Ha hiszünk benne és ha teszünk érte

Múlt hét közepén felröppent a hír: megszületett a döntés, odaítélték a 2002. évi kémiai Nobel-díjat. Ebben a kiemelkedő elismerésben az idén három tudós részesült – John B. Fenn (85 éves), Koicsi Tanaka (43 éves) és Kurt Wüthrich (64 éves) –, akik három országot (az Egyesült Államokat, Japánt és Svájcot) és így három kontinenst képviselnek. Rohamosan globalizálódó világunkban mindezen nem is nagyon csodálkozunk. A hír hallatán s az indoklás mögött lévő tudományos szakkifejezéseket böngészve a legtöbb olvasó csak legyint, és arra gondol: megint valami, amihez nem értek, valami, amihez nincs sok közöm. Még ha az olvasó becsüli is a természettudomány csodaszép világát, tisztelettel vegyes lemondás érzése vehet erőt rajta. Emlékszik arra, hogy valaha középiskolában tanult ugyan kémiából olyat, ami mintha rímelne az indoklásban olvasottakra, sőt valószínűleg azt is tudja, hogy korábban több magyar honfitársunk is – igaz, idegenben – eljutott erre a csúcsra. De hát mindez rég volt, és a részletek már egyáltalán nem érdeklik.
Érdemes azonban kissé a hírek mögé nézni. Lexikonok sorait böngészve, a világhálón tallózva először is azt láthatjuk, hogy a három kitüntetett személy három eltérő generációhoz tartozik. A rangidős amerikai kutató, J. B. Feen a múlt század második évtizedében született, míg hármuk közül a legfiatalabb, a japán tudós Tanaka nem sokkal múlt negyven. Wüthrich, a világhírű svájci szakember életkora éppen a kettő közé esik. Egy hatvanadik életévét már bőven betöltő, őszülő és esetleg gyérülő hajú embert el tudunk képzelni Nobel-díjasként, de mit kezdjen az ember Tanakával, egy „frissen végzett”, alig több mint negyven éves Nobel-díjassal? Biztos szerencséje volt, és amúgy is jó helyre született – gondolhatják sokan, majd azt, hogy „velem és itthon ennél sokkal kisebb dolgok sem történhetnek meg”. Kár volna most azon keseregni, hogy a világhoz hasonlóan kis hazánkban is nehezen fogadja be a tudományos közélet a fiatalokat, néha még akkor is, amikor már nem is olyan fiatalok. Azon se sopánkodjunk, hogy gyakran az élet kivár, s az ember csak akkor „jut helyzetbe”, amikor már kedveszegetté és megtörtté vált. Ne gondoljunk erre, mert nem feltétlenül van így. Mindig ott pislákol bennünk, akár öntudatlanul is a jótékony reménysugár: még többre vihetem, talán még van rá időm. Mindössze csak bíznunk kell magunkban, mint ahogy valószínűleg Tanaka is – fiatal kora ellenére – bízott saját eredményeiben. Nekünk, magyaroknak pedig jusson eszünkbe Ady Endre sora: „Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni”.
A Nobel-díj-bizottság elismerését az idén az váltotta ki, hogy mindhárom kutató olyan módszerek kidolgozásán fáradozott eredményesen, amelyekkel biológiai szempontból fontos makromolekulákat lehet azonosítani, illetve térszerkezetüket meghatározni. A tömegspektrometriai módszerek fejlesztésében élenjáró Fenn és Tanaka kutatási eredményei elsősorban a fehérjék azonosítását teszik lehetővé, míg Wüthrich és munkatársai vitathatatlan érdemeket szereztek a fehérjék oldatfázisú, háromdimenziós szerkezetmeghatározása terén. Az átlagember felkészültségét valószínűleg meghaladó szakmai fejtegetés helyett inkább azon csodálkozzunk el, hogy az emberi leleményességnek köszönhetően ma akár néhány nanogrammnyi (10–9 g) anyagmennyiségből is meg lehet határozni egy nem túl nagy fehérjemolekula tömegét. Továbbá szerencsés esetben akár a molekulát felépítő fragmensek analízisén keresztül az eredeti fehérje biológiai funkciójára is következtethetünk. Hogy miért fontos a kis mennyiségű fehérjék azonosítása? Azért, mert akár a daganatos elváltozások, akár az idegrendszer degeneratív megbetegedéseinek (Alzheimer-kór), akár pedig a programozott sejthalál részleteinek a megértését vonhatja maga után. Az utóbbi téma fontosságát jól jellemzi, hogy az idei orvosi Nobel-díjat éppen ezen a területen kutató fiziológusok (S. Brenner, H. R. Horovitz és J. E. Sulston) kapták. Ha egy korábban ismert vagy ismeretlen fehérjét azonosítani tudunk, az még nem jelenti azt, hogy annak térszerkezetét is ismertnek tekinthetjük, azt le tudjuk rajzolni. A szerkezeti kémia és a biokémia alapvető feladata, hogy a biológiai szempontból fontos makromolekulák háromdimenziós szerkezetét meghatározza, azt atomi szintig lebontsa. Ez a szakterület, amely a fizika és a műszaki tudomány kutatási eredményeit következetesen hasznosítja, és ezek fejlődésével szorosan összefügg, két fő pilléren nyugszik: a röntgenkrisztallográfián és a mágneses magrezonancia-spektroszkópián (NMR).
Ez utóbbi terület jeles művelője Kurt Wüthrich. Munkatársaival először 1982-ben (Wagner és Wüthrich) vetette fel, hogy egy fehérje térszerkezete akár oldatfázisban is meghatározható, majd 1985-ben (Havel és Wüthrich) elsőként vázolták fel egy fehérje NMR-alapokon nyugvó térszerkezetét. E munka elvi jelentőségű, és csak Max Perutz (Nobel-díj 1962-ben) munkásságához fogható, hiszen míg az utóbbi az első szilárd fázisú fehérjeszerkezet, addig Kurt Wüthrich az első oldatfázisú fehérjeszerkezet meghatározását oldotta meg. Az így megismert, kulcsfontosságú molekulák téralkatának ismerete lehetővé tette új gyógyszerek racionális tervezését, illetve korai stádiumban alkalmazható diagnosztikumok kifejlesztését. Mindez elegendően lelkesítő, ám Kurt Wüthrich munkájával kapcsolatban még egy dolgot fontos megemlíteni. Az atomi szintű szerkezetkutatást első művelőik nemzeti hovatartozása alapján „British science”-ként (angol tudományként) szokták emlegetni. Ez a jelző valóban találó, ha visszatekintünk, és számításba vesszük a legjelentősebb kutatókat, valamint az odaítélt Nobel-díjak számát. Wüthrich azonban nem így látta saját esélyeit, s különösen nem akart igazodni az említett angol előjoghoz. Bejárva a világ számos fontos laboratóriumát, Zürichben megteremtette szerkezetkutató iskoláját, és hatalmas lelkesedéssel dolgozott évtizedeken át, nem titkolva, hogy az élre tör. Kedvét az sem szegte, amikor a 90-es évek elején a modern NMR területén tett felfedezéseiért Richard R. Ernstnek ítélték oda a Nobel-díjat. Ekkor sokan azt mondták: az NMR-kutatásért több Nobel-díj aligha várható. S lám, tévedtek: kitartása mára meghozta gyümölcsét. Talán arra gondolhatott, amit így summáz a mi költőnk: „S százszor többet merhettek, minthogy mertek”.
Egy kedves ismerősöm egyszer figyelmeztetett a „három T” szabályára: „tőled több telik”, mondta. S valóban, amint az idei Nobel-díjasok példája is jól mutatja, érdemes, sőt kötelessége az embernek küzdeni, bárhol legyen is posztja. Elhivatott emberek, köztük művészek és tudósok újra meg újra itthon próbálnak szerencsét. Bíznak abban, hogy egyszer ez az ország még azelőtt megbecsüli őket, mielőtt elmennének. Remélik, minden csalódáson túllépve, hogy itt nemcsak jövőjük lehet, hanem jelenük is van. Mert tudják:
„Az Élet szent okokból élni akar
S ha Magyarországra dob ki valakit,
Annak százszorta inkább kell akarni.”
A szerző az MTA doktora, egyetemi tanár