„Kik szabadon...”

Röpke egy hét alatt sikerült két hatalmas pofont is felpróbálnia a magyar diplomáciának. De még helyesebb lenne úgy írnom: egy hét alatt kétszer is arcul csapták a magyar nemzetet. Engem is, téged is, mindannyiunkat, atyámfiai. Először a szlovák szövetségesünktől, barátunktól és szomszédunktól kaptunk egy fülest, aztán román barátaink támogattak meg egy újabbal.
Vöröslő arccal és égő fülekkel, behúzott nyakkal ülünk most. Már ökölbe szorított kéz sem igen van, csak kiábrándultság, keserűség, undor. A román és szlovák diplomáciára még csak haragudni sem lehet. Tolvajtempóra, arroganciára, kakukkbecsületszóra nem lehet haragudni. Úriember rangon alul nem visel haragot.
Nastase, Dzurinda nem adhattak mást, csak mi lényegük. Tulajdonképpen szinte hálásak lehetnénk nekik: tisztán, leplezetlenül szembesítettek önnön tehetetlenségünkkel, meghunyászkodásunkkal és saját mohóságunkkal. Mindkét miniszterelnök az országában élő magyar kisebbségnek köszönhetően alakíthatott kormányt. Mindkét ország Magyarország támogatottjaként és üdvöskéjeként haladt a NATO-csatlakozás felé, és halad továbbra is az Európai Unióba. Ezek után szinte magától értetődő, hogy mindkét ország és mindkét nép feneketlenül gyűlöli és megveti a magyarokat, mindkettőnél államérdeki rangra emelkedett a magyarellenesség.
A most kapott pofonok nem csak a Medgyessy-kabinet és a kovácslászlói külügy eredményei. Ha nem is ugyanakkora mértékben, de hibás ezért a rendszerváltás óta regnált összes kormány. Hibás, sőt bűnös a feneketlen és indokolatlan jóindulatért, a gyermeki naivitásért, a folyamatos kompromiszszumokért.
Tizenkét év óta azt az erdélyi vagy felvidéki magyart, aki azt mondta, hogy Magyarországnak nem áll érdekében Románia és Szlovákia NATO-tagsága (sőt, ellenkezőleg!), legalábbis elvakult gyűlölködőnek, paranoiásnak és politikai analfabétának tekintették. Politikailag képzett államférfiaink valamiféle csodálatos javulásban hittek, a román és szlovák nép és politikusaik megtérésben a NATO kebelén, amikor is majd egymás nyakába borulva, jó szövetségesként élünk boldogan, ásó, kapa, nagyharang.
Egy hét sem telt el a prágai NATO-csúcs óta, háromszor sem kukorékolt a kakas, amikor újdonsült szövetségesünk és régi barátunk, Dzurinda hirtelen gőggel oktatott ki európaiságból és mondott fel mindenféle egyezkedést a státustörvény kapcsán, Nastase pedig a „béke” fejében a hírek szerint egymilliárd dolláros hozománnyal, a Gozsdu-vagyonnal távozott, miután még egy végső gesztussal megalázta a Kempinskiben Magyarországot.
Hát érdemes volt? Ezért, ezekért?
Amit igazán érdemes mindenkinek: megnéznie a román nemzeti ünnep budapesti ünneplésén, a Kempinski-fogadáson készült fotóriportot. Sokszorosítani kellene, plakátokon hirdetni, kőbe vésve az utókorra hagyni az arcpirító szégyen mementóját. A lehajtott fejű, alázatos medgyessypétert a diadalmas Nastase kezét markolászva. A szövetségeseket. Mellettük Kovács Lászlót és Verestóy Attilát: a tabló pontosan ideillő személyeit, az apokaliptikus vízió címerállatait.
Íme, a magyar–román barátság és szövetség. Íme, a magyar–szlovák partnerség. Íme, a jövő záloga. Jó lenne egyszer végre megtudni, milyen is lehet egyenes gerincű, meg nem alázott nemzet fiaként élni. Felegyenesedni, asztalra csapni, ha kell, bízni magamban, egyenesen állni. Német szeretnék lenni, francia vagy svéd. Korzikai, baszk vagy csecsen.
Magyar szeretnék lenni végre, olyan, mint saját őseim. Kik szabadon éltek-haltak.

A szerző író (Csíkszereda)