Kiknek és miért kell bocsánatot kérniük?

A rendszerváltozás után meglehetősen sok szó esik az értelmiség szerepéről, aktivitásáról, munkájáról. Érdekes jellegzetesség, hogy ezekben a tanulmányokban sohasem azzal foglalkozunk, hogy az elitebb réteg hogyan tevékenykedik saját szakterületén, kikerült-e már abból a bénultságából, amelyben a rendszerváltozás előtt volt. Akkor – mint köztudott – nehéz helyzetben dolgoztak a humán értelmiségiek, a társadalomkutatók, akik kénytelenek voltak az ideológiai elvárásoknak a legszűkebb szakmai munkájukban is megfelelni. Őszintén remélem, hogy ’90 után ők is fellélegeztek, és – visszanyerve teljes alkotói szabadságukat – új tudományos művekkel erősítették hazánk nemzetközi hírnevét. Olykor azonban felmerül bennem a kérdés, hogy azoknak az egyetemi oktatóknak, akadémiai kutatóknak, akiket nap mint nap látunk a televízió képernyőjén, akik különböző sajtótermékekben elképesztő mennyiségű tanulmányt, aktuálpolitikai eszmefuttatást közölnek, van-e erejük és idejük, hogy időnként saját szakterületükön is érdemlegeset alkossanak? Míg korábban a diktatúra korlátozta szabadságukat, most a demokrácia nyújtotta óriási lehetőségek és kihívások akadályozhatják kibontakozásukat. Hiszen ahogyan egy kémikus dolgozatgyűjteményét nem gyarapítják a hétvégeken hobbiból, a politika iránti érdeklődésből írott publicisztikák, feltételezem, hogy hasonló a helyzet a filozófusoknál, a történészeknél is.
Amiért azonban tollat fogtam, az nem ez, hanem Molnár Tamásnak a Magyar Nemzet június 26-án közzétett Már bekapcsolták a kihallgatólámpákat című eszmefuttatása, mely számos figyelemre méltó gondolatot és javaslatot tartalmaz a most születő polgári mozgalmak számára. Gondjaim azzal az állításával vannak, mely szerint „a magyar értelmiségnek bocsánatot kell kérnie – ha bűnös volt, ha nem – saját népétől az elfuserált rendszerváltozásért, amiért tevékenyen részt vállalt az ortodox kommunisták hatalomátmentésében, ismételt feltámasztásában. Bocsánatot kell kérnie az elszalasztott lehetőségekért, a zsákutcáért, az önzésekért, az önpusztító egoizmusáért. Fejet és térdet kell hajtani, önvizsgálatot kell tartani.”
Mint a magyar értelmiség egyik tagja meglehetősen kellemetlenül éreztem magam ezeknek a kemény kijelentéseknek az olvastán. Mostanában meglehetősen ránk jár a rúd. Nemrégiben filozófus akadémikusunk sorolta be a jobbközép kormányt támogató értelmiséget a másodosztályú kategóriába (Magyar Hírlap, március 16., április 15.), most pedig kiderül, hogy még bűneink is vannak.
Sajnos, a közírók egy része hajlamos arra, hogy az értelmiséget egy homogén közegnek tekintse és ne vegye figyelembe eltérő filozófiájukat, szellemiségüket, múltjukat és céljaikat. A pontatlan fogalmazás egy természetkutató számára elfogadhatatlan, hiszen ebből temérdek félreértés keletkezhet. Mint mindnyájan tudjuk, az állampárt céljainak, politikájának, a marxizmus-leninizmus tanainak terjesztésében az értelmiség tekintélyes hada tevékenykedett. Jórészük a rendszer összeomlása után megszabadult kötelékeitől, sokan változtattak nézetrendszerükön is. Többségük azonban megtartotta baloldali kötődését és aktívan – vagy kevésbé aktívan – változatlanul a baloldali mozgalmakat támogatja. Ennek egyik oka lehet az egyéni érdek, hiszen megnyugtatóbb számukra, ha régi párttársaik vannak kormányon, különösen akkor, ha néhányukat, sokukat(?) még a hatalomba is bevonják. A baloldali gondolkodók másik csoportját képezik azok, akik annak idején távol tartották magukat az MSZMP-től, az eszme hirdetésétől, akik tisztában vannak azzal, hogy az MSZP valójában nem egy nyugati értelemben vett szociáldemokrata párt, s 12 év alatt sem tudott igazából megújulni. Sőt ehelyett (amire korábban senki nem számított) a régi vezető kádereit állítja csatasorba, akiknek bizony kisebb-nagyobb(!) folt is van a múltjukon. Ez a helyzet némelyekben szégyenérzetet, gyötrődést kelt, és szeretnék, ha az MSZP megtisztulna és megszabadulna a baloldal és az ország hírnevét rontó politikusaitól. Ez tükröződik például Ungvári Rudolf Magyar szégyen című írásában (Népszabadság, június 26). Politikai hozzáállásukon azonban nem kívánnak változtatni, mert – mint írják – taszítják őket a jobbközépről, jobboldalról elhangzó nézetek. Na, de milyen alapon vonhatná emiatt bárki is őket felelősségre, amikor ők egy baloldali szociálliberális irányzatot képviselő kormány hívei? Amikor ők abban hisznek, hogy a fent ismertetett gondok ellenére csak az MSZP-vel együtt tudnak eredményesen szembeszegülni az ország számára általuk veszélyesnek minősített jobboldali politikával.
Az tagadhatatlan, hogy az SZDSZ holdudvarához tartozó, a médiában kivételezett helyzetben lévő értelmiségieknek elévülhetetlen „érdemeik” vannak abban, hogy az MDF vezette első polgári koalíció 1990–’94 között elveszítette népszerűségét, és szerepük van az Orbán-kormány lejáratásában is. Ugyanakkor militáns közíróik sajátos hangvételű írásai, a külföldi médiában tett nyilatkozatai, a fasiszta veszély rémképének állandó emlegetése, az európai viszonylatban kimondottan békés, valójában gyűlölködéstől, szélsőséges nézetektől mentes nép gyengeségeinek felnagyítása elnyerte itthon „jutalmát”. A választók ezért pártjukat, az SZDSZ-t büntették, amit jól tükröz népszerűségének ’90 óta tapasztalt állandó csökkenése s az ez év áprilisában elért 5,5 százalékos választási „eredmény”, azaz mélypont. A magyar nép nem „vevő” erre a hangnemre!
Ennek az eszmefuttatásnak logikus következménye, hogy az „elfuserált rendszerváltozásért” valójában mi, konzervatív, kereszténydemokrata és nemzeti liberalizmus elveit valló értelmiségiek vagyunk a felelősök. A végső konklúzió levonása előtt azonban itt is alapos finomítások és elemzések szükségesek. Érdemes külön tárgyalni az egyes kormányzati ciklusokat.
A rendszerváltozás során új demokratikus országunk alapjainak lerakásában számos kiváló értelmiség vett részt a konzervatív oldalról is. Pártjaikba beözönlöttek azok az emberek is (az értelmiségi szó valószínűleg nem mindegyikre alkalmazható), akik korábban távol tartották magukat az MSZMP-től vagy legfeljebb kisebb funkciót viseltek. A többpártrendszer, az új pártok megalakulása azonban sokuk számára kiugrási lehetőséget kínált, míg mások vélt vétkeikért akartak vezekelni, maguknak bocsánatot adni. A pártok alapszervezeteinek megfelelő grádicsait elfoglaló ezen polgárok nem túlságosan lelkesedtek az alkotó, a magasan kvalifikált értelmiségek csatlakozásáért, akik veszélyeztethették elért pozícióikat, politikai karrierjüket. Igaz, az értelmiség sem tolongott, hiszen a felajánlkozás nem tartozik az elitek tulajdonságai közé.
Azért, hogy ’94-ben a kormányzás az MSZP kezébe került, aligha tehető felelőssé a párton kívüli jobboldali értelmiség. Legfeljebb azért, hogy nem kényszerítette a koalíciós pártokat, hogy vegyék figyelembe véleményüket, hogy ne csak a párttagságukra (Szabó Iván klasszikussá vált mondása szerint a „borzalmas párttagságra”) támaszkodjanak. Túlzás nélkül állítató, hogy ha az Antall–Boross kormánynak lett volna ideje és ereje, hogy aktivizálja a velük szimpatizáló konzervatív értelmiséget, ha tettek volna bármit is holdudvaruk megteremtéséért, nem szenvedett volna olyan nagy vereséget (ha egyáltalán) a ’94-es választáskor.
De menjünk tovább! Felelőssé tehető-e ez az értelmiségi réteg a polgári pártok belső harcaiért, szétbomlásukért, azért, mert politikusaik képtelenek voltak elviselni, hogy a párton belül ne az ő irányvonaluk érvényesüljön s ne az ő kezükbe kerüljön, illetve maradjon a hatalom? Azért, hogy az utóbbi cél elérése érdekében ’94 után az MDF-nek és az KDNP-nek sikerült magukat csaknem jelentéktelen politikai erővé degradálniuk? Mindezek bizony nagymértékben hozzájárultak korábbi szavazóik egy részének elvesztéséhez, az utódpárt, az MSZP erősödéséhez. Annak a nézetnek az elhitetéséhez, hogy valójában ők képezik azt az egységes, tapasztalatokban gazdag szakértői csapatot, mely nélkül az ország ebek harmincadjára kerül.
Itt érdemes röviden kitérni a kisgazdapártra is. Ami ebben a pártban az elmúlt évtizedben történt, az minden képzeletet felülmúl. Ma már a párt ismert személyiségei mind szakítottak Torgyán Józseffel, büszkén hirdetik önálló gondolataikat, politikai nézeteiket. Jól emlékezünk azonban a hűségnyilatkozatokra, az elnököt övező, a Rákosi-korszakra emlékeztetető személyi kultuszra, a „kézcsókokra”. Az, hogy egy hatalommániás ügyvéd hogyan tudta egy nagy múltú párt tagságát, közöttük számos értelmiséget, egyetemi tanárt (!), alattvalói szintre kényszeríteni, dróton rángatni, az bizony alig érthető. Az ő felelősségük a jelenlegi politikai változásért azonban aligha tagadható.
Alapvetően megváltozott a helyzet az 1994–98-as időszakban. Ennek döntő eleme volt, hogy a Fidesz vezetői felismerték a jobbközépen kínálkozó politikai űrt és kiszakadva az SZDSZ „ifjúsági csapatának” szerepköréből, élére álltak az elgyengült polgári oldalnak. A Fidesz, valamint a polgári pártok között nagy nehezen létrejött összefogás nélkül lehetetlen lett volna ’98-ban a baloldalt legyőzni. Ebben a győzelemben azonban már benne volt az értelmiség munkája is. Ekkor már megalakultak az aktív, véleményüket bátran hangoztató nagy létszámú értelmiségi csoportok: a Professzorok Batthyány Köre, a Nemzeti Egységmozgalom, a Polgári Együttműködés és nem utolsósorban a csak tizenkét tagú Nemzeti Kör. Ezek a legszorosabb együttműködésben állottak a Fidesz vezető politikusaival s – többek között – elősegítették a fent említett összefogást is.
Hogy a polgári kormány számos előrevivő intézkedése, sikeres építő munkája és a pozitív előrejelzések ellenére sem tudta az ország irányítását megtartani, az támogatóik számára sokkolóként hatott. A történethez tartozik, hogy a Fidesz és a különböző értelmiségi körök között a ’98 előtt felépített kapcsolat a választási győzelem után meglehetősen formálissá vált. Senki nem vádolhat bennünket, hogy ennek a sajtóban és minden más fórumon nem adtunk hangot. Sajnos még azon kevesek is csak a legnagyobb nehézség és mindenféle „szervezés” után tudták eljuttatni észrevételeiket a Fidesz vezetőihez, a kormány tagjaihoz, akik ’98 előtt minden lehetséges eszközzel segítették őket, akik ’98 előtt a legfontosabb tanácsadó testületeikben is benne voltak. Hogy politikusainknak ez a hozzáállása hány értelmiséginek vette el a kedvét az őket segítő, valóban önzetlen „társadalmi” munkától, milyen ellenérzéseket keltett a bizonytalankodók táborában, nem lehet tudni. A Fidesz politikájának elemzői – feltehetően az Orbán-kormány várt győzelme fényében – már arról cikkeztek, hogy a Fidesznek valójában nincs is szüksége értelmiségi holdudvarokra. Mindezek ellenére ezek az értelmiségi körök változatlanul kiálltak a Fidesz vezette polgári koalíció mellett.
A Molnár Tamás által a bevezetésben idézett állapot kialakulása sok tényező együttes hatásának a következménye. Ez alapos, mélyreható analízist kíván. Ahogyan azonban a pártok sikereiben a politikusok játszanak döntő és meghatározó szerepet, méltánytalan és igazságtalan az áprilisi politikai változásért az értelmiséget megkövezni, vezeklésre, bűnbánatra késztetni. Különösen akkor nem, amikor a politika nem vagy alig igényelte tanácsaikat.
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja