Kertész Imre védelmében

A Magyar Nemzet december 9-i sajtószemléjéből megtudhatja az olvasó, hogy Nicolas Pethes a Frankfurter Allgemeine Zeitungban (FAZ) támadást intézett a lap ellen: a Magyar Nemzet végérvényesen „persona non gratának” nyilvánítja Kertészt, az „összeesküvés-elméletekhez illő” plágiumváddal foglalkozik, és „óvakodik a nyílt antiszemitizmustól”.
A plágiummal kapcsolatban a Magyar Nemzet akkor lenne bírálható, ha merőben és bizonyíthatóan kreált ügy lenne az egész. De mivel más kompetens személyek (Földeák Róbert rendező, Gordon Zsuzsa színművésznő) is alátámasztják Kertész volt jó barátjának szavait, a témának van akkora hírértéke, ha a hírérték egyáltalán számít az FAZ-nek, hogy foglalkozzanak vele. Nicolas Pethes nyilván olvasta Csáki Judit Kertész Imrével készített interjúját, amely a baloldali Kritika című folyóirat 1992/3. számában jelent meg. Kertész mondja az ötvenes évekről: „Aztán egyszer csak jött valaki a »hakniszakmából«, hozott egy megkezdett darabot, amit valamikor az ötvenes évek elején egy másik barátommal együtt írtam; egy fél felvonás készült el, és az a barátom disszidált. Ennek a másik barátomnak nagyon kellett ez a négyszemélyes, olcsó kiállítású kis darabocska, rá akart beszélni, hogy írjam meg. Nekem erre semmiféle késztetésem nem volt, de Kállai Pista barátom is erősködött, hogy ne akarjak éhen halni, meg majd ő segít – és így lett. Együtt kitaláltuk a cselekményt, és én megírtam a dialógusokat.” Az idézett verzióból is az derül ki, hogy a darabnak legalább három szerzője volt, köztük az ötletgazda disszidens barát. Na már most, ha a szerzőtriász egy tagja a történet egy teljesen más változatát adja elő, amit mások is megerősítenek, akkor FAZ legyen a talpán, ha annak nincs hírértéke.
Pethes brutális következtetése (burkolt antiszemitizmus) azzal magyarázható, hogy nem foglalkozik általában Kertész Imre Nobel-díjának magyarországi fogadtatásával. Kertész Nobel-díja üstökösként csapódott be a magyar közéletben több mint egy évtizede dúló kultúrkampf kellős közepébe, amelyről a szerző nem tehet, és a jelek szerint nem is érzékeli – ami érthető. Sikere és világhíre túlságosan is megtisztelő, hogy hozzájuk képest olyan pitiáner kérdésekkel foglalkozzon, ami Pethesnek Németországból szemet szúr. Pethesnek nem akaródzik észrevenni a Magyarországon politikailag is motivált ünneplési kényszert. A Magyar Nemzettel finoman szólva nem rokonszenvező politikai és sajtókörökben, ahol a lapot mindenféle náci lapokhoz, a Völkischer Beobachterhez, a Der Stürmerhez meg hasonló „intellektuális nyalánkságokhoz” illik hasonlítani, a Nobel-díj odaítélése óta egyértelműen jelentkezik a törekvés, hogy Kertész nevét áruvédjegyként használják fel. Az első pillanattól kezdve görcsösen számon tartották és kommentálták, hogy ki gratulál és örül. És külön foglalkoztak a Magyar Nemzettel is: mekkora terjedelemben, hányadik oldalon, milyen hangnemben nyúl a témához.
Tizenkét évvel vagyunk túl a rendszerváltozáson. Mindenkinek szabadságában és jogában áll határtalanul boldognak lenni vagy akár fanyalogni. Nincsenek, mert nem lehetnek esztétikai kényszerek. A politika, a kultúrpolitika és a kultúrkampf teljesen más terület. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ha a poszttotalitárius kommunizmus mindennapi csapdáinak és erkölcsi dilemmáinak ábrázolásáért a Kertész Imrénél anno népszerűbb és jóval nagyobb példányszámmal publikáló Csurka István is részesült volna ekkora elismerésben, hasonlóan őszinte lelkesedéssel ünnepelnék őt. Az öröm politikailag motivált számontartása és megkövetelése méltatlan Kertész Imre irodalmi Nobel-díjához. Kertész művei alig néhány ezer példányban keltek el Magyarországon, és nagy valószínűséggel az őt most kultiváló liberális és baloldali elitek és híveik körében sem volt olvasott író, ami persze – főleg Magyarországon – nem minősíti munkásságát. Nem mondhatjuk tehát, hogy a Nobel-díj megkoronázása lenne hazai sikereinek és elismertségének. Kertész nem tartozott a politikai és kulturális szalonok ünnepelt, mainstream sztárjai közé; még Szilágyi János sem készített vele televíziós nagyinterjút, és nem kérdezte meg tőle, hogy mivel ír a mester, tollal vagy ceruzával. Kertész Imre sorstalan volt, mert 1944-ben sorstalanná tették, de sorstalan maradt 1990 után is. A Nobel-díj apropóján most mások akarják írni a sorsát.
Ha jól emlékszem, Faludy György cikkezett egyszer a Népszavában arról, hogy korábban verset írt olyan diktátorokról, akiket nem érintett meg a szépirodalom, és újfent késztetést érez arra, hogy a labdarúgásnak nyíltan elkötelezett Orbán Viktor miniszterelnök miatt tollat ragadjon. Hogy, hogy nem, Faludyt korábban nem ihlette meg az, hogy Németh Miklós vagy Horn Gyula hányadán áll a hexameterekkel, Berzsenyi Dániel lírájával vagy Baudelaire polgárpukkasztó költészetével. Mindmáig adós azzal is, hogy Medgyessy Péter a dadaizmussal rokonszenvezik-e, vagy éppen XIX. századi norvég elbeszélőket olvas-e lefekvés előtt. Ahogy Faludynak eszébe nem jutott pálcát törni Horn és Medgyessy felett, úgy maradtak sorstalanok Kertész Imre művei mindaddig, amíg a Nobel-díj miatt sztárolni kezdték azok, akiknek intellektuális látószögéből kimaradtak.
Nehéz osztozni Kertész szemmel láthatóan őszinte és önfeledt örömében, amikor személyét olcsó pártpolitikai játszmákban akarják felhasználni. Fodor Gábor szabad demokrata képviselő nemrég ünnepi beszédet mondott a Károlyi Mihály szobránál rendezett megemlékezésen. Az országgyűlési képviselő nem bírt ellenállni az őt is hosszú ideje kínozó orbanofóbiának. Egyebek mellett lenyilasozta a volt miniszterelnököt (a „kitartás” szó elhangzása miatt), és ebben az ideológiai és pártpolitikai kontextusban tartotta fontosnak szólni arról, hogy egy zsidó szervezetben volt szerencséje találkozni Kertész Imrével, és gratulált neki. Napirendre került még, hogy kik örülnek őszintén a Nobel-díjnak, és hogy végre jó érzés magyarnak lenni, és hogy ő, Fodor is büszke rá.
Nicolas Pethes a megmondhatója, hogy baloldali és liberális német körökben ördögtől való büszkének lenni arra, hogy valaki német. Fodort nemcsak nemzeti és etnikai büszkesége miatt űznék ki lángpallossal a német liberális szalonokból, hanem azért is, mert ebben az összefüggésben tett utalást Kertész származására, hogy pártpolitikai ellenfelére sújthasson.
Konrád György írja a már idézett Kritika 1993/2. számában: „A magyaroknak valóban több élettér (sic!) kell a világon, önmagukat megőrizve kell jelen lenniük mindenütt a környéken és a földtekén (…). Ki írja meg a régió nagy regényét, ki találja meg a metaforát, melyben magunkra ismerünk?” Meglehet, Kertész Imre írta meg a nagy regényt, és Konráddal együtt csak a Nobel-díj után ismer magára mindenki az abban megtalált metaforában. De nem kizárt, hogy a nagy mű még csak ezután születik meg, talán Csurka drámaíró tollából. Ismerve Fodor Gábor toleranciáját, biztosak lehetünk abban, hogy elsők között fog magyarságára büszkén gratulálni Csurkának.

A szerző politológus