1945. április 4.: remény a szuronyok árnyékában

Mintha nem nagyon tudnánk 1945. április 4-ével mit kezdeni (különösen a rendszerváltozás óta). A baloldal pragmatikus szárnya érthetően nem foglalkozik vele: a kérdés nekik kényes és nem is túlzottan érdekes. Az ideologikus baloldal néha felveti a kérdést, ők azonban olyan szélsőségesen érzelmi alapon közelítenek hozzá – bizonyos csoportok iránti zsigeri gyűlölettel –, hogy tárgyszerűségük megkérdőjelezhető. A polgári-nemzeti oldalnak sem áll az érdeklődése homlokterében. A szovjet hadsereg megjelenése – a németéhez hasonlóan – példátlan emberi tragédiák tömegét hozta magával; néhány év alatt pedig a keresztény-nemzeti-polgári értékrenddel élesen szemben álló – és azt üldöző – kommunista párt ragadta meg a hatalmat. Érthető, hogy 1945 innen nézve nem látszik múltunk különösképpen dicső pontjának.
Nem ok nélkül szoktuk mondani, hogy nemzeti múltunk nem más, mint rendszerváltozások sorozata. Ez néha együtt járt – részleges – elitcserével, máskor viszont nem. Érdekes ebből a szempontból 1848 példája. Jogi értelemben minden kétséget kizárólag ekkor valósultak meg a legátütőbb változások: a törvény előtti egyenlőség kimondása vagy a parlamentnek felelős kormányzás megteremtése éles cezúrát húz a korábbi és az azt követő korok közé. Ez a tény talán még meglepőbbé teszi, hogy a társadalom szerkezete lényegében változatlan maradt, és a dualizmus évtizedei alatt is csak lassan változott: 1848 előtt és után egyaránt az arisztokrácia vezette Magyarországot.
Az elit cserélődése örökös folyamat. Elég komoly személyi kontinuitást figyelhetünk meg az 1989 előtti és utáni elitben – ebből a szempontból jogos azon csoportok felháborodása és tiltakozása, amelyek szerint nem is volt rendszerváltozás. Többször előfordult már a zivataros századokban, hogy viszonylag rövid idő alatt nagyarányú személyi változások történtek az elit soraiban: a középkorból ide sorolhatjuk Géza nagyfejedelem és Szent István – részleteiben sajnos kevéssé ismert – államszervező harcait vagy azt a folyamatot, amelynek során Károly Róbert új arisztokráciát teremtett a tartományuraságok felszámolásával.
Mindezek mellett azonban egy alapvető szempontról nem szabad elfeledkeznünk: Magyarország a honfoglalás, de legkésőbb Szent István óta a földet birtoklók országa. Természetszerű, hogy 1848-ig közülük kerültek ki az ország főméltóságai, de ez a későbbiekben is csak kevéssé és lassan változott meg. Első nem nemesi származású miniszterelnökünk – Wekerle Sándor – 1892-ben foglalta el hivatalát, és még 1932-ben is nagy figyelmet keltett, hogy Gömbös Gyula kormányában egyetlen tárcát sem töltött be arisztokrata politikus. A főrendek természetesen az élet számtalan más területén is az igazi, kizárólagos elitnek számítottak.
Ebből a szempontból vizsgálva 1945 volt a magyar történelem egyetlen igazi, nagyarányú elitváltása. A földosztással az arisztokrácia megszűnt a magyar társadalom elitjének lenni. E tény felett lehet siránkozni, lehet neki örülni, de a tény tény marad. A lebonyolítás módjában lehettek különbségek kommunisták és polgári politikusok között, de abban a kérdésben 1945-ben teljes volt a konszenzus, hogy Magyarország termőföldje a parasztságot illeti. Az természetesen igaz, hogy a kommunisták – a magántulajdon ellenségeként és a társadalom teljes kézben tartására törve – rövidesen már meg kívánták fosztani a föld művelőit jogos tulajdonuktól, de ez semmit nem von le az 1945-ös változások értékéből.
Mai jobbközép szemmel – ha mereven, ideologikusan nézzük a világot, ami számos probléma forrása lehet – felvetődhet vádként a magántulajdon sérelme. A baloldalisággal nem igazán vádolható Mindszenty bíboros – az egyház szociális tanításával összhangban – híres 1956-os rádiószózatában is „a közjó által korlátozott magántulajdonról” beszélt. A mai nemzeti-polgári gondolkodás is szívesebben lát családi gazdaságot művelő, öntevékeny, polgárosodó gazdálkodókat, mint nagyüzemi, kiszolgáltatott bérmunkásokat.
1945-ben a lakosság meghatározó többsége nem élte meg negatívumként a bekövetkező változásokat. Két megjegyzést kell itt tennünk. A szovjet hadsereg gyilkolásai, fosztogatásai, ártatlan tíz- és százezrek elhurcolása természetesen mérhetetlen emberi tragédiákat okozott, és sokkal jobb lett volna, ha a magyar társadalom ezek nélkül kap lehetőséget az újrakezdésre. Másrészt pedig 1945 még nem volt a totális kommunista hatalomátvétel éve. Nyilván éles szemmel fel lehetett fedezni, hogy valami ilyesmi készül, de az az esztendő alapvetően még nem erről szólt. 1945 nem azonos 1948-cal.
Ha azt állítanánk, hogy 1945-ben euforikus állapotok uralkodtak nálunk, akkor súlyos tévedésbe esnénk. A hosszú háború, az ország feldúlása, a nép szenvedései után ez nem is lehetséges. Mindazonáltal elfednénk a valóság egy részét, ha nem vennénk észre, hogy igenis jelen volt a bizonyos változások, elavult struktúrák megszűnése és a béke beköszönte feletti öröm, az újrakezdés reménye és optimizmusa. Hatalmas belső energiákra volt szüksége a magyar társadalomnak, hogy a romok helyén megindulhasson az élet. 1989 előtt csak azt lehetett mondanunk 1945-ről, hogy felszabadulás – ellenhatásként 1989 óta nem kevesen csak annyit állapítanak meg, hogy megszálltak bennünket. 1945-ben a magyar társadalom előtt komoly lehetőségek nyíltak meg. Demokratikus választásokat tartottunk, vidéken családi gazdaságok szerveződtek, tehetséges, alulról jövő politikusok és értelmiségiek előtt nyílt lehetőség az ország sorsának alakítására. A magyar nép gondolkodását akkor még a hagyományos zsidó–keresztény erkölcsi rend határozta meg, a gazdaság a magántulajdonra alapult, és még arra is látszott halvány remény, hogy a trianoni igazságtalanságot legalább részben mérsékelni lehet.
A magyar nép nagy tragédiája – immár évszázadok óta –, hogy nem mi alakítjuk a sorsunkat. Néha megpróbálunk szembemenni azzal a vonallal, amit kívülről kényszerítenek ránk (1848–49, 1956); néha azt hisszük, a világ hatalmasságai engedik, hogy mi döntsünk (1945). Megítélésem szerint mi, akik a polgári-nemzeti oldalon állunk, nem tehetjük meg, hogy egyszerűen elítéljük 1945-öt. Ezzel figyelmen kívül hagynánk az akkor élő becsületes, jó szándékú magyarok véleményét. Amikor azt mondjuk, hogy a földosztással a parasztság évezredes álma valósult meg, akkor nem egy korabeli kommunista propagandaszólamot ismétlünk, hanem olyasmit állapítunk meg, ami költői megfogalmazása ellenére is megfelel a tényeknek.
1947-ben „kék cédulákkal” szavaztunk, 1949-ben pedig már sikerült egy listáról „választani” – ez azonban semmit nem von le az 1945-ös választások demokratizmusából és tisztaságából. 1945 igazi tragédiája éppen az: megint nem engedték meg, hogy a magyar nép a maga által választott úton haladjon, hanem ismét kívülről erőszakoltak ránk egy barbár, elnyomó ázsiai rendszert. A következményeket ma is nyögjük.
A szerző történész (PhD)