Az ellenzék kommunikációs stratégiája

A kommunista idők nómenklatúrája egyvalamit tökéletesre fejlesztett: a propagandát és a tömegek manipulációját. Tudományuk egyik titka a szemrebbenés nélküli permanens hazudozás. Méghozzá olyan méretű, hogy a gyanútlan és tájékozatlan ember ne is sejthesse a megvezetését, hiszen joggal gondolhatja: „azért az nem lehet, hogy mindennek az ellenkezője igaz”. De lehet. A népek testvériségéről és a békéről szónokoltak, miközben terrorista szervezeteket pénzeltek, és a NATO elleni támadó háborúra készültek. Demokráciát, szabadságot emlegettek, és diktatúrát, terrort alkalmaztak. Jólétről, legvidámabb barakkról prédikáltak, miközben óriási állami adósságokkal tönkretették a jövőnket.
Ugyanez igaz napjainkra is. A kormánypártok árokbetemetésről beszélnek, de gyanakvást, gyűlöletet szítanak az előző kormány ellen, s százakat rúgnak ki az államigazgatásból. Tisztességet, becsületet emlegetnek, miközben az ország vagyonának jelentős részét kétes módon szerezték és szerzik meg a holdudvaruknak. Nyugalmat említenek, ugyanakkor nézeteik miatt fiatalembereket bíróság előtt hurcolnak meg. Szavakban a béke pártján állnak, de a háborút támogató nyilatkozatot írnak alá. A felsorolást a végtelenségig folytathatnánk…

Az eredményességhez azonban mindezt megfelelően be is kell csomagolni. Utolérhetetlen politikai marketingjükkel szinte bármit el tudnak adni. Ők pontosan tisztában vannak azzal, hogy mit, hogyan, mikor és ki(k)nek kell megfogalmazni, birtokukban van a sikerhez vezető módszerek tárháza, melynek egyik igen lényeges része a társadalom ütőerén folyamatosan rajta tartott kezük. Kitűnő, évtizedek alatt kialakult ösztöneikkel sikeresen ki is tapintják annak pulzusát, s miközben a jobboldali politikusok a múltunkat ismerő, jelen eseményeinek ok-okozati összefüggéseivel tisztában lévő, magasztos eszmék és programok mentén szavazó választópolgárokról vizionálnak, addig a többség kétségtelenül a professzionális szocialista retorikára rezonál, még akkor is, ha sokaknak kavarog a gyomra tőle…
Persze tudjuk, ennek az egész problémakörnek a legneuralgikusabb pontja a sajtó szélsőséges kiegyensúlyozatlansága, azonban ennek megváltoz(tat)ása előtt is bőven van tennivaló. Szerencsére nem kell feltalálni a spanyolviaszt, hanem tanulni kell a profiktól, az ellenoldaltól. A tökéletesre csiszolt kommunikációs módszertan bizonyos részeit át kell venni, s a kereteit – a hazugságok helyett – saját üzenetekkel kell feltölteni. Íme, néhány példa.

Bejáratott, olcsó panelek
A baloldal jól körülírható panelek segítségével kommunikál. Egy-egy ilyen panel valamilyen rövid üzenetet hordoz, melyet sokszor elismételve rögzítenek az emberek fejében. Ez lehet egy egyszerű életérzés: „az emberek félnek”, egy név, Kaya Ibrahim; egy intézmény, Országimázs Központ; de lehet egy általánosabb fogalom is: korrupció, lenyúlás, klientúraépítés. A panelek akkor tudnak hatékonyan bevésődni, ha számuk nem túl nagy (maximum egy-két tucat), de azokat rendkívül sokszor ismételgetik. Ha visszagondolunk az Orbán-kormány idejére, akkor nem túlzás azt mondani, hogy négy év alatt például az „Országimázs Központ” több ezerszer hangzott el negatív felhanggal. Ha ezeknek a paneleknek a bevésése sikeresen megtörtént, akkor elég csak a kulcsszót kimondania valakinek, s a médiafogyasztóban varázsütésre máris előhívja a hozzá kapcsolt negatív asszociációkat. Ez akár egy élő vitában is végbemehet, s a másik fél – mondjon az bármily frappáns riposztot – a néző számára ismerős panellel nem kelhet hatékonyan birokra. Az ilyen bejáratott paneleket hiába cáfolják a legkülönfélébb oldalról, ugyanis mindig az állandó, a változatlan marad meg az emberekben: a vád, vagyis maga a panel. A Horn-kormány ellenzéke – valószínűleg akaratán kívül – alkotott egy olyan panelt, mely hatékony fegyvernek bizonyult: a Tocsik-ügyet. Az akkori kormány korrupciójáról mindenkinek még ma is ez jut eszébe, pedig ez csupán a jéghegy csúcsa volt, s azóta lényegesen fajsúlyosabb botrányok mentek már feledésbe.

Ki kell tehát dolgozni a megfelelő témákat, a jobboldali politikusokat ezek egységes kommunikálására pedig fel kell készíteni. Hogy melyek legyenek ezek a panelek? Ezt majd a politikai stratégáknak kell eldönteni, ám egy semmiképpen sem maradhat ki: az emberek (most már valóságos) félelme és a lopakodó diktatúra jogsértései. Mennyit hallottunk ezekről a vádakról az előző ciklusban! S most, amikor tényleg valósággá váltak, alig említi őket az ellenzék. Például azt a mondatot, hogy „az embereknek félniük kell ma Magyarországon”, talán egyszer sem mondták ki. Pedig ez a panel nemcsak hogy igaz, hanem ráadásul olyan súlyos problémára világít rá, amit kötelessége az ellenzéknek napirenden tartani. Sajnos egyre csak szaporodnak az említett félelmet erősítő tények (rendőri zaklatások, elbocsátások, célzott APEH-vizsgálatok stb.), tehát a mai hatalom egyre nehezebben bújhat ki e vádak alól. De ugyanígy érthetetlen, hogy a balliberális oldal által használt „árkot ás”, „megosztja a társadalmat”, „indulatokat gerjeszt” stb. frázisokat miért nem használja legalább olyan gyakran az ellenzék is. Ha mást nem is érnének el, de legalább az egyoldalúan sulykolt rágalmakat semlegesíthetnék.
A panelek térben és időben elszakadnak az őt kiváltó eredendő eseménytől, hiszen, egyik legfőbb tulajdonságuknak megfelelően, éveken keresztül a közbeszédben tartják őket. Ez rendkívül jó hír az ellenzéknek. Ugyanis potenciális lehetőségként egyáltalán nem úsztak el azok az ügyek, melyekre az ellenzék eddig nem elég erélyesen vagy egyáltalán nem hívta fel a közvélemény figyelmét. Le kell számolni azzal a hibás gyakorlattal, hogy egy-egy botrány napvilágra kerülésénél (például egy rovott múltú – SZDSZ-esen szólva – „haver” pozícióba helyezésénél) felemelik a szavukat, majd csönd következik, s várják a következő hasonló esetet. Ezek az ügyek bármikor elővehetők újra, s többüknél ezt rendszeresen meg is kell tenni, akár több éven keresztül folyamatosan.

Vizuális eszközök használata
Az emberek tudatában sokkal jobban rögzül egy-egy látott kép, mint az azt kísérő szöveges magyarázat. A balliberális oldal ezt az emberi adottságot több területen is ügyesen kihasználja. Például az ATV műsoraiban jól irányzott sms-üzenetek egész képernyős kiírása könnyen negligálja a szerkesztőnek a nemkívánatos okfejtéseket. Természetesen ugyanilyen megfontolásokból akarta nagyméretű plazmaképernyők háttérvetítésével megsegíteni jelöltjeit az MSZP, a választások előtti miniszteri viták alatt is.
Az előző ciklusból mindenki emlékezhet azokra a táblákra felrajzolt (Lop Stop) vagy írásvetítővel kivetített, nyilakkal összekötött személy- és cégnevekre, melyekkel az akkori ellenzék igyekezett leleplezni az Orbán-kormány vélt gazdasági-korrupciós összefonódásait, állítólagos törvénytelen pénzmozgásait. Egy-egy ilyen ábra hosszú távon megragad az emberek képzeletében, s ha rendszeresen ilyenekkel találkozik, akkor könynyen kialakul bennük a kormány korruptságáról való meggyőződés. Az elmúlt egy évben az ellenzék (de inkább az ellenzéki sajtó) rendszeresen háborgott a kormány holdudvarába tartozó emberek pozícióba juttatásai, a baráti cégeknek leosztott állami megrendelések miatt (gyakran ügyesen kiírt közbeszerzésekkel legalizálva), de sajnos hasonló eligazító térképeket, táblákat nemigen láthattunk. Pedig az ellenzéknek rendszeresen be kellene mutatnia a kormánypártokat körülvevő céghálót és személyi összefonódásokat, melynek következtében talán néhány – a szocialisták „tisztaságának” hitében megingathatatlan – szavazójuk gondolkodóba esne egy kicsit…

Kézzelfogható pénzbeli üzenetek
Az Orbán-kormány alatt hányszor, de hányszor hallhattuk az alábbi rágalmat: „elvettek a nyugdíjasoktól ötvenmilliárd forintot”. Egy napi megélhetési gondokkal küszködő idős ember helyébe képzelve magunkat könnyen megérthetjük, nem marad hatás nélkül, ha mindennap azon boszszankodik, hogy mennyi minden hasznos dologra tudná fordítani a pénz rá eső részét. Pontosan ezért volt sikertelen a kormány mindenféle kamatszámításokkal meg reálértékekkel előadott cáfolata, tudniillik a már kiváltott negatív érzéseket ilyesféle racionális eszközökkel nem lehet semlegesíteni. Még eredményesebbnek bizonyult ez az üzenet akkor, amikor személyre szólóan (19 ezer forint) bontották le a „hiányt”, s ígérték meg – végtelenül demagóg módon – pótlását választási győzelmük esetére.
A recept tehát itt is adott: meg kell vizsgálni a rendelkezésre álló pénzügyi keretek szempontjából a különböző kormányzati hatáskörbe eső területeket, s ahol a mostani ciklusra vetítve deficit van az Orbán-kormány újraválasztására tervezettekhez képest, ott az egyes ember személyére, hónapra, évre vagy akár az egész ciklusra számítva forintosítani kell az „elvett” összeget. Gondolhatunk itt a családi gazdaságokra, az egészségügyre (600 milliárdos csomag volt betervezve), az oktatásra (életpályamodell tervezete), a nyugdíjasokra, a gyermekeket nevelőkre, de akár az önkormányzatokra vagy a környezetvédelemre is.
A felsorolt néhány ad hoc példa is mutatja: feladat van bőven. Szakemberek bevonásával a különböző társadalmi célcsoportok szempontjából ki kell dolgozni a kommunikációs stratégiákat, s utána azt egységesen és tudatosan alkalmaznia kell az összes nyilvánosság előtt megjelenő ellenzéki politikusnak. Ne feledjük: az MSZP 2006-os választási kampánya már egy éve javában folyik…
A szerző PhD hallgató