Civilizációk világméretű konfliktusa

Kétezeregy szeptember 11-e egy folyamat állomása volt; Nyugaton a mai napig nem tudatosult, hogy a háború Afganisztánban kezdődött a Szovjetunió intervenciójával, és érlelődött az Öböl-háború révén civilizációk világméretű konfliktusává. A Nyugat ezt a tényt nem akarja tudomásul venni. Márpedig ez tény attól, hogy a muzulmán világ annak tekinti, a szerint érez, gondolkodik és cselekszik.
Az afganisztáni beavatkozás 1979-ben a Szovjetunió katonai-nagyhatalmi önhittségén alapult. Nem számolt azzal, hogy az egész muzulmán világ megmozdul, és a dzsihád valódi tartalommal töltődik meg. Az Afganisztánnak nyújtott amerikai támogatás ugyanis önmagában nem lett volna elegendő a szovjetek megalázó vereségéhez. Végül is három tényező vezetett a szovjetek legyőzetéséhez: a muzulmán népesség és vakbuzgalom, a szaúdi dollármilliárdok és az amerikai technológia.
Mint ismeretes, a szovjetek afganisztáni kudarca volt a végső lökés, ami a Szovjetunió bukásához és felbomlásához vezetett, ami által a Nyugat megnyerte a hidegháborút. Bár az USA is győzelemként könyvelte el az afganisztáni végkifejletet, a muzulmán világ azonban Marokkótól Indonéziáig úgy élte meg, hogy a mozlimra fenekedő keresztények (a fehér ember) egyik nagyhatalmát győzték le, és ez önbizalommal töltötte el őket, hogy a másik (az Egyesült Államok) is erre a sorsra jut. A háború az iszlám szervezetek szövetségét hagyta örökül, amelynek az volt a célja, hogy az iszlámot támogassa minden nem iszlám erőkkel szemben.
Az afgán háború azért alakult át civilizációs háborúvá, mert a muzulmán világ ekként értelmezte, és azonnal felsorakoztatta erőit a Szovjetunióval szemben. Az Öböl-háború viszont azért változott civilizációs háborúvá, mert a Nyugat katonailag beavatkozott egy muzulmán konfliktusba. Igaz ez annak ellenére, hogy az Arab Liga országai közül tizennégy – noha súlyos árat kértek érte – megszavazta a Szaddám Huszein elleni fellépést, heten elítélendőnek bélyegezték azt. Igaz azért, mert a kormányok egy jelentős része népeik érzelmei és meggyőződése ellenében döntött az igen mellett. A muzulmánok világszerte úgy vélekedtek, hogy ez a beavatkozás nem más, mint az ellenük folytatott háború része. Míg a muzulmán kormányok eleinte a megosztottság jeleit mutatták, addig az arab és muzulmán közfelfogás kezdettől fogva szinte teljes egészében Nyugat-ellenes volt.
Az arab világ nem felejtette el, és nem bocsátotta meg az Irak elleni katonai akciót, de a harci szellemet mégis az állandósult izraeli–palesztin öldöklés tüzelte, amiben mindenkor hangsúlyos elem maradt, hogy a fő ellenség az Egyesült Államok. A muzulmánok által elkövetett merényletek sorozata, kiváltképp az utasszállító repülőgépek elleni terrorcselekmények, valamint annak ismerete, hogy több iszlám terrorszervezet (néhány iszlám ország állami védőernyője alatt) szoros szövetségben szövögeti terveit, kiszámíthatóvá tette, hogy nagyobb szabású cselekmény is be fog következni. Csupán az volt bizonytalan, hogy hol, mikor és milyen módon követik el azt. Az igazi meglepetés tehát az volt, hogy egy időben több utasszállító elrablásával, éppen az azóta ismert célpontok ellen, és éppen 2001. szeptember 11-én következett be az elkerülhetetlen.
Az Egyesült Államok, érthetően, ismét a fehér ember reflexei szerint cselekedett. Az azonnali bosszú érdekében pressziót gyakorolt szövetségeseire, kiegyezett az ázsiai nagyhatalmakkal (Oroszország, Kína, India), megvásárolt és/vagy nyomás alá helyezett néhány, az akcióhoz kulcsfontosságú muzulmán országot. Az Egyesült Államok vezetői bizonyára számoltak azzal, hogy az afganisztáni hadjárat csak epizód, mert hosszú háborút kell megvívni, amiből innentől kezdve nincs visszaút. Amerika most már valóban állandó fenyegetettségben tudhatja magát, ami megszűnéséhez sok idő szükségeltetik, hiszen a muzulmánok kulturálisan vérükbe ivódott harci kötelessége nem múlik el egyhamar.
Az USA afelé hajlik, hogy megelőző csapásokkal vegye elejét a szeptember 11-ihez hasonló vagy még nagyobb katasztrófának. Ehhez Amerikának minden eszköze megvan, Bush a belső támogatottságot is javarészt maga mögött tudhatja, szövetségesek nélkül azonban nem szívesen látna hozzá, mert a sokfelé osztott felelősség keltheti azt az érzetet, hogy az igazság csakis és kizárólag ezen az oldalon van.
Az Egyesült Államok le akar számolni mindazon országokkal, akik támogatják, befogadják, eltűrik, hogy területükön a terroristák kiképzőbázist tartsanak fenn, vagy akár megbújhatnak ott. Vannak olyan országok, akik nyílt ellenségei a Nyugatnak, velük kell kezdeni a sort. Ilyen Irak. Csakhogy egy újabb háború még jobban eldurvíthatja a civilizációk közötti harcot, még inkább kilátástalanná fogja tenni a befejezést. Irak kikapcsolása után lehet néhány merénylet, amelyek Amerika és Európa nagyvárosaiban több ezer ember életét is kívánhatják. A válaszlépés nem maradhat el, rendet kell rakni Szudánban, Líbiában, Indonéziában, Algériában, ne adj’ isten Szaúd-Arábiában. A sornak soká lesz vége.
Nem véletlenül ódzkodnak az elhamarkodott hadjárattól a NATO-szövetségesek. A kockázat igen nagy. Az európai országokban nagy számú muzulmán él, akiknek az Irak elleni háborúval kapcsolatos érzelmeik felől nem lehet kétségünk, de abban is bizonyosak lehetünk – a szeptember 11-i terrortámadás résztvevői igazolják –, hogy a nyugat-európai országokban vannak terrorista- sejtek, akik csak a parancsot várják öngyilkos merényletek végrehajtására.
Ugyancsak kérdéses, hogy milyen regionális következményekkel jár majd Irak legyőzése, katonai legyengítése és – bár kétlem – demokratikus átalakítása. Az arab Irak jelenleg szigorú ellensúlyt képez a szintén szélsőséges muzulmán perzsákkal szemben. Nem zárható ki, hogy Irán kísérletet tenne a siker reményében a közelmúlt kilenc évig tartó, patthelyzettel abbamaradt háborújuk újrakezdésére. Ezt már az oroszok sem néznék jó szemmel, pedig most a Nyugatnak egyáltalán nem tetszően igencsak barátkoznak. A következő kényes kérdés a kurdok sorsa. Egy Amerika által létrehozott iraki demokráciában fenntartható lesz-e a hazájától megfosztott nép fölötti zsarnokság? Feltehetően igen, kiváltképp, hogy Törökország, ahol Kurdisztán egy másik része van, mint stratégiai fontosságú szövetséges, ebben a tárgyban sérthetetlen. A demokráciát abban a térségben mindenki másképp értelmezi.
Az Egyesült Államok kevésbé, de az európai szövetségesek annál inkább odafigyelnek arra, hogy az ázsiai nagyhatalmak hogyan vélekednek a háborús készülődésről. Oroszország elsőként adta tudtára az ameri-kaiaknak, hogy ehhez az akcióhoz nem adja áldását, ellentétben az afganisztáni terroristaközpontok felszámolásával. Kína és India is ellenvetésének adott hangot, ami részükről az országaikban élő muzulmán kisebbséggel érthető. (Indiában a muzulmán kisebbség 100 millió ember.) Japán, tőle szokatlan határozottsággal nyilvánított véleményt, az iraki háborút nem tekintenék a terrorizmus elleni világméretű küzdelem részének, amiben ő is támogatja Amerikát.
Magyarország ez ideig nem kényszerült színvallásra, de rövid időn belül ez elkerülhetetlenné válik. Mint oly sokszor történelmünk során, most is olyan válaszút előtt állunk, amikor a rossz és még rosszabb közül kényszerülünk választani. Tekintettel arra, hogy nyugati keresztény nemzetként, ráadásul erőfeszítéseinknek köszönhetően, és a sors kegyéből a nyugati szövetség, a NATO tagjai vagyunk egy esetleges, ámde igen valószínű Irak elleni támadás esetén a mozlimok egy kalap alá vennének bennünket NATO-szövetségeseinkkel, függetlenül attól, hogy tevőlegesen részt vennénk-e a katonai akcióban vagy sem. Hazánk hagyományosan jó kapcsolatokat ápol az arab országok többségével. Ez azonban nem téveszthet meg bennünket, nem hihetjük azt, hogy szélsőséges muzulmán szervezetek ezt mérlegelnék, amikor a másik civilizációra akarnak majd csapást mérni. Ezzel együtt kicsi az esélye annak, hogy éppen minket választanának célpontul. Tehát a háború kockázata ránk is nehezedik, akkor is, ha ellenállnánk az amerikai elvárásnak, hogy noha csupán szimbolikus erővel, de csatlakozzunk az Irak elleni koalícióhoz. Sokkal nagyobb kockázatot látnék abban, ha távol maradnánk, mert ha a magyar politika úgy gondolná, hogy miközben bent vagyunk a NATO-ban, egyúttal maradjunk is kint abból, elveszítenénk szövetségeseink bizalmát, és előbb-utóbb kiközösítenének bennünket. Márpedig, ha reálisan értékeljük védelmi képességeinket, látnunk kell, hogy az áldott béke korszaka Európában és itt, a Kárpát-medencében valóban a legnagyobb kincs számunkra. A Magyar Honvédség hadrafoghatósága és általában a védelmi felkészültségünk mélyen alatta marad mind saját magunk, mind a NATO elvárásainak. Ki kell mondjuk: a NATO védőernyője nélkül valóban védtelennek érezhetnénk magunkat. Ez az állapot tartósan nem tartható fönn. Az elmúlt években elindított haderőreform éppen a kibontakozást célozta meg. A Magyar Köztársaságnak egy korszerűen felszerelt és kiképzett, kis létszámú Magyar Honvédségre van szüksége, amelyik részeivel képes a NATO kötelékében a világ bármely pontján, elsősorban szakfeladatok ellátására (műszaki, vegyvédelmi, egészségügyi).
Magyarország elleni agresszióra valószínűleg soha nem kerül sor térségünkön belül, ha sikerül úgy beágyaznunk magunkat az észak-atlanti szövetségbe, hogy senkiben ne merüljön föl hovatartozásunk szilárdsága. Mindig lesznek, mint ahogy vannak is, akik megpróbálják lelkesedéssel túlszárnyalni a szövetségesek többségét, hogy bizonyítsák elkötelezettségüket. A történelemből mi megtanultuk, hogy ezek a fellángolások tiszavirág-életűek, és még mindig ezek a nemzetek hagyták cserben azt a szövetséget, amelyhez mi is tartoztunk. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy most is mutat néhány ország túlzott lelkesedést az Irak elleni amerikai elképzelésekkel kapcsolatban, noha érthető, hogy a NATO-hoz történő csatlakozásuk érdekében most bármit felajánlanak.
Nekünk olyan politikát kell folytatnunk, amely hiteles, hosszú távú érdekeinket szolgálja és méltó nemzeti karakterünkhöz, amely kizárja a hamis ígérgetéseket. Magyarországnak erejéhez mérten – nem is várnak el többet tőlünk – részt kell vennie bármily csekély katonai kontingenssel mindazokban a konfliktusokban, amelyeket a NATO együttesen vagy akár az amerikaiak által vezetett bármilyen koalíció által kezelni akar. Az Irak elleni amerikai csapás meggyőződésem szerint be fog következni, és az Egyesült Államok számos országot fog az akcióhoz szövetségeseként megnyerni.
Minden elkötelezettségünk ellenére le kell szögeznünk, hogy az Egyesült Államok jelenleg nem mutat kellő bölcsességet és megfontoltságot. Amíg a terrorizmus politikai és kulturális okait nem tárják fel, és nem elemzik kellő toleranciával, addig a katonai megoldások kevés sikerrel kecsegtetnek. Magyarország érdeke az lenne, hogy a nyugati integráció teljes jogú tagjaként békében, biztonságban és jólétben éljen, amikor sem Európában, sem máshol a világban nem kellene fegyverekkel bemutatnunk ősi erényeinket.

A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)