A budapesti Terror Háza Múzeum finanszírozása körüli vita során ismét felvetődött az a kormányoldali kifogás, hogy a múzeumban kiállított anyagok egyoldalúan, aránytalanul mutatják be közelmúltunk történelmének egy fontos korszakát. A kritikák elsősorban a baloldali média felől érkeznek, és közös nevezőjük az, hogy keveslik a jobboldali terror előzményeinek bemutatását. A válasz pedig az, hogy a múzeum célja a XX. századi totalitárius diktatúrák magyarországi gyakorlatának bemutatása, és ezek megvalósulásának időtartama lényegesen eltér egymástól. A vitában rengeteg érvet hoztak fel, de véleményem szerint egyes alapkérdéseket máig sem tisztáztunk.
I. A terror kifejezés közvetlen őse a francia terreur, amely félelmet, rettegést jelent, egyúttal a francia forradalom egy szakaszát is (1792–93), amikor a forradalmi törvényszékek százával hozták a halálos ítéleteket, és a nincstelen proletárokra támaszkodó szélsőséges jakobinus csoport uralta a hatalmat. Ez a forradalmi terror, amelynek fogalmát kiterjesztették általában az állam vagy valamilyen más elnyomó hatalom elleni tiltakozásra vagy annak megdöntésére irányuló akciókra is.
Az érem másik oldala az állami terror, amely a különböző fizikai és pszichikai ráhatással tartja félelemben az alattvalókat, és a célja a hatalom megtartása. Az állami terror a történelemmel egyidős, a módszerek némileg változtak, a cél ugyanaz maradt.
Nem tudok arról, hogy a XX. század állami terrorizmusának formáiról valamilyen egységesen elfogadott tudományos analízis készült volna, ezért a magam számára egy olyan ideiglenes definíciót próbálok adni, amihez igazodni lehet. Az alapvető kritérium csak az lehet, hogy a terror mennyire tér el a jogalkalmazás elfogadott normáitól; normának tekinthetjük a XIX. század végén kialakult parlamentáris demokrácia jogintézményeit és jogalkalmazását.
Ehhez képest vizsgálhatjuk az eltéréseket. Olyan terror is lehetséges, amely formálisan betartja a legalitást, például a rendkívüli állapottal egybekötött rögtönítélő bíráskodás (fellebbezés nélkül, azonnali végrehajtással), ez sokszor együtt járt egyéb tiltó szabályokkal (kijárási tilalom stb.). A terror súlyosabb eseteiben általában a rendőrségnek, főleg a politikai rendőrségnek kivételezett helyzete van (hosszabb fogva tartási, internálási lehetőségek, az eljárása alá vontak fizikai bántalmazása stb.). Ebben a körben is igen sok árnyalattal találkozhatunk a formálisan szabályozott eljárásoktól a teljes rendőri önkényig. Szélsőséges esetekben a rendőrségnek nem kell elszámolnia az eljárása alá vont személyekkel. Ilyen helyzetben volt a Gestapo, illetve az SS a második világháborúban a megszállt – főleg a keleti – területeken, illetőleg az NKVD 1937–38-ban a vezető pártfunkcionáriusokon kívüli személyek esetében. A terrorban részt vehetnek egyéb csoportok is, pl. félkatonai szervezetek (SA) vagy egyéb önkéntesek. A terror egyik eleme az önkényesség, senki nem lehet teljességgel biztonságban, ugyanakkor idetartozhat a besúgórendszer, aminek lényeges eleme, hogy a besúgó anonim és bűntelen maradhat.
II. A történelemtanításban elfogadott tény az 1919-es vörös- és az 1920–22-es években lezajlott fehérterror elnevezés. Mindkét eseménysorozat kevéssé szervezett formában folyt le, részben legális, de nagyrészt illegális keretek között. A Terror Háza Múzeumnak egyik folyamat sem tárgya. Nem lehet tárgya a múzeumnak a Horthy-korszak 1944. március 19-ig tartó történelme sem. A szocialista ihletettségű történészek és kultúrpolitikusok homályos megjegyzéseket tesznek az „előzményekről”, amelyeket a múzeumnak be kellene mutatnia. Feltehetőleg arra gondolnak, hogy a nyilas hatalomátvételt megelőző olyan folyamatokról és eseményekről lehetne szó, amelyek lehetővé tették a nyilas hatalomátvételt. A helyzet az, hogy a nyilas hatalomátvételt a német megszállás és a sikertelen kiugrási kísérlet tette lehetővé, és nem az előzmények. Hajánál előrángatott kísérlet lenne a szélsőjobboldal bemutatása mondjuk a 30-as években. Ilyen dokumentációt természetesen össze lehetne állítani, csakhogy ennek vajmi kevés köze lenne a nyilas terrorhoz, amely csak a kivételes történelmi körülmények között kerülhetett hatalomra. Természetesen lehet „csinálni” egy múzeumot a XX. század történelméről, de ez egy más műfaj. Megértem az MSZP háttérideológusait és történészeit, ők kiváló arányérzékkel tudnák bemutatni a század elejei agrármozgalmakat, főleg az ellenük alkalmazott brutális csendőrterrort. Bemutatnák, hogy az őszirózsás forradalmat milyen hatalmas tömegek támogatták; arányosan szerepeltetnék „a naiv és tiszta” Károlyi Mihályt, Jászi Oszkárt és társaikat, objektíven ábrázolnák a proletárdiktatúra fényeit és árnyait. Még arányosabban ábrázolnák a fehérterrort és így tovább…Az egész arra futna ki, hogy 1945 utáni történelmünkben voltak sötét foltok, de az egészet bearanyozta a Kádár-korszak utolsó 25 éve, ami mégis a létező szocializmusok legjobbika volt, és még jobb lett volna, ha gonosz idegen hatalmak nem akadályozták volna meg a reformkommunisták zseniális terveinek megvalósulását.
Nézzük, mi volt a helyzet valójában. Sokan, még az 1945 utáni politikai életben részt vevők közül is egyfajta aranykorként írják le az 1948-ig tartó időszakot, holott a terror elemei kezdettől be voltak építve a rendszerbe. A kommunisták rögtön megszervezték rendőrségeiket (Politikai Osztály, Katpol, Gazdasági Rendőrség), melyek irányították a fasiszták és egyéb ellenséges elemek elleni hajtóvadászatot. Ezen a címen ezrével internáltak olyanokat is, akiknek semmi közük nem volt a nyilas uralomhoz. Ezeken a rendőrségeken a gyanúsítottak fizikai bántalmazása kezdettől fogva bevett gyakorlat volt. Az egészhez a szovjet hadsereg jelenléte, Vorosilov fenyegetődzései és a Szövetségi Ellenőrző Bizottság nyilvánvaló tehetetlensége adta a hátteret.
Oldalakon keresztül lehetne sorolni a példákat, de elég legyen a főbb pontokat kijelölni 1948-ig.
1947. februárban hajtóvadászat indult Kovács Béla kisgazda politikus ellen, akit végül a szovjet politikai rendőrség hurcol el.
1946 végétől folyik a Magyar Közösség – amely egy bolsevizmus nélküli jövőt tervezgető baráti társaság volt – elleni rendőri eljárás, amely jelentős sajtónyilvánosságot kapott. Az eljárás során fizikai erőszakot, zsarolást és egyéb illegális eszközöket alkalmaznak A kiszabott büntetések a cselekményekhez képest eltúlzottak. Az ÁVO közvetlen nyomást gyakorolt a fellebbviteli bíróságra az ítéletek súlyosbítása érdekében. Az ügy arra is alkalmas volt, hogy újabb nyomást gyakoroljanak a parlamenti többséget birtokló kisgazdapártra. A várható következményektől tartva több politikus külföldre menekült, közöttük Nagy Ferenc miniszterelnök is.
Nagy nyilvánosságot kapott Páter Kiss Szaléz pap ügye, akit gyilkosságra felbujtással vádoltak, és aki az eljárás során eltűnt.
Hogy az iparban dolgozó középrétegek se érezzék magukat biztonságban, illetve egyúttal az imperializmusra is „újabb csapást” mérjenek, lefolytatták a MAORT- és a Standard-pert. A példa itt is a Szovjetunióban lefolyt Sahtyi-per és több száz hasonló ügy volt.
A KB által vezényelt politikai átalakulást harsány sajtókampány kísérte. A Szabad Nép vezércikkei adták meg az alaphangot, az ellenfelek az imperializmus, egyes esetekben a fasizmus ügynökeinek voltak beállítva, megnevezésük egyúttal rendőrségi feljelentés is volt.
Az egyházi iskolák államosításához (1948) kapcsolódott az úgynevezett „pócspetri ügy”. Itt a Rajk–Kádár tandem hatásos közreműködésével, egy irányított nyomozás után sikerült egy horthysta katonatisztet halálra és egy papot súlyos börtönbüntetésre ítéltetni. Talán ennyi elég is az „aranykorról”.
A Mindszenty-perrel (1949) indult be azonban igazán a sztálinista terrorgépezet, amely teljes intenzitással működött Sztálin haláláig (1953. március 5.). Úgy gondolom, hogy ezen időszak terrorisztikus jellegét nem kell indokolnom. A korszak bemutatása arányosan van jelen a múzeum anyagában.
A szovjet Politikai Bizottság Rákosi ellen irányuló kritikája nyomán (1953 májusa) Nagy Imre lehetőséget kapott egy új irányvonal megvalósítására, amelyből hiányoztak az erőszakot igénylő voluntarisztikus elemek. Ennek részét képezte a részleges amnesztia, a koncentrációs táborok felszámolása, a lakhelyelhagyási tilalom feloldása. Az ÁVH-t beolvasztották a Belügyminisztériumba, egyes túlságosan kompromittált személyeket leváltottak stb. A szervezet ekkor már a belső bajaival volt elfoglalva és 1956-ig csak félgőzzel működött.
1956 novembere után a terror újabb formái alakultak ki. Megszervezték a karhatalmat, amelynek felhatalmazása volt a fegyverhasználatra, razziákat tarthatott, az „ellenforradalmi” csoportosulások ellen erőszakot alkalmazhatott. 1957 áprilisában alakították meg a Népbírósági Tanácsokat a súlyosabb ellenforradalmi bűncselekmények elbírálására. Az 1950-ben összetákolt ideiglenes büntető jogszabály alkalmazásával súlyos büntetésekkel lehetett sújtani azokat is, akik pusztán szóval vagy írásban támogatták a forradalmat. Sok esetben pusztán az illegális fegyverbirtoklás is elég volt börtönbüntetés kiszabásához.
Emellett a fegyveres testületek vonatkozásában bevezették a rögtönítélő bíráskodást is, 1958. októberig közel 12 ezer ügyben hoztak döntést, ezen belül kb. 300 halálos ítéletet is.
Ez a folyamat 1961 körül befejeződött, és felváltotta a kommunista államra jellemző „normális” gyakorlat, vagyis az állampolgárokat rendészeti, munkaügyi és gazdasági jogaiban korlátozták. Kiépült a gyanús állampolgárokat megfigyelő besúgó rendszer, és ezek az eszközök elegendők voltak a népesség kordában tartásához. Ez a korszak nélkülözte az állami terrorizmus jegyeit.
III. Mit tudhatott a kommunista rendszernek ezekről a tényeiről egy, mondjuk 1940-ben született állampolgár? Jóformán semmit, és ez vonatkozik az ezt követően született nemzedékekre is. Az 1945 és 1948 között elkövetett törvénytelenségeket és terrorisztikus cselekményeket mint a szocialista demokrácia előretörésének dicsőséges eseményeit állították be. Az 1949 és 1953 közötti rákosista terrort mint a személyi kultuszt kísérő sajnálatos körülményt tüntették fel, hangsúlyozva, hogy mindeközben „a szocializmus is épült”. Az 1956-os forradalom eseményeit 1989-ig teljesen torz beállításban tárgyalta a hivatalos történetírás. A megtorlás, beleértve Nagy Imre és társai perének körülményeit, a Kádár-rendszer legféltettebb titkai közé tartozott.
Van egy olyan vélekedés, hogy a sztálini időszak kivételes körülmények terméke és a szocializmusnak nem szükségszerű velejárója a terror. Az én véleményem az, hogy ahol a lenini típusú politikai rendszer uralkodik, ott a terror lehetősége mindig készen áll. Ezt a lehetőséget használhatja ki egy erős egyéniség, mint Ceausescu, Fidel Castro, Kim Dzsong Il, vagy a körülmények késztetik a vezetést ennek bevezetésére, lásd Lengyelország 1981-ben.
Több mint negyven év elhallgatásait, történelemhamisításait igyekszik a Terror Háza Múzeum felszámolni, és ezt sikeresen teszi, amit az a több mint negyedmillió látogató igazol vissza, akik a megnyitás óta megfordultak benne.
A szerző jogász, közíró
origo.hu
Elütöttek egy nőt Szegeden, súlyos állapotban van
