Mátyás és a nyolc vitéz

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, jó Budavárában, ahol Mátyás, az igazságos uralkodott a nemzet nagy örömére, szóval abban a korban, és véletlenül sem a maiban, amikor a jó elnyerte jutalmát, a rossz pedig büntetését, rendezett a király egy nagy vívóversenyt, amelyen mindenféle jeles kardforgató megmutathatta tudományát.
A díj nem volt akármi: egy drágalátos aranyszelence, amelyet még olasz földről hozott magával Beatrix nápolyi királyné, és becses tárgyai között emlegetett. Jöttek ám a vitézek, még az ország távoli csücskéből is felkeresték Budavárát, mert hát a szelence értéke sokakat csábított, csalogatott, hogy a játék szabályai szerint megmérkőzhessenek egymással.
Gyűlt a nép és csak ámuldozott nagy Budavárában, ahol az ifjak szép sorjában bemutatkoztak, s hullott a gyengébbje: no nem a porba, egyszerűen csak visszavonulót kellett fújnia annak, aki alulmaradt az erősebbel, ügyesebbel szemben. Hét álló napig folyt a tusa, tartott a tánc, az ünnep, a vigadalom, mert az ilyen vívóversenyek során a mulatság is helyénvaló volt. A hetedik nap végére aztán maradtak a kardforgatók nyolcan, a nyolc legjobb, hogy ők most már a királyi pár előtt bizonyítsák: nem akármilyen kezekben van az ország.
A szabályok szerint a nyolc vitézt párokba osztották, s aki kudarcot vallott, már nem mérkőzhetett tovább. Estig folyt a pengevillogtatás, ekkor járult a legeslegjobb vitéz Beatrix királyné elé, és kapta meg nagy pompával az aranyszelencét.
Történt másnap reggel, hogy a győztes – nagy titokban – beállított Buda leghíresebb aranyműveséhez, hogy az aranyszelencét pénzzé tegye. De azt is kikotyogta, hogy a nyolc vitéz megegyezett: bármelyikük nyeri is a viadalt, az aranyszelencéért kapott pénzt egyenlő arányban osztják szét egymás között. Így esett, hogy Beatrix olasz aranyszelencéje visszakerült Mátyás kezébe, ugyanis nem kell mondanunk, hogy az aranyműves – álruhában – maga a király volt.
Hej, szörnyű haragra gerjedt Mátyás a vitézek csalárdsága miatt és avégett, mert pénzért eladták a becsvágyukat. Mindjárt megparancsolta, hogy mind a nyolc vitéznek a feje vétessék. Volt ám nagy sírás-rívás, könyörgés meg mindenféle, hogy a nagy király kegyelmezzen meg a vétkeseknek. Látta Mátyás, hogy a vitézek őszinte bűnbánatba estek, és megbocsátott valamennyinek. De ettől az órától kezdve ez a nyolc vitéz úgy védte Budavárát és a hazát, mint még senki sem. Milyen jó, hogy napjainkban hasonló esetek már nem fordulnak elő; az ország boldogulása leng (vitéz) kormánypárti politikusaink előtt, akik egyéni becsvágyukat, a közjóért viselt dolgaikat, közösségi álmaikat (,,Merjünk nagyok lenni!” – Széchenyi; és nem a kicsivel barátkoznak…) sohasem helyeznék előbbre a hatalomnál és a pénznél. Emerson tévedett, amikor azt állította: az emberek ösztönösen is akarják a hatalmat vagy a pénzt. Hogy aztán a hatalom az a kábítószer, aminek egyes politikusok rabjaivá válnak, ez rosszindulatú, aljas rágalom. Minthogy koholmány és vádaskodás az is, hogy a politika sosem volt az erkölcs arénája, hanem mindig is az érdekek küzdőtere.
Aki nem hiszi, járjon utána.