Előrebocsátva: el tudom képzelni, hogy vérmesebb baloldaliak felháborodnak és megharagszanak rám, mert baloldaliként a jobboldali Magyar Nemzetnek küldtem el írásomat. Néhány hónapja egyik hetilapunkban olvastam egy olvasói levelet, amelynek szerzője azt írta: nem érti sem a baloldali, sem a jobboldali értelmiségieket, hogy miért nem küldenek írásokat – tudatosan – a másik oldal médiumainak is, mert akkor az ellentáborhoz tartozók is megismerkedhetnének a másik fél gondolataival. Oda-vissza. Igaza van. Mint ahogy igaza van Pálfi Györgynek is, az itthon és külföldön egyaránt jelentős sikert arató Hukkle című film fiatal rendezőjének (aki tavaly elnyerte a magyar filmszemle elsőfilmes díját), amikor a 168 Óra 2003. február 6-i számában a vele interjút készítő Pitrolffy Tamarának arra a kérdésére, hogy milyen módon viszonyult filmje produceréhez, Bereczki Csabához (aki közismerten „Fidesz-káderként” volt akkor a Mokép vezérigazgatója), így válaszolt: „…Produceremet ez annyiban érinti: ha politikai szerepet vállalt, viselje a következményeit is. De elkerülni őt, vagy nem beszélni vele – ez legalább akkora marhaság, mint az, hogy a Népszabadság és a Magyar Nemzet olvasói nem állnak szóba egymással. Egészségtelen, hogy közéletünk a politika foglya.”
Milyen igaz. Magam is így gondolom. Különösen akkor, ha olyan témában van mondanivalónk, amely meggyőződésünk szerint az egész nemzet ügye. Én is hiszem azt, hogy jelen írásom választott témája is nemzeti ügy, ezért nagyon bízom benne, hogy baloldali és jobboldali politikai meggyőződésű magyar állampolgárok az azonos nemzeti érdekek alapján e kérdésben egyetérthetnek velem – és egymással is. Azért is bízom ebben, mert a Magyar Nemzet 2003. január 25-i számában Lőcsei Gabriella egy teljesen objektív hangvételű (szerintem kitűnő) „Mégis, kinek a tulajdona?” című írásában adta közre azt a kerekasztal-beszélgetést, amelyen a „magyar mozgóképkincsről” (és ebben nincs semmi túlzás!) kérdezte a mai magyar filmszakma ismert, mérvadó személyiségeit: Gyürey Verát, a Magyar Nemzeti Filmarchívum igazgatóját, Tóth Erzsébetet, a Magyar Mozgókép Közalapítvány főtitkárát, Grunwalsky Ferencet, a Magyar Operatőrök Társaságának vezetőjét és Port Ferencet, a Filmforgalmazók Egyesületének elnökét, a Budapest Film Rt. vezérigazgatóját, akik egybehangzóan kiálltak amellett, hogy a nemzeti közvagyonnak számító magyar filmvagyont (elsősorban a filmek tulajdonjogát) nem szabad privatizálni.
Nincs értelme további magánosításnak
A felsorolt tekintélyes filmszakembereknek ezt az egységes álláspontját erősítette lényegében Medgyessy Péter miniszterelnök az idei magyar filmszemle megnyitása alkalmából, január 28-án tartott sajtótájékoztatón, amikor kijelentette, hogy a magyar film a nemzeti vagyon része, a nemzeti kultúra értéke, ezért a nemzeti filmgyártást meg kell őrizni, amit szolgálnia kell az ősszel a parlament elő kerülő filmtörvénynek is. A miniszterelnök kötelezettséget vállalt, hogy a második világháború utáni időszakban az 1989-ig készült magyar filmek és filmjogok (tehát a tulajdonosi, a kezelői, a forgalmazási és értékesítési jogok együttesen) a Magyar Nemzeti Filmarchívumhoz kerülnek. Medgyessy Péternek e kötelezettségvállalása a Filmszakmai Kerekasztalnak e kérdéskörben megfogalmazott álláspontja elfogadását is jelenti. És az egész filmszakma érdekeit is szolgálja – ami nagyon örvendetes. Igaz, a fentebb említettek realizálásához, megvalósításához a megfelelő jogi feltételek kialakítása, megteremtése is szükséges. De ez nem jelenthet különösebb problémát, ha a megfelelő szakemberek, a témában érintett minisztériumok, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Pénzügyminisztérium, valamint az ÁPV Rt. megfelelő módon együttműködik, egyeztet és egyetért végül egymással. Mindez természetesen nem olyan egyszerű, és ezért némi időt – és türelmet – is igényel az érintettektől. (Például komolyan meg kell fontolni, hogy milyen módon vegyék el az 1987 előtti magyar filmek forgalmazási és értékesítési jogait az ezeket jelenleg birtokló és gyakorló Moképtől úgy, hogy ezzel ne okozzanak súlyos anyagi, emberi veszteségeket a Mokép vezetésének, és – talán elsősorban – a Mokép jelenlegi dolgozói állományának, szakembereinek.)
Tehát abban egyetérthetünk, hogy a miniszterelnök fentebb ismertetett bejelentései, vállalásai a magyar filmszakma számára fontosak és örvendetesek. Azonban az említett sajtótájékoztatón a miniszterelnök beszélt arról is, hogy a még állami tulajdonban lévő filmvagyon privatizációját „egyeztetik a szakmával”, ennek nyomán „konszenzussal” döntik el majd, hogy „mi kerül és milyen módon privatizálásra…” Bevallom, ennek a miniszterelnöki tájékoztatásnak már kevésbé örültem. De a filmszakma többsége sem. Úgy vélem, nem jó, hogy még mindig meditál a kormányzat azon, hogy privatizálják-e az állami tulajdonban lévő filmvagyonnak akár csak egy részét is. Különösen azért aggódom, ha ezt az ÁPV Rt. abszolút neoliberális elképzelései, tervei szerint tennék meg.
Egyetértés a filmszakma képviselői között
Návai Anikó (akiről túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a magyar filmszakma „nagykövete” Amerikában, az 1999-ben alapított Magyar Filmbizottság Los Angeles-i képviselőjeként) a 2002. november 30-i Népszabadságban megjelent nyilatkozatában elemezte az amerikai filmek lehetséges magyarországi forgatásának hasznát és lehetőségeit. E nyilatkozatában – számos megszívlelendő gondolata, javaslata között – a következőket mondta: „Miközben a prágai Barandow filmgyárat folyamatosan fejlesztik, a pozsonyi Kolibát korszerűsítik, Romániában két kiválóan felszerelt stúdió épült, a Könyves Kálmán körúti Movit privatizálták és megszüntették, a Pasaréti úti Korda Stúdiót privatizálták és lebuldózerelték, a Róna utcai Mafilm-telep jelentős részét privatizálták, és tévéstúdiót csináltak belőle… az ÁPV Rt. többségi tulajdonában lévő és a rendszerváltás óta fejlesztésre váró Mafilm fóti műtermei olyan állapotban vannak, hogy a Kémjáték rendezőjének, Tony Scottnak meg sem merték mutatni őket. A Mafilm vezérigazgatói széke 1999 óta négyszer cserélt gazdát, de egyik vezető sem tudta elérni, hogy a filmgyár végre hozzájusson a szükséges állami beruházáshoz. Ehelyett azzal kellett foglalatoskodniuk, hogy elhárítsák a Mafilm teljes privatizációjára irányuló kísérleteket…” Majd e gondolataihoz – következésképpen – hozzátette: „Számomra ez azért érthetetlen, mert szerintem, ahogy a Nemzeti Színház eladása szóba sem jöhet, a nemzeti filmgyártás egyetlen megmaradt bázisa sem kerülhet magánkézbe… a magyar filmgyártás ipari bázisa nemcsak kulturális örökség kellene legyen, hanem gazdasági kincs is, amiben hatalmas anyagi profit lehetősége rejlik…”
Teljesen igaza van Návai Anikónak. És az ő gondolataival, véleményével összhangban van a Filmszakmai Kerekasztal álláspontja is. A mozgóképtörvényre, valamint a magyar mozgóképkultúra és -ipar fejlesztését szolgáló kormányzati döntésekre 2002. augusztus 9-i dátummal készített javaslatuk, koncepciójuk VI. fejezetének 3. pontjában ez olvasható: „Az állami tulajdonban lévő filmszakmai vállalatok rendelkeznek azzal a vagyontömeggel, amelynek célszerű hasznosítása biztosíthatja a filmgyártás infrastrukturális hátterét, állami kézben való megőrzését. A nemzeti filmgyártás stratégiai elemeit állami tulajdonban kell tartani. (Az ország kis méretéből fakadó racionális megfontolások miatt sem lenne szabad hagyni tovább privatizálni a cégeket – az eddigi eredmény ugyanis ismert…)”
Ki van akkor hát az állami tulajdonú filmgyártás „infrastrukturális hátterének” privatizálása mellett?
Az ÁPV Rt.
És ezt voltaképpen tőlük nem is igen lehet zokon venni, hiszen az ő profiljuk, feladatuk általában az állami vagyon lehetséges privatizációja. (Ehhez én hozzátenném: ha célszerű az állami vagyon valamely részét, elemét privatizálni…) Ez érthető. Hiszen egy társadalmi tulajdonviszonyokon alapuló rendszer felváltása a tőkés magántulajdonon alapuló rendszerre csak valamilyen privatizációs folyamat révén lehetséges. De hogy milyen módon, milyen határokon belül (és milyen gazdaságpolitikai szempontokból) hajtják végre az erre illetékes szervek ezt a folyamatot – az már egyáltalán nem közömbös, különösen, ha az érintett ügy része a társadalom közös nemzeti érdekszférájának. Magyarországon a rendszerváltást követő években az állami tulajdon eddigi privatizációjának története nem éppen erkölcsi-politikai diadalmenet. (Kiválóan mutatja be ennek a problematikának erkölcsi visszásságait például Kerékgyártó István Vagyonregény című, 2001-ben a Magvető kiadásában megjelent, regényformában megírt munkája.)
Mi volt (?) az ÁPV Rt. eddigi koncepciója az állami tulajdonban lévő magyar nemzeti filmvagyon privatizációjára? (Most a filmjogok mint a nemzeti filmvagyon legfontosabb része privatizációjának ÁPV rt.-s elképzeléseitől tekintsünk el, mert – bízva a miniszterelnök szavában – ezt a kormányzat nem engedi meg semmiféle formában.) Más a helyzet azonban az állami tulajdonban lévő filmszakmai vállalatok, filmes társaságok: a Mafilm, a Mokép, a Filmlaboratórium, az állami stúdióvállalatok és a Pannónia Film esetében. Ezek felett eddig az ÁPV Rt. gyakorolta a tulajdonosi jogokat, illetve most még gyakorolja. E vállalatokra vonatkozóan az ÁPV Rt. 2002 novemberében megfogalmazott koncepciója abból indult ki, hogy ez a filmes portfólió „rendszeridegen” az állami vagyonkezelő piaci, tehát haszonelvű szemléletéhez, és ezért célszerűnek tartanák – megfelelő előkészítés (például tőkeemelés) mellett – e cégek privatizációját, vagy esetleg más állami szervezet alá történő besorolását.
A szellemi érték felbecsülhetetlen
Az ÁPV Rt. a filmvagyon privatizálására többféle elképzelést, tervet dolgozott ki. Például egyik lehetséges formaként a munkavállalói tulajdonszerzést tartotta lehetségesnek, mint például a stúdiók és a Mokép esetében. Megjegyezném: a magyar privatizáció gyakorlatában a munkavállalói „tulajdonszerzés” – ami nagyon tetszetős elképzelés a szocializmusban felnőtt nemzedék egy részében – nemigen járt komoly sikerrel. E módszernek a fő hátulütője véleményem szerint az, hogy egy vállalat, intézmény munkavállalóit nem lehet egy kalap alá venni. Gondoljuk végig: a munkavállalók többségének (különösen a kétkezi, fizikai munkát végzőknek) honnan lenne erre tartalék pénze, tőkéje? Amikor nyilvánvalóvá válik ez az akadály, akkor marad az adott cégnél néhány „privatizációra képes munkavállaló”. Mondjuk például: a cég vezérigazgatója, igazgatója, főmérnöke, főkönyvelője, vezető jogásza vagy még egy-két kiemelt fizetésű főosztályvezetője, osztályvezetője. Ezeknek rendszerint viszonylag alacsony áron (de valójában vajon milyen áron? Milyen politikai érdekekkel?) az erre jelentkező „munkavállalóknak” eladhatók, átjátszhatók a privatizálásra kiszemelt cégek, vállalatok. Aztán rövid időn belül e „munkavállalókból” lett új „tőkések” villámgyorsan eladhatják – most már a „tulajdonukat” – a valóban tőkeerős hazai vagy – leginkább – külföldi tőkéseknek, tőkecsoportoknak. Az általunk tárgyalt magyar filmvállalatok, cégek (mint például a Mafilm fóti telephelyei, vagy a Filmlabor Budakeszi úti létesítményei) jó helyen lévő ingatlanjaikkal, berendezéseikkel, speciális és általában kiváló felkészültséggel és gyakorlattal rendelkező dolgozói, szakemberi állományukkal, egyáltalán: speciális profiljukkal, lehetőségeikkel – még a mai leromlott állapotukban is – jelentős anyagi és szellemi értéket, vagyont testesítenek meg. Ennek való piaci értékét a mi viszonyaink között végső soron – talán egy-két kivételtől eltekintve – csak külföldi befektetők, nemzetközi tőkés csoportok tudnák megfizetni. És e magyar nemzeti filmes portfólió kulturális, szellemi, immateriális értéke pedig a nemzet egésze számára egyenesen felmérhetetlen.
Tehát reális veszély fenyegeti a magyar nemzeti kultúra e sajátos részét, különleges értékét, kincsét, ha mindezt – részben vagy egészben – privatizálják. Ezért úgy vélem, a magyar közélet reálisan gondolkodó személyiségeinek, szervezeteinek, pártjainak – akár baloldali, akár jobboldali erőkhöz tartoznak – közös, alapvető nemzeti érdekük és ezért közös feladatuk, sőt: kötelességük, hogy megakadályozzák a magyar állami tulajdonban lévő teljes filmvagyon bármilyen formájú privatizálását.
Kemény Csaba
A szerző filozófus
origo.hu
Elütöttek egy nőt Szegeden, súlyos állapotban van
