meg. Ezt a sorsot szánják a Medgyessy Péter által nemrégiben a külföldi sajtó és diplomáciai kar előtt oly magabiztosan lekicsinyelt országnak és termete miatt gúnyolt korábbi miniszterelnökének. Úgy tűnik mégis, a Duna–Tisza táján centiméterrel csak az új miniszterelnök és Budapest főpolgármestere méretkezik. A termetük lehet figyelemre méltó, de emberi méltóságuk a magasságukkal fordított arányban zsugorodik. 1989-ben az MSZMP Központi Bizottságának egyik tanácskozásán Medgyessy Péter azt mondta: „Én … azt tartom korrektnek, hogy méltósággal viselje el a sorsát, akit megválasztottak…” A bugyuta magyarázkodások helyett manapság nagy szüksége lenne a miniszterelnöknek erre a másoknak ajánlott méltóságra.

A szerző történész, egyetemi docens (Debreceni Egyetem Történelmi Intézete)