A beteg nem tárgy, mint a cipő

A Magyar Nemzet 2003. március 13-i számában Eladósorba jutott kórházak címmel tudósított arról, hogy a kormány új kórháztörvény tervezetéről döntött, amely szerint a privatizációs folyamatban a nonprofit szervezeteken kívül „megengedik a szakmai befektetők szerepvállalását” is. Megvan tehát a csodagyógyszer, amely a súlyosan beteg magyar egészségügyet talpra állítja.
Az egészségügyi intézmények feje fölött évek óta lebegő privatizációs árny kétségbeesett kísérlet arra, hogy a betegellátás helyzetén valahogyan javítson. Nem maradt sok eladnivaló, de az állami és önkormányzati tulajdonban lévő egészségügyi ingatlanok nagy értéket képviselnek.
Még el sem fogadták az új kórháztörvényt , ám a Kincstári Vagyoni Igazgatóság meghirdette az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet két, a Svábhegyi Állami Gyermekgyógyintézet négy hatalmas, egymilliárd forintot is meghaladó értékű ingatlanainak eladását. Mit vár és valójában mit várhat a kormány a köztulajdonban lévő kórházak eladásától?
A törvény legfőbb célja a forrásnövelés, a működő tőke, ezen belül a külföldi magántőke bevonása az ellátórendszerbe, az egészségügy katasztrofális pénzügyi helyzetének javítására. Azért hibás ez az elképzelés, mert a kórházak privatizációja az ellátórendszer pénzügyi helyzetén nem tud javítani. A finanszírozási mechanizmus a magyar egészségügyet egy feneketlen hordóhoz teszi hasonlóvá, amelyben minden tőkeinjekció kárba vész. A tervezett privatizáció viszont lehetővé teszi az egészségügyi vagyon kiárusítását, a betegellátás biztonságának a megszűnését. Rácz Jenő helyettes államtitkár szerint a jogszabály garantálja, hogy az intézményekből a jól jövedelmező részlegeket ne lehessen kimazsolázni, és azt is, hogy ellátási kötelezettségük megmaradjon. Az eddigi tapasztalat azt bizonyítja, hogy ezek az elvárások még a kht. formájában működő intézeteknél sem garantálhatók.
Hiú reménység, hogy a tulajdonviszonyok megváltozása konszolidálhatja a betegellátás helyzetét, hogy meg tudja szüntetni a finanszírozási rend súlyos következményeit. Aki betegágy mellett dolgozik, az tudja, hogy a jelen térítési rendszer rossz, mert pazarló, és számos vonatkozásban káros irányban deformálja a betegellátást. Mivel a kórházak jövedelme az elbocsátott betegek számától függ, az intézmények elemi érdeke, hogy a kórházi ágyakon növelje a betegek forgási sebességét, leszorítsa az átlagos ápolási időt. Ez a rendszer a teljesítmény növelésére ösztönöz, diagnosztikus és terápiás többlettevékenységet gerjeszt, a felesleges orvosi beavatkozások, vizsgálatok következtében veszélyezteti a betegek egészségét, ugyanakkor rendkívüli módon megnöveli a betegellátó személyzet munkáját. Az orvosokat szembeállítja a betegekkel, akik a betegek érdeke helyett kénytelenek az intézmény, illetve saját egzisztenciális érdeküket képviselni. Az egyes szakmák között finanszírozási értékrendet állít fel, a „hátrányos helyzetű” szakmák rovására az „előnyösebb”, több pénzt biztosító szakmák kapacitásának növelését idézi elő.
Ha az intézmények kht.-k vagy magáncégek tulajdonába kerülnek, attól a jelen finanszírozási rendszer pénzügyi mechanizmusa nem fog változni, sőt ezeknek a tendenciáknak még gátlástalanabb érvényesülésére lehet számítani. Nyilvánvaló, hogy a finanszírozási rendszer korrekciója nélkül a tulajdonosváltás nem művel csodákat.
Ha a fekvőbeteg-ellátó intézmények független, felügyeleti szerv irányítása nélkül működő gazdasági társaságok kezébe kerülnek, amelyek a betegellátásra vonatkozó döntéseiket önállóan, gazdaságossági alapon hozzák meg, veszélybe kerül a betegellátás hosszú távú biztonsága, a betegellátás minősége, valamint az ellátórendszer szakmai összetétele. A profitorientált társaságok révén a betegellátást a hozzáférhetőség romlása, a „rosszul fizető” szakmák hátrányos megkülönböztetése és ágyszámredukciója, valamint a személyzeti létszám leépítése fenyegeti.
Csehák Judit miniszter asszony szándéka szerint a „nem profitábilis” ellátások díjába a profitot is be kell majd építeni. Arról viszont nincs szó, hogy ezt a többletet ki fizeti meg. Félő, hogy a betegek, mivel az OEP-nek nincsen pénze. Egy profitorientált gazdasági társaság bizonyosan nyerni szeretne, és bizonyosan többet, mint amennyit befektet. Nem képzelhető el ugyanis, hogy egy tőkeerős gazdasági vállalkozó mint irgalmas szamaritánus, merő áldozatkészségből százmilliókat áldozzon önzetlenül az eddig veszteséges kórházra, a befektetés megtérülésének, illetve nyereségének a legkisebb reménye nélkül. Ilyen volumenű pénzügyi kockázatot a gazdasági társaságok nem vállalnak. A banki betéti kamatok, részvényárfolyamok ismeretében könnyen kiszámítható, hogy egy külföldi befektető milyen haszon reményében hajlandó befektetni a magyar egészségügybe, az azonban biztosan állítható, hogy ennek fedezete nem áll rendelkezésre.
Az egészségügy érdekeit védő garanciák azért is kérdésesek, mert a beruházó nyilvánvalóan gondosan ügyel arra, hogy csak olyan szerződést kössön, amely nem akadályozza meg a nyereség elérésében, amely kielégítő mozgásteret biztosít ahhoz, hogy busásan visszanyerhesse azt, amit befektet. A tőke megtérülésére, a profit biztosítására a betegellátás területén elméletileg több lehetőség kínálkozik: a diagnosztikus és terápiás tevékenység fokozása, a kiadások egy részének a lakosságra történő áthárítása, a kevésbé jól fizető szakterületek ágylétszámának csökkentése, a személyzet leépítése, valamint az ingatlanok áruba bocsátása.
A kórházak, klinikák jelentős része eladósodott, mert a betegellátás egyszerűen többe kerül, mint amennyit az OEP fizet érte. Az ellátókapacitás megnyirbálása nélkül többletbevétel csak az OEP-től, a szolgáltatások bővítésével, tehát a felesleges, drága vizsgálatok és a betegek egészségét veszélyeztető, sokszor indokolatlan beavatkozások számának növelésével érhető el. Az intézmények vezetőségének nyomására az orvosok a teljesítmény növeléséből elérhető maximumot már eddig is kipréselték az OEP-től, az OEP viszont a teljesítmény növelésére a pontok reálértékének a csökkentésével válaszolt, mert zárt kasszája valójában nem teszi lehetővé a valódi többlettérítést.
A CT-, MR- és műveseállomások azért nyereségesek, mert az invesztáló külföldi cégek a vizsgálatok és kezelések árát aránytalanul magasra srófolták, minden eszközzel ezen vizsgálatok számának a szaporítását szorgalmazzák, és szakmai ellenőrzés hiányában ezt el is érik. Ezek a cégek fennállásuk óta hatalmas összegeket emelnek le az OEP-től, amelyek számolatlanul vándorolnak el az országból, és megkárosítják a betegellátás egészét.
A tőke megtérülésének egyetlen reális forrása a lakossági terhek növelése, akár a járulék emelése, akár kiegészítő biztosítások, akár bizonyos ellátások fizetéskötelessé tétele révén. Bizonyos azonban, hogy ezen többletterhek vállalására a magyar lakosság sem most, sem a jövőben nem lesz képes. A köz- és magánfinanszírozás aránya Magyarországon már eddig is jelentékenyen eltér az Európai Unió tagállamaiban általános 80-20 százalékos aránytól: hazánkban ez az arány 1997-re 70-30 százalékra romlott. Az egészségügyi szolgáltatásokért fizetett önrészesedés további növelése egyszerűen meghaladja a magyar lakosság teherbíró képességét. Elképzelhető-e, hogy az a nyugdíjas, akinek a leginkább szüksége van a betegellátás szolgáltatásaira, és koránál, egészségi állapotánál fogva már nem tudja növelni a jövedelmét, képes volna a lakossági terhek növeléséből rá háruló többletköltségek fedezésére? Amikor már ma is mindennapos mondat a rendelőkben: „Ne írja fel, doktor úr, úgysem tudom kiváltani.”
A teljesítmény növelésén kívül a nyereség biztosításának további lehetősége a jól fizető szakmák kapacitásnövelése a hátrányos helyzetű szakmák rovására, a személyzet leépítése, végül pedig az ingatlanok eladása. A kht.-k működésében ezek a tendenciák már eddig is világosan láthatók: a kht. a pazarlás fokozásában és az ellátókapacitás szűkítésében érdekelt. Mindez együttesen a betegellátás minőségromlását és egyben veszélyeztetését jelenti. A nagy értékű egészségügyi ingatlanok eladása pedig jóvátehetetlen merénylet a betegek ellen, mert bizonyos, hogy a legszegényebbek, a fizetésképtelenek fognak kiszorulni az ellátásból.
Az SZDSZ egészségügyi programja a magyar egészségügyet „egészségiparnak” nevezi, amely „nem különbözik a cipőgyártástól vagy a kiskereskedelemtől”. Pedig az egészségügy szolgáltatásait nem nevezhetjük piaci árunak, a beteg nem tárgy, mint a cipő, és a betegellátás nem kereskedelem. Éppen ezért az egészségügy területén a tőke és a piac törvényszerűségei nem fogadhatók el, nem lehetnek kizárólagosak a pénzügyi szempontok, az orvosszakmai szempontok háttérbe szorulása kockázatos és elfogadhatatlan.
A fekvőbeteg-ellátás területén a jelen finanszírozási rendszer feltételei között semmiféle privatizációnak nincs helye, független gazdasági társaságok révén nem kockáztatható a betegellátás esélyegyelősége, elérhetősége és hosszú távú biztonsága.
Az európai országokban a fekvőbeteg-ellátó intézmények, kórházak, klinikák túlnyomó többsége köztulajdonban van, és a magánvállalkozások aránya nem haladja meg a tíz százalékot. Semmi nem indokolja, hogy Magyarország az európai integráció küszöbén eltérjen az EU-ban általános gyakorlattól. Nemzeti érdekünk, hogy ne kerülhessenek nagy értékű egészségügyi ingatlanok külföldiek kezébe, mert ez veszélyezteti a magyar betegellátás érdekeit, jövőjét, de veszélyezteti az Európai Unió tagságával hazánkra háruló egészségügyi követelmények teljesítését is. Magántőkéből zöldmezős beruházásként születhetnek betegellátó intézmények, de az állami és önkormányzati kórházakat meg kell őrizni magyar köztulajdonban. Sem a haza, sem az egészségügyi vagyon nem eladó.

A szerző osztályvezető főorvos