Európai gyakorlat-e a hálapénz?

Újságokat forgatva mindig fokozott érdeklődéssel olvasom az egészségügyről szóló cikkeket. Érdekel, mit is mondanak a szakmámról, megint bántanak, támadnak minket, vagy dicsérnek? Ez utóbbitól nem nagyon kell félnem, mert az egészségügyről nem szabad jót írni, legalábbis a médiaszakemberek szerint. Ezért is nagy izgalommal kezdtem el olvasni a Magyar Nemzet július 26-i számában megjelent Hálapénzzel Európába? című cikket, amit az általam nagyra becsült Széll Kálmán neve fémjelzett. Tanár úrnak régi tisztelője vagyok, és tudom, hogy milyen sokat tett a magyar aneszteziológia és az intenzív terápia felemelkedéséért és európai elismertetéséért.
Meg kell vallanom, szomorúan, sőt haragosan raktam le az újságot. A cikk stílusa, hangja semmiben sem különbözött a szokásos orvosellenes publikációktól. Ami még jobban elkeserített, az az, hogy a cikk teli van csúsztatásokkal, általánosításokkal, tudatos vagy félreértésből adódó hibákkal. Sajnálatosnak tartom, hogy ezt a nagyon komoly kérdést, a paraszolvenciát, régi materialista módon, csak anyagilag, fizetésemeléssel kívánja megoldani. Valódi alternatívát Széll doktor sem ajánl, csak a régi, megszokott szólamokat ismétli. Azt is nagyon veszélyesnek tartom, hogy ha az orvosok is ilyen szövegeket hangoztatnak, a társadalom is elhiszi ezt a fals információt, hiszen „már ők is ezt mondják saját magukról”. Ennek az az óriási veszélye, hogy a betegek bizalmát elveszítjük, pedig bizalom nélkül a gyógyítás lehetetlen. Több esetben is előfordult már, hogy a súlyos szívbeteg, amikor megajánlottam neki a műtétet, visszautasította. Csak hosszú faggatás után mondta el, „nem tudom elvállalni, mert nincs pénzem az operációra”. Arra a kérdésre, hogy honnan veszi, hogy csak az kerülhet műtétre, aki fizet érte, mind azt közölte, hogy az újságokban olvasta. Sajnos, ilyen hatalmas a sajtó hatalma. Hány olyan sikeresen gyógyítható beteget vesztett el az ország, aki ilyen hazug információ miatt nem mert elmenni az orvoshoz? Hazugság az, hogy a biztosított beteg nem kap ellátást, ha nem fizet. A hajléktalanok is megkapják a szükséges terápiát. Mi operáltunk sürgősséggel olyan magyar állampolgárt, akinek még biztosítása, taj-kártyája sem volt. Reméltük, hogy majd a kerületi önkormányzat „vállalja” a beteget – ami meg is történt. Tessék megkérdezni, melyik amerikai intézmény tette volna ezt meg. De felvetődik az is bennem, a mai nyugdíjasok, akik a kórházban kezeltek nagyobb részét teszik ki s akik alig tudnak megélni a havi jövedelmükből, miből fizetik az egyesek által elképzelt hatalmas összegeket? Az is félremagyarázás, hogy erkölcstelen, ha az orvos a fizető betegnél a kórház felszerelését, fogyóanyagát használja fel, hiszen biztosított, taj-kártyával rendelkező magyar állampolgárt gyógyít, aki amúgy is jogosult és rászorul a kezelésre. Emellett nem kevés azon orvosok száma, akik a paraszolvenciát bevallják, és adóznak utána.
Nem igaz az sem, hogy hazánkban a hálapénz csak a sebészt illeti. Úgy tudom, Széll doktor is sebészeten dolgozott, és jól ismeri azt a fogalmat, hogy kiskassza. Majdnem mindenhol, ha az intézetek meg akarják tartani a műtősnőt és az aneszteziológus asszisztenst, a mellékjövedelmük egy részét összeadják és szétosztják köztük. Az altatóorvos kötelessége, hogy a beavatkozás előtt megbeszélje a beteggel, hogy mi fog vele történni. Az a tapasztalatom, hogy ha egy beteg honorálja a sebészt, nem feledkezik meg az aneszteziológusról sem.
A kezelésről nem szavazás dönt
Magyarországon törvény szavatolja a szabad orvosválasztást. Ha valaki bízik egy orvosban, nyugodtan választhatja őt, elmehet a másik városba, operálhatják ott. De ez az a pont, ahol az erkölcstelen pénzhajhászást kordába lehetne szorítani, sőt talán meg is lehetne szüntetni. Ha végre a médiumok azt magyaráznák meg a betegeknek, hogy ha valahol előre pénzt kérnének tőlük, akkor hagyják ott azt az orvost, és menjenek el egy másik kórházba. Tudom, hogy ma Magyarországon nincs jelentős különbség egyes intézetek szakmai színvonala közt. Egy vidéki kis kórházban is pontosan olyan jól távolítják el a beteg köves epehólyagját, mint a nagy hírű fővárosi intézetben. Azt, hogy a sajtó teljesen indokolatlanul sztárol egyes orvosokat, a szakma pontosan tudja. Ha a beteg mégis ragaszkodik egy orvoshoz, az illető kérdéses hírnevéhez, kezeltesse ott magát, és ha honoráriumot kérnek tőle és ha van miből, fizesse meg. Ismerve a magyar állampolgárok anyagi helyzetét, az etikátlan intézetekből hamarosan elfogynának a betegek, így megszűnnének ezek az osztályok. Tudom, hogy a mai magyar gazdagok közül többen operáltatják meg a szívüket Németországban, pedig a hazai szívsebészet eredményei jobbak, mint a németeké. Ha felesleges pénzük van, hát tegyék.
Az egészségügy egyik rákfenéjének a „német eredetű, szigorúan hierarchikus feudális felépítésű rendszert” tekinti Széll doktor. Ezen lehetne vitatkozni, de azon nem, hogy gyógyítás során nem lehet demokratikusan, szavazással dönteni arról, hogyan kezeljünk egy beteget. Igenis az idősebb, tapasztaltabb orvosnak kell kimondani a végső döntést a kezelésről. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem hallgatja meg a többiek véleményét, de a felelősséget neki kell vállalnia. Az sem lehet, hogy a fiatal, kezdő sebész azonnal a legnehezebb műtétet kapja meg, hiszen egy kudarc örök életre tönkreteheti a további pályafutását, és nem mellékesen a beteg életét is veszélyezteti. Megfelelő ellenőrzés mellett, fokozatosan növelve a terhelést, kitűnően szakképzett orvosokat tudunk nevelni. Ha belegondolunk, a hálapénz kérdése már évtizedek óta probléma, és ez idő alatt hány nagyszerű fiatalból vált sikeres vezető! Arra pedig, hogy a kezdők sokat dolgoznak-e, csak az USA-t tudom felhozni példának. Ott a fiatal rezidensek hetente 80-100 órát vannak bent az intézetben. Reggel 5-re járnak, hogy 7-re, amikor a főnök bejön, már minden rendben legyen, és este 8 előtt ritkán mennek haza. A műtétes szakokon pedig a kezdők csak sub nomine, a szakorvos neve alatt végezhetnek műtétet. A magánbiztosító csak a jól ismert névhez adja a pénzét. Az természetes, hogy az idősebb kolléga „leasszisztálja” a nevére kiírt beavatkozást a fiatal orvosnak. A beavatkozásért a jogi és erkölcsi felelősséget mindenhol a világon a sebésznek kell viselnie, ha az szakorvos. Ha nem, akkor az asszisztáló szakember felel mindenért, ami a beavatkozás során történik. Nem lehetséges az, amit Széll doktor mond, hogy a „műtőasztal mindkét oldalán egyenlő jogai és kötelességei” vannak a szakorvosoknak. Itt következik a főnökök felelőssége, hogy, ismerve munkatársai képességét, kinek milyen műtétet engednek meg elvégezni.
Az sem igaz, hogy Nyugaton a főorvos operál a legkevesebbet. Osztrák, német, olasz tapasztalataim alapján állítom, hogy kint egy főnök, ha talán kevesebbet is operál a saját intézetében, ennek az az oka, hogy délután vagy a hét egyes napjain a magánkórházban jó pénzért végez műtétet.
Szemben Tanár úrral, nekem nagyon jó véleményem van a fiatal sebészgenerációról. A klinikára, érsebészeti gyakorlatra érkező, pár éve diplomázott kollégák jó manualitásúak, a szakmai tudásuk, a betegekhez való hozzáállásuk megfelelő. Természetesen van olyan is, aki rögtön közli, hogy ő kinek a rokona, és elvárná, hogy a klinika dolgozói essenek hasra előtte, természetesen hiába. Sokkal inkább féltem a jövő orvosait attól, hogy a modern műszerek, a rohanó tempó mellett számukra elvesznek a betegek. Ma már ritkán van ideje az orvosnak, hogy leüljön a beteg ágya mellé és meghallgassa a panaszait, megnyerje a bizalmát. Pedig e nélkül a gyógyítás nem lehetséges. Ha a beteg megbízik az orvosában, az már a gyógyulás egy fokát jelenti.
A materializmus csapdájában
A hálapénz megszüntetésével kapcsolatos cikkek, hozzászólások mind csak a felületet érintették, érezhető volt rajtuk az elmúlt közel fél évszázad materialista gondolkodása. Egyszerűen képtelenek elszakadni „a lét határozza meg a tudatot” gondolat világától. Azt szajkózzák, hogy csak fel kell emelni a fizetéseket, és akkor minden megoldódik. Ez nem igaz, így sehova sem érünk el. Az valóban lényeges, hogy az egészségügy minden dolgozója megkapja a társadalomtól azt az összeget, amiből a családját és magát megfelelően el tudja tartani, és ne legyen rászorulva a betegek borravalójára, de legalább ilyen fontos, hogy a társadalmi megbecsülést, elismerést is megkapja a szakma. Azt a tiszteletet, ami 1945 előtt övezte az egészségügyben dolgozókat, s amely ma is övezi őket Nyugaton.
A magyarországi helyzetre jellemző az a riport, ami ez év augusztus 18-án hangzott el a Kossuth rádióban. Egy fiatal énekesnővel beszélgettek, aki elmondta, hogy életének egy szakaszában úgy érezte, segítenie kell az embereken, ezért elment ápolónőnek. A riporter megkérdezte: „tényleg elment ágytálhordozónak?” Nem azt kérdezte, hogy elment az emberek szenvedését megkönnyíteni, megpróbálni a haldoklók utolsó perceit elviselhetőbbé tenni, az izzadó homlokot letörölni, a tehetetlen embert megetetni, hanem csak úgy ágytálhordozónak titulálta ezt a csodálatos hivatást. De ez a szemlélet, társadalmi megítélés vonatkozik az orvosokra is, akiket pénzsóvár, korrupt embereknek tartanak. Hogy milyen Nyugaton a gyógyító ember megítélése, egy példával illusztrálnám. Stanfordban voltam a szívátültetés tanulmányozására, amikor meghívtak egy Rotary-klubba. A jelenlevők közt láttam egy ismerősnek tűnő hölgyet, akit a többiek nagy tisztelettel köszöntöttek. Rákérdeztem, ki is ez a nő, amire a válasz: „Hát nem ismeri fel, ő Shumway professzor műtősnője, ő az, aki a szívet adja a kezébe, amikor a prof a transzplantációt végzi.”
A sajtó torz tükrében
Belegondoltam, mit is szólna egy magyar „úri” társaság, ha egy műtősnő jelenne meg köztük. Az angolok egyórás tévéműsort készítettek Yacoub professzorról, a nyugdíjazás előtti hetéről. Tavaly az MTV félórás műsort akart készíteni velem az előző 40 év szívsebészetéről. Elvállaltam, de közöltem, hogy én csak a szakma szépségeiről, örömeiről akarok beszélni meg arról, hogy én mit kaptam ettől a csodálatos hivatástól. Két hét múlva értesítettek, hogy erre a programra nincs pénz. Ha a problémákról beszéltem volna, biztos lett volna.
Ma az egészségügyről csak a pénzhiánnyal kapcsolatosan vagy a botrányok ürügyén lehet említést tenni. A média heteken keresztül rágódott egy szellemileg nem kiegyensúlyozott nővér feltételezett tetteiről, de hogy ez idő alatt hány ember életét mentették meg, az senkit nem érdekelt. Egyes, magukat írónak képzelő botránykrónikások az orvosok hibáiról írt könyvvel akarnak meggazdagodni. Képességük, tudásuk, emberi mentalitásuk arra már elégtelen, hogy a szépről, az eredményekről próbáljanak írni, pedig tudom, hogy egy ilyen könyvnek még nagyobb sikere lenne. Ez a véleményem persze nem jelenti azt, hogy eltussoljuk az egészségügyben lévő hibákat, védjük a lusta, erkölcstelen, etikátlan kollégákat. Ha lehetne, én alkalmaznám a Németországban és az USA egyes államaiban bevezetett minőség-ellenőrzést, amikor is egy független bizottság egy-két évenként felülvizsgálja minden osztály szakmai, etikai működését, és ha ez elmarad a kívánalmaktól, akkor szankcionál, sőt leváltásra javasolja a főorvost. Így ki lehetne szűrni és eltávolítani azt a minimális salakot, amit ma a médián keresztül úgy kap meg a szerencsétlen olvasó, hogy ez az egészségügy.
Ha egy beteg tudja majd, hogy a vele foglalkozó orvos, nővér minden erejét, energiáját az ő gyógyítására fordítja, hogy ezek az emberek éjt nappallá téve az ő érdekében dolgoznak, s ezek nem pénzéhes gazemberek, hanem tiszteletre méltó egyének, akiknek az anyagi jóléte biztosított, nem fog szembeállni velük kezében egy borítékkal, hanem egy szál virágot, egy üveg italt, vagy csak talán a legtöbbet, egy köszönő szót fog adni nekik.
Végezetül elnézést kérek Széll doktortól, nem akartam megbántani, de ha mi, orvosok nem tiszteljük és védjük a saját szakmánkat, akkor kitől várhatjuk ezt? A mai magyar médiumok tisztességéről nem érdemes polemizálni. Nekünk, orvosoknak kell rendet raknunk, felhívni a társadalom figyelmét a munkánkra, az eredményeinkre, nem pedig belepiszkítani saját, hőn szeretett, imádott hivatásunkba.
A szerző egyetemi tanár, az Országos Ér- és Szívsebészeti Klinika igazgatója