Budapest minden értelemben romváros

Csöndes utcánkból kimegyek, jobbra, majd balra fordulok, s máris beleütközöm a háború nyomaiba. Nem, nem a most folyó választási harc díszletei köszöntenek, hanem egy valódié, az 58 évvel ezelőtti második világháborúé. A nagy szürke ház homlokzata golyó lyuggatta, látni, egykor melyik ablakra lőtt a német (?), orosz (?), magyar (?) vitéz vagy martalóc. Talált a lövő? Megmenekült a célba vett? Nem tudni, de ha katonakorúak voltak, akkor már sírba vagy a vénségbe vannak bezárva. Az épület falait a tízes-húszas években húzhatták fel, negyed századot ha állt büszkén, díszes polgárházként, s immár több mint kétszer annyi időt megsebezve.
Különlegesség? Valami háborús skanzen múzeumba szállítását váró kijelölt objektuma? Nem, nem ritkaság. Közönséges, átlagos fővárosi épület. Ötvenhat forradalmának nagyobb romemlékeit hamar eltüntette a kádári „konszolidáció”, de nem jutott másra figyelem s erő.
Schmitt Pál főpolgármester-jelölt főhadiszállása a Belváros szívében, forgalmas helyen van. A Deák Ferenc utcában dolgozik a csapat. A ház valami „projekt” része, irodaház lesz (meg a fél utca is), ha sikerül kiadni a helyiségeket. Most néhány hétre bérbe vette a volt könyvesboltot a kampánytörzs.
Nézzük meg a homlokzatra kifüggesztett kedvcsináló, felújítás előtti látványtervet – mintha más épületet szemlélnénk. A képen díszeket látni, gipszgirlandokat, építészeti tagozatokat a homlokzaton. A friss festés most sima, kopasz falakra került. A háború után közvetlenül a házakat csak koldusmódra állították helyre: éppen csak lakhatóvá tették. Ez akkoriban érthető volt, az ideiglenesség, az az elképzelés, hogy majd tíz-húsz év múlva, a következő felújításkor a dolgok normális rendje szerint széppé is teszik a lakógépeket.
A normális idők nem jöttek el. Következett először a rákosista kommunizmus, a város részben tudatos elhanyagolása, a régi részek pusztulásának tudomásulvétele, ’56, a második ruszki ostrom, megtorlás vérrel, megtorlás butítással, majd az atomháborús metróépítés (hogy legyen hová futniuk az internacionalista hősöknek), meg a lakótelepek első nemzedéke. A lakótelepek második hulláma csak elodázta, de meg nem oldotta a lakhatás gondjait. A „badibilderes”, „fölkokszolt” város erőt nem, csak formás dagadást kapott területben, lakosságban. Nem lehet itt minden tünetet és kórokot felsorolni, de a végső mérleg kétségbeejtő. Gondoljunk bele: milyenné torzul a romokat, lőtt sebeket megszokó nép lelki alkata?
Jött a rendszerváltozás, a helyhatóságokban is. A gyorsan összerakott önkormányzati törvény tele van máig helyre nem hozott logikai és szakmai hibákkal, napi hatalmi érdekeket tükröző paragrafusokkal. A főváros a kurucos magyar választói lelkületnek megfelelően (kormány-)ellenzéki lett, s ennek következtében az irányító szabad demokraták itt álltak neki kiépíteni a parlamenti hatalomhoz vezető út kiindulópontját. Részben sikerrel. Politikai értelemben máig egyetlen autonóm bázisuk a Városháza.
Tizenkét éve tart a Demszky-korszak, s lehet: még négy év következik. Pedig az eltelt idő mérlege tragikus. Az igazsághoz tartozik, hogy az első menetre nem voltunk felkészülve. Többes szám első személyben mondom, mert magam is a ’90-es Fővárosi Közgyűlés SZDSZ-es tagja voltam, amíg azután a zöldek sorába nem léptem. Demszky hirtelen, kényszerből került a lista élére: valójában parlamenti szerepre készült, mikor is megfelelő jelölt hiányában be kellett ugrania a vezető helyre. (Emlékezzünk: akkoriban még nem a nép által közvetlenül, hanem a közgyűlésben választottak főpolgármestert.) Nem azt mondom, hogy az esélytelenség tudatával indultunk neki a küzdelemnek, hiszen az országos választások eredményei igen kedvezők voltak, de valahogy senki nem tudott mit kezdeni a dologgal. Más pártokban sem. A rendszerváltozás a szimbolikus, nagy ügyekről szólt: államformáról, nemzetről, címerről. Itt pedig a hétköznapok kerültek elő, nyomorító lakásviszonyok, kátyú, szemétdíj, kórházi meg könyvtári ellátás. Az élet.
A bajok gyökere az első évekig nyúlik vissza, de a fő gond az, hogy a jelenlegi városatyáknak és -anyáknak máig sem sikerült szilárd várospolitikai elképzelést kialakítani. Nézzük például a bevételeket, az elkölthető jövedelem forrását.
Ma Magyarországon a legbiztosabb pénz a szerencsejáték-iparból érkezik az államkasszába. Ne a lottózó háziasszonyokra tessék gondolni, hanem a játékautomaták feneketlen gyomrába páncélos százasokat dobáló kocsmai népre. Ez hozza a legnagyobb jövedelmet. Jó, van mit elkölteni a költségvetésnek, de még nem sokan látják az erkölcsi (tehát anyagi!) kárt, amit okozott. Talán valamikor 1992 táján történt, hogy a közgyűlési képviselőket váratlanul zárt ülésre hívták össze. Nagy volt a titkolózás, még a kormányzó SZDSZ-frakció sem tudott semmit – legalábbis a köznép nem. A háromszor ellenőrzött, zárt ülésteremben azután Demszky kamaszosan fulladozó hangon előadta a nagy ötletet: Budapest főváros, mint olyan, maga pályázzék a kaszinójogért. Tudniillik – már pontosan nem emlékszem a jogviszonyokra, de valahogy úgy volt, hogy – korlátozandó a szerencsejátékokat, licenceket lehetett cégeknek elnyerni. Mint minden korlátos üzlet, ez is hatalmas pénzcsináló gépnek látszott. A város sorsáért magát felelősnek érző főpolgármester részeltetni akarta a jóból a város közönségét. Baj ez? Senki nem gondolta/gondolhatta végig, miről is van szó, csak akik előkészítették.
Végül nem a közgyűlés akarata, hanem az Antall-kormány cselei tüntették el a lehetőséget. Az üzlet persze beindult – sajnos a nevezett kormány sem értette meg, hogy az aranypapírba méreg van csomagolva. A kilencvenes évek első felében a hét végi izraeli charterjáratokon tömegével érkeztek a szenvedélyes játékosok – akkoriban országukban még tiltott dolog volt a szerencsejáték. Más honfitársaik az üzlet kiépítéséhez fontos tőkét hozták. Természetesen a „know-how” is megérkezett: a mosodai tudás. A pénzmosodai. Nem véletlenül játszódik sok amerikai gengszterfilm kulcsjelenete játékkaszinóban: igen egyszerű itt törvényesíteni a „talált” pénzt. Még csak különösebb összejátszás sem szükséges a cégekkel: a fontos a lehetőség. A fertőzés – ne féljünk a szótól – a környezetre is átterjedt. Egészen biztosan öszszefüggés van a fényes rulettező intézmények és a füst- és hónaljszagú játéktermek tömeges léte között. A „nyerő” életszemlélet romboló, Magyarország rosszabbodó híre egyebek mellett az Európában páratlanul sok kaszinónak is köszönhető – volt. Mert a Fidesz-kormány lépett: jelentősen csökkent a számuk. Pesten is: de egy ott virít Schmitt kampányirodája mellett. Szimbolikus szomszédság: egy háború verte házból irányított győztes kampány után az erkölcsi romokat kell eltávolítani.
Gondoljunk vissza Demszky javaslatára: számszakilag végiggondolt volt, amit javasolt, de etikailag, s főleg társaslélektanilag biztosan nem. Ez jellemző politikájára: az erkölcsi értékek, a lélektani mozzanatok figyelmen kívül hagyása, semmibevétele. Nagyok a károk: városunk/városom romlása hibák sorozatának eredménye.
A város nem csak téglából, kőből, betonból épül, nem csak házakból, utakból, terekből áll – lakosainak lelke élteti. Nem elég vakolni és cserepezni: a város polgárainak lelki épülése fontos.
Budapest romváros. A vakolatba lőtt golyók nyomai és a polgárok gyűrt arcára rosszkedv véste lövészárkok mind eltüntethetők. Kezdjünk bele mindahányan!
A szerző a Fővárosi Közgyűlés volt képviselője (1990–94)