Két veszély, két politika és a kettős mérce

Ki a gonoszabb s ki lehet veszélyesebb a világra? Szaddám Huszein vagy Kim Dzsong Il? A bagdadi, avagy a phenjani zsarnok? Első pillanatra egyszerűnek tűnik a válasz: mindkettő. S igaza is lehetett George W. Bush amerikai elnöknek, midőn még tavaly – az unió állapotáról mondott beszédében – mindkettőt a gonosz tengelyének nevezte (némi túlzással ugyan, de idesorolva az ajatollahok országát, Iránt is). Aztán az idén, valamikor januárban, ugyancsak a kérlelhetetlen amerikai elnök jelentette ki, hogy az iraki satrapából elege van, nem vár tovább, leszámol vele és rendszerével, az észak-koreaival viszont hajlandó „bátor kezdeményezést” tenni, s ha halló-értő fülekre talál, akkor az ázsiai satrapát már akár megsegíteni is kész, olajjal és élelemmel. Bagdadnak hát háború, Phenjannak pedig békés megoldás. Egyforma veszély, különböző politika? Piha!
Egyszerű – és közhelyes is – volna kettős mércéről értekezni; noha nem alap nélkül való. Sőt: igaz is. Ezúttal is. Kinek ne ez a kettős mérce jutott volna eszébe a minap, egészen pontosan február végén, midőn az észak-koreaiak kilőttek egy rakétát – amely egyébként japán felségvizekre potytyant –, s Colin Powell, amerikai védelmi miniszter mindösszesen annyit talált mondani: piszlicsáré ügy, inkább afféle ártalmatlan teszt volt ez, mint komoly fenyegetés. Jóllehet, a „teszt” nem afféle félresikerült kísérlet volt, hanem jól kiválasztott időpontra eltervezett, előre megfontolt bosszantás: Powell ugyanis éppen akkor időzött Dél-Koreában…
S lám, az észak-koreai „kedves Vezetőnek” mégsem kell rontom-bontom regulákkal, nota bene pusztító invázióval szembenéznie. Pedig Észak-Korea jelenlegi nukleáris programja alkalmasint nagyobb – jóval nagyobb – fenyegetést jelent(het), mint Irak – egyébiránt még mindig nem bizonyított – tömegpusztító fegyvereinek garmadája. Pedig Washington diplomáciai kísérletei az ázsiai Gonosznál csakúgy kudarcot vallottak, mint a közép-keletinél. Mégis…
Egyazon fenyegetésre kétféle politika a válasz. Csupán csak az úgynevezett kettős mérce okán?
Meglehet, ez is igaz. Ám lényegesebbnek
és döntőbbnek tűnik fel egy katonai s főként politikai ok.
Észak-Korea, Iraktól eltérően, állig fel van fegyverezve. Egymilliónyi embere gyakorlatozik zubbonyban, rakétatechnikája elsőrangúnak mondott, déli határain százával sorakoznak az elrettentésre (is) alkalmas fegyverzetek. Míg Irak csupán néhány nyamvadt lépést tehet (például rakétát lő ki Izraelre, vagy felgyújtja a saját olajkútjait), addig Észak-Korea akár regionális háború kirobbantására is képes, melyben rögvest érintettek lennének a Dél-Koreában állomásozó amerikai katonák is. Nem árt hát az óvatosság az éhező, ámde karmos oroszlánnal…
E katonainál azonban többet nyomhat a latban a politikai ok, mely magyarázatul szolgálhat az amerikai inerciára és kettős mércének vélhető cselekvéshiányra. S ebben Európa nagyon is ludas.
Az Egyesült Államok ugyanis, midőn Észak-Koreára figyel, nem hagy(hat)ja figyelmen kívül, hogy a térségben más érdekek s más hatalmak is jelen vannak. Kína, Oroszország és Japán természetesen nem nézné jó szemmel, hogy Észak-Korea atomnagyhatalommá váljék, ám azt sem akarja, s nem is engedi meg, hogy megkérdőjeleződjék és átrendeződjék a jelenlegi hatalmi egyensúly a térségben. Az észak-koreai rezsimet senki sem szereti, legkevésbé az amerikaiak, de konfrontálódni sem akar vele senki. Sok és nagy kockázata lenne ennek. Washington tudván tudja ezt. S ennek megfelelően lép. Pontosabban – nem lép.
E megfontolásoknak igazaknak és érvényeseknek kellene lenniük Irak esetében is. Elvileg. Mégsem így van. Tömegpusztító fegyverek a valahai Mezopotámia földjén? Eleddig még nem sikerült minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy volnának. Harc a „globális terrorizmus” ellen? Oszama bin Laden és Szaddám Huszein cinkosságára nincsenek dokumentumok, és a rebesgetett feltételezések is – például Irak prágai nagykövetségének obskurus kapcsolatairól Bin Laden embereivel – megcáfoltattak. Miért hát a „bátor kezdeményezés” hiánya és a kíméletlen harciasság? Persze: az olaj, a térség újrarajzolása, katonai jelenlét és hosszú távú politikai-gazdasági berendezkedés Közép-Ázsiától a mediterráneumig. De miért is tehető ez meg? Miért is él(het) ez esetben kettős mércével az Egyesült Államok?
Vajon nem azért-é, mert Irak környékén s az egész közép-keleti térségben hibádzik a hatalmi egyensúly? Nem úgy van-é, hogy míg Észak-Korea környékén s az ázsiai térségben ott van Kína, Japán és Oroszország, addig a Közép-Keleten mindösszesen a hatalmi vákuum honol?
Hol van, példának okáért, Európa?
A kilencvenes évek elején sokan úgy hitték, hogy a hidegháború kétpólusú világának helyébe olyan szép új világ köszönt be, ahol több hatalom tartja meg a kívánatos egyensúlyokat. Nem így lett. Európa például – jóllehet, óriásszereplője lehetett volna a világpolitika alakításának – szinte szétesett, s lemaradni látszik a gazdasági világversenyben is. Ellazsálta a fellendülést és a nyomulást? Szunyókált? Akárhogyan is legyen, tény, hogy mindmáig nem tudott igazán alkalmazkodni az új – pontosabban még mindig alakuló – nemzetközi rendhez. S nincs jelen, a többi között, a Közép- és Közel-Keleten sem. Hol van az Európai Unió a palesztin–izraeli konfliktus rendezési kísérleteinél? Mit csinál – mit nem csinál! – a Közép-Keleten?
Az unió országai – s főleg egyes vezetői – látványosan elvitatkozgatnak stílusról, eszmét cserélnek ENSZ-kompetenciákról, fölemlegetnek határozatokat, és vétózgatnak, fortyognak, véleményt korrigálnak, bekiabálnak a partvonalról. Elfelejtik, hogy biztonságukat mind a mai napig az Egyesült Államok is garantálja, de elfelejtik a saját érdekeik érvényesítését is. S egyáltalán: tudják-e, hogy mik az érdekeik? Elfelejtik, hogy a Balkánon tán még mindig háború dúlna, ha az Egyesült Államok nem avatkozik be, de megfeledkeznek arról is, hogy Washington még az unión kívül is erősebbnek látszik, mint ők. Sőt, szöszmötölésükkel és időhúzó manővereikkel, költségvetési kisstílűségükkel még a kelet-közép-európai fiatal demokráciákat is kiábrándítják és inkább Amerikához közelítik.
S mindeközben Európa mintha nemigen ismerné fel, hogy Amerikában is változott a helyzet. A nyolc esztendeig húzódó clintoni „henyeség” után most a kemény érdekérvényesítés politikája uralkodik Washingtonban. Olyan elnök van hatalmon, akinek van jövőképe, melynek milyenségén ugyan lehet vitatkozni, de legalább – van. A saját érdekeket szem előtt tartó és szilárd jövőkép ez, olyan, mint Ronald Reagané volt annak idején, s mellyel Reagan elnöknek sikerült is aláásnia az akkori Gonosz birodalmát.
Ezért (is) lehet ott Irakban – s immár az egész Közép-Keleten – akadálytalanul érvényesíteni a kettős mércét. Melyet – tetszik, nem tetszik – most Amerika szab meg. Képes rá, és meg is teheti. Az egyszerű háborúellenességgel pedig nehéz is lesz ellensúlyt mutatni neki.