Végjátékok

Ha nem volna olyan tragikus, talán még élvezném is a gondolatok és álmok összekeveredésének azt a tanulságos, minden szürrealista írói képzeletet felülmúló játékát, amivel végelgyengülésben szenvedő öreg ismerősöm naponta meglep. Hetekkel ezelőtt ágynak esett, és fizikai leromlásával mentális egyensúlya is megbomlott. Néha még megpróbált felkelni, de bizonytanul imbolygott, és egyszer össze is törte magát. Rázuhant a radiátorra. Tizenkét öltéssel varrták össze a homlokán tátongó sebet. Azóta óvatosabb. Járókerettel közlekedik a lakásban. Keveset eszik, és legalább húsz órát alszik naponta.
Amikor felriad, mintha messzi tájak és régmúlt korok bugyraiból térne magához. Csontsovány arcából kitekintő, fátyolos és riadt szemében ott kavarog Balaton-felvidéki és veszprémi gyerekkora. Egy badacsonyi vihar, melyben kiskölyökként csaknem a tóba veszett. Muzsikás szüretek és karácsonyi szánkázások. Akali születésű apja, a Csáktornyán diplomázott néptanító hamvába-holt festőművész ábrándja és megannyi nekivadult dáridója, amikor elcigányozta egy-egy gulácsi szőlőparcelláját, s alföldi legelőjét, kisapáti lankás dombjain, az Árpád-kori kápolna tövében húzódó gyümölcsösét. Későbbi, trabantos „világjárásai” összekeverednek szibériai hadifogsága emlékeivel. Tífusszal és éhínséggel. Orosz muzsikok és bicegő mámuskák dalai az erdélyi barangolásokkal. 1956-os munkástanácsi vitézkedése a későbbi vezeklés néma esztendeivel. Szibériai telek és adriai hajókázások a Don-kanyar lövészárkaival, ahol megsebesült – láblövés érte.
Szaggatott mondatainak minden motívuma az álom fényudvarában áll. Felvillan egy-egy állókép és – környezete, tágabb összefüggései nélkül – átúszik egy másikba. Olyan távoliba, melyet csak a bomlott agy lóugrásszerű logikája köthet ide. Mint amikor egy üvegből való forgóajtóban összekeveredik az érkezők meg a távolodók tükörképe. Ébren itt a teljes jelenlét kontrollja nélkül pereg előttem egy élet filmje. A vágások és áttűnések talányosak, mégis megfejthetők, ahogy egybemosódik a kölyök meg a roskadt vénember arca. Csillogó veszprémi megyebálok és a lövészárkok nyirkos bűze. A Badacsony melletti Uzsa kőbányája, ahol hadifogsága után először munkába állt, és az orosz láger katonakórháza, ahol a sebesültek nem annyira a gyorstalpaló tanfolyamokon „végzett” felcserek tudásában bízhattak, inkább a természet titkos gyógyító erejében, s főként a csodában. És a gondolatok, ábrándok, képzelgések és félálmok eme bizarr farsangjában már nincs irány és igazság, álom meg való. Minden egyenértékű, és egyformán körvonalak nélküli.
Ebben a partjait veszített emlékáradásban ott kavarog, örvénylik a tovatűnt évszázad minden kínja, minden gyötrelme. Korma és méze. Mert azért az utóbbiból is jutott a szenvedőnek. Kicsit talán hasonlatosan az antik példabeszéd hőséhez, aki a szakadék falán függve meglátja: egy csodás virág nyílik fölötte a szirtfal tetején, melyen nektár és méz cseppjei csillognak. S elindul, függeszkedik oda, fel a magasba, egyre följebb. Kapaszkodik elszántan azért a fekete szurdok felett megcsillanó néhány cseppnyi édességért. A reményért. Miközben a bérc kövei vészesen imbolyognak csimpaszkodó ujjai közt. A fekete mélység pedig kajánul ásít alatta.