Az EU körüli politikai csatározások tanulságai

A magyar nép nem politikai tisztánlátásáról híres. Ezt Tom Lantos állapította meg nemrégen, arra reagálva, hogy hazánk lakosságának 83 százaléka ellenezte az Irak elleni háborút. Lantos szerint ez a 83 százalékos eredmény nem jelent semmit, a politikusoknak egyébként is az a dolguk, hogy vezessenek. Hozzátette: „Medgyessy Péter úgy döntött, vezetni fog.”
Tegyük félre a nyilatkozattal kapcsolatos jogos ellenérzéseinket, és gondoljuk végig: az Európai Unióhoz való csatlakozásunkról szóló népszavazás eredménye összességében vajon nem éppen a szavazáson részt vevők és a tartózkodók politikai tisztánlátásának bizonyítéka-e? Felszabadult, boldog politikai elit egyfelől, fásult, közönyös, szavazásra jogosult polgárok másfelől. A posztkommunista baloldalon különösen nagy az öröm, mert a KGST és a Varsói Szerződés egykori kiszolgálói most a sokkal komfortosabb EU-ban és a NATO-ban bizonyíthatják rátermettségüket. Az MSZP-s és SZDSZ-es politikusok és holdudvaruk az első pillanattól kezdve mélységesen megvetette az euroszkeptikusokat, illetve a csatlakozás ellenzőit, mintha ez utóbbi mellett nem lennének racionális érvek. Ráadásul az EU-csatlakozásra buzdító kampány kifejezetten primitív és taszító volt, ami a polgárok egy részét otthonmaradásra késztette. A szavazók egy része elbizonytalanodott, amikor azt látta, hogy a számukra ismeretlen Dopemannal és Kozsóval kell „csá, csumi, csá”-zva az EU-ba menni… Joggal vethető fel ugyanis a kérdés: ennyire nincsenek racionális érvek a csatlakozás mellett? Vagy ez a kampány kizárólag a Heti hetes és a kukkolós műsorok nézőinek szólt? Kuncze és Kovács kirívó arroganciája mellett jellemzésként idézzük azt az SZDSZ-es popsztárt, aki korábban azt nyilatkozta, hogy Pokorni Zoltán kivételével az összes fideszes politikusnak a börtönben lenne a helye: „…annyira irracionális lett volna egy ilyen szavazáson nemmel szavazni, hogy ezt csak azok próbálták meg, akiknek nagyon kevés rálátásuk van Magyarország történelmi lehetőségeire.” (2003. április 14.)
Antidemokratikus kijelentésével a popsztár a szavazásra jogosult magyar állampolgárok 62 százalékáról mondott igencsak lesújtó véleményt, miután ezek közül 7 százalék nemmel szavazott, a távol maradó 55 százalékról pedig annyi biztosan állítható, hogy jövőjét és boldogulását nem köti feltétlenül az EU-hoz. A 46 százalékos részvétellel – sportnyelven szólva – a polgárok sárga lapos figyelmeztetésben részesítették a politikai elit egészét. A számok mögött rejlő szándékok azonban összességükben a szavazók bölcsességét igazolták, hiszen az alacsony részvétel mellett a 84 százaléknyi igen szavazat mégiscsak biztosította – a hosszabb távon valószínűleg előnyös – EU-tagságunkat, ugyanakkor a fenntartások sem maradtak rejtve. A távolmaradáshoz elegendő okok közül az egyik legfontosabb, hogy ennyire kedvezőtlen feltételek mellett ilyen sok ország még soha nem csatlakozott az EU-hoz, ezért a belépést követő folyamatok kiszámíthatatlannak tűnnek. További probléma, hogy az unió gazdasági növekedése jelentős mértékben lelassult, ráadásul a jelenlegi tagországok között is komoly feszültségek észlelhetők. A kampány során a polgárok nem kaptak választ arra sem, hogy mi lesz a határainkon túl élő magyarok sorsa? Vízumot kell majd kérniük?
Az európai integráció hívei közül nyilván sokakat tartott távol a szavazástól következetes erkölcsi alapállásuk és antikommunizmusuk, ami miatt nem tartották elfogadhatónak, hogy egy ilyen jelentőségű dokumentumot az egykori kádári kommunista titkosrendőrség egyik szigorúan titkos állományú tisztje írjon alá, olyanok társaságában, akiknek a Nyugat-Európához való tartozás igénye korábban az imperialista Nyugat-imádattal volt egyenlő. De az alacsony választási részvétel eldöntött egy fontos belpolitikai kérdést is, ugyanis ezután a vereséggel is felérő választási győzelem után rendkívül valószínűtlen, hogy az MSZP – pozíciója megerősítése érdekében – megkockáztatná egy rendkívüli, előre hozott választások kiírását.
És végül az ügydöntő népszavazás kapcsán kierőltetett és teljesen felesleges parlamenti szavazás eredménye mindenkit meggyőzhetett arról, hogy a parlamenti politikai elit mennyire nem képviseli a választói akaratot. Hogyan lehetséges az, hogy a szavazásra jogosultak közel 2/3-ának nincs parlamenti képviselete? Hogyan lehetséges az, hogy egyetlen politikai párt és egyetlen képviselő sem merte vállalni esetleges ellenvéleményét? Meddig terjed az ostoba frakciófegyelem határa? A közvélemény helyesen érzékeli, hogy ez a nem túlságosan jó színvonalú kontraszelektált politikai pártelit már jó ideje elsősorban a saját érdekeit képviseli. Az EU-val kapcsolatos események nyilvánvalóvá tették a jobboldali pártelitek teljes elbizonytalanodását, döntésképtelenségét, alkalmatlanságát. Ezért különösen tiszteletreméltó a fideszes Simicskó István lépése, aki egyetlen képviselőként a parlamentben is ugyanúgy nemmel szavazott, ahogy az ügydöntő népszavazáson. A többiek lapultak, miközben ötmillió magyar vagy nem ment el szavazni, vagy nemmel voksolt. Ennek fényében a Fidesz és az MSZP vezetőitől felháborító képmutatás Simicskót azzal vádolni, hogy nem vette figyelembehárommillió szavazó akaratát. (Aligha véletlen, hogy a képviselőt végül is Orbán Viktor védte meg, aki szerint a parlamenti képviselőknek joguk van a lelkiisme-retükre hagyatkozva voksolni.)
De az egész választás legnagyobb vesztesei alighanem a közvélemény-kutatók, akiket ezek után aligha lehet komolyan venni. A Kolosi Tamás érdekeltségi körébe tartozó Tárki például 60-70 százalékos választási részvételt jósolt… A 2002-es parlamenti választások téves előrejelzései után Kolosi Tamás és Tóth István György az Egy tévedés története című magyarázkodó művükben próbáltak tudományt csinálni a téves jóslásokból. Ez a kudarc komoly figyelmeztetés a politikai irányvonalukat a közvélemény-kutatók produkcióihoz igazító politikusok számára.
Fentiek alapján úgy tűnik, Tom Lantosnak megint nem volt igaza. A magyar nép bölcs döntést hozott: úgy lettünk az Európai Unió tagjai, hogy közben számot vetettünk a ránk váró nehézségekkel is.