Az Európa-eszme kialakulásáról

Az intellektuális élményeit Európa mesterséges, de rendkívül nagy politikai erővel fenntartott megosztottságának idején megszerző magyar értelmiségi nemzedékek tagjai jobbára csak a könyvekből tanulhattak a kontinens szellemi egységéről. A múlt eseményeinek, jelenségeinek tudományos vizsgálata, vagyis az egyes korszakok alapos, minél több szempontot figyelembe vevő és belső megismerésére való törekvés helyett a jelenből visszavetített „üdvtörténeti„ szemlélet vált általánosan uralkodóvá. Olyan helyzet alakult ki, mintha az ásatások során nem a nemzetközileg elfogadott tudományos kritériumok szerint dolgoznának a régészek, hanem kizárólag eladható arany- és ezüstkincseket keresnének. Ilyen „sírrabló” magatartás jellemezte a politikai legitimációt történelmi érvekkel is megerősíteni akaró szovjet típusú diktatúrákat, így a mienket is.
Emiatt szélesebb körben eleve lehetetlenné vált a múlt mégoly felületes, de fő tendenciáiban azért többé-kevésbé hiteles megismerése. Aránytalanul nagy monstrummá kellett felpumpálni és környezetéből kiszakítva eszményíteni mindazokat a törekvéseket, jelenségeket, amelyeket valamilyen pozitív összefüggésbe lehetett hozni a „tudományos” szocializmus ideáival, illetve meg nem történtnek vagy minimális jelentőségűnek tekinteni másokat, amelyek sehogyan sem fértek ebbe bele. És természetesen a leghatározottabban fel kellett venni a harcot minden múltból itt maradt retrográd törekvéssel. Ideológiai szempontból igen hamar a legfőbb ellenséggé a kereszténység, illetve a proletár internacionalizmust megkérdőjelező (vagy gyengítő) nemzetelv vált; vagyis az Európa-eszme talán két legfontosabb pillére. Az eszmetörténeti megalapozottság hiánya következtében a gazdasági-politikai propagandagépezetnek időnként szánalmasan primitív okokat kell felhoznia hazánk EU-csatlakozása mellett.
A történelmet és művelődést a világnak ezen a részén meghatározó két antik nép, a görög és a latin megvalósított már egyfajta Európa-eszmét. A pogány politeizmus azonban nem tudta tartósan biztosítani azokat a kohéziós erőket, amelyek képesek lettek volna fenntartani a birodalom szellemi egységét és hatalmát. Pedig voltak nagyszerű kulturális Európa-egységesítő kísérletek. Ilyen volt a Nyugat első soknemzetiségű (görög, római, egyiptomi, zsidó) szellemi fővárosában, az Arisztotelész-tanítvány Nagy Sándor által alapított Alexandriában létrehozott könyvtár és múzeum.
Az itt dolgozó könyvtárosok, filológusok a mai szakmai igényeknek is megfelelően összegyűjtöttek és jól átgondolt, rendszeres vizsgálat alá vontak és kanonizáltak minden művet, amely a szóbeli hagyományban rendezetlenül megjelent. Nekik köszönhetjük szinte az egész antik irodalmat mai formájában, sőt a művek értékrendjét is. A tudás birtoklása nem öncél, mondják, hanem az, hogy felszínre hozza az ember jobbik énjét, közelítse az embert saját ideájához. A munka nem szorítkozott pusztán a hellenizmus alkotásaira. Itt készült a Septuaginta, az ótestamentum görög nyelvű fordítása is. A profán és a szent filológia között tökéletes volt az együttműködés. S ez a kedvező atmoszféra biztosította a Közel-Kelet hatalmas vallási és szellemi megújulását. A zsidó Megváltó életéről, tanításairól görögül szóltak a jó hírek.
A kereszténység a Könyv vallása, s ebben különbözik a többé-kevésbé összekapcsolódó hagyományokon alapuló pogány kultuszoktól. Ez utóbbiaknál a rítus fontosabb, amott a tanítás, a szentírás pontos megértése. A rabbikhoz képest Krisztus merőben új szövegértelmezést adott: egyedül ő olvassa helyesen a judaizmus szent szövegeit, sőt, ő az a Messiás, akit az ótestamentum megígért. Az írástudókkal folytatott vitákban és tanítványainak állandóan aktualizálta, kommentálta a régi írásokat, és átváltoztatta azoknak a zsidó közösségekben elterjedt hagyományos magyarázatát. Mindazonáltal ez a feszültség a zsidó közösségek belügye maradt volna, ha az új irányzat hívei nem nyitottak volna a pogány világ felé. Krisztus nem a választott néphez való tartozáshoz kötötte az üdvözülés lehetőségét, hanem a benne való hithez. (E radikális szemléletváltás nélkül egyébként valószínűleg a judaizmus jelentősége sem emelkedhetett volna egyetemes érvényességre.)
Az új és nyitott vallásnak azonban rendkívüli nehézségekkel kellett megküzdenie. Először is konfrontálódnia kellett a Római Birodalom szellemi elitjével. Ráadásul a politikai-társadalmi berendezkedés és a pogány politeizmus igen jól megfért egymással. A Krisztus-hívők meg-megújuló térítési törekvései s az erre az erő pozíciójából adott radikálisan elutasító válasz a kereszténység végleges megsemmisülésével fenyegetett. Az, hogy a rómaiakhoz képest retorikailag kevésbé képzett és művelt közösség tanítása mégsem lett a történelemben pogány oltárokat romboló „öngyilkos merénylet” epizódja, hanem az új világrendet meghatározó egyetemes szellemi irányzattá vált, az első atyák által végrehajtott szemléletváltásnak volt köszönhető.
„A bölcsek tintája többet ér, mint a mártírok vére.” Órigenész, Kelemen, Ágoston már koruk legműveltebb emberei közé tartoztak. A IV–V. századra győztes kereszténység azonban nem semmisítette meg az antik örökséget, hanem (mint a zsidót) átalakítva magába olvasztotta, fölé emelkedett, s az oltár szolgálatába állította. Egy igazság van, mondotta Ágoston, az, amelyik az isteni Igéből származik, ezt az igazságot fejezték ki öntudatlanul a pogányok is. „Ha pedig az úgynevezett bölcselők – írta a keresztény tanításról szóló művében –, különösen a platonikusok, valami igaz és hitünkhöz illő tanítást hirdettek, akkor nem kell félnünk e tanítástól, hanem kifejezetten el kell vennünk mint jogtalan bitorlóktól, és a saját használatunkra kell fordítanunk.” (Kivonulásuk során ugyanígy tettek a zsidók az egyiptomi arany- és ezüsttárgyakkal.)
Augustinus Aurelius, az első igazi európai egy romanizált észak-afrikai berber család sarja volt. Nem származása, hanem beszélt latin nyelve és műveltsége révén lett rómaivá. A rendkívül komplex személyiség, az antik örökség egyik utolsó rendszerezője és továbbadója írja: „A kívülről jövő, mesteri szólások ugyan segítséget jelentenek, és valami intelmet is, ámde az égben van annak katedrája, ki a szívben oktat.”
Vívódó, önmagát állandóan kérdező, poklokat is megjárt ember. Olyan Faust, aki végül is nem írta alá az ördöggel kötött szövetséget. Karrierje érdekében elhagyja alacsony származású szerelmét, tizenhét évesen már egy fiú atyja. Kipróbálja a szellemi eltévelyedés (manicheizmus), a tivornyázó életmód és az alkoholizmus útvesztőit. De csillogtatja zseniális adottságait is. Karthágóban, Rómában, Milánóban az ékesszólás nagy hatású professzora. A milánói püspök szavait hallgatva végleg kereszténnyé lesz. 387. húsvét éjszakáján Ambrus megkereszteli őt. Ambrussal együtt megteremti a latin nyelvű keresztény költészet máig érvényes fő témáit, nyelvi-retorikai készletét. A tény, amiről fenntartás nélküli őszinteséggel beszélt, saját léte volt. A misztérium pedig az Isten vele való titokzatos szándékának megértésére való törekvés. Ágoston tekintélye határozta meg a középkori oktatás alapelveit: ebben a keresztény és a pogány ismét történelmi kompromisszumot kötött. Az e világi szabad művészetek ismerete készít fel a szentlélek hét ajándékának a megértésére.
Az új mentális tér lingua francája a latin. Szent Jeromos latinra fordította, s az egyház szentesítette a latin Vulgatát, amit hosszú ideig ősfenoménként kezeltek. Az allegorikus szövegmagyarázat lehetővé tette, hogy a középkori szerzetesek elszakadjanak a szó szerinti jelentéstől, s a fölé lényegesebb értelmezési síkokat helyezzenek. Az egész értelme határozza meg a részek jelentését. A világban minden csak jel, Isten jele.
Az Európa-eszme egyik fontos közös nevezője: az állandó feszültség és konfrontáció az ilyen és az ilyennek kellene lennie között. Mindig újjászülető szándék az összehasonlítás által való tökéletesedésre. A keresztény világ, a megtestesülés tana révén, nem esett szét két egymástól elzárt szférára. Az összevetés másutt is érvényes: a keresztényhez hozzámérjük a pogányt, a rómaihoz a barbárt stb.
A valójában keresztény romanizálódást jelentő kulturális egységesülés relatíve rövid idő alatt ment végbe. Az egységes eszmét a politikai intézményrendszernek is valamiképpen tükröznie kellett. A középkor európai uralkodói a római császárok utódainak tekintették magukat, s az államrend felépítésében és az együttélést szabályozó jogrendszer kialakításában római példákat vettek alapul.
Dante meggyőződése volt, hogy az ember jóléte nő, ha polgár, ha tevékenyen részt vesz a köz ügyeinek az intézésében. A monarchia szerint az ember alaptermészete kettős. A mulandó testi rész célja racionális, a földi élet kiteljesítése, a halhatatlan léleké Isten boldog színelátása. Az elsőre a császár, a másodikra az isteni kegyelem révén, a pápa vezetésével juthatunk el. Ezt azonban megakadályozza egy állat, a pokolból küldött nőstényfarkas, a kapzsiság, a kielégíthetetlen hatalom- és bírvágy, ami veszélyezteti az emberi társas lét természetes formáit.
Európa királyságokra, önműködő és független közösségekre van felosztva. Az államok fölött álló monarchia tehát, látszólag, fölösleges. Csakhogy a kapzsiság a legnagyobb mértékben jellemzi az államokat is. Az eredmény: a nemzetek között szakadatlan háborúskodás folyik a másik javaiért. A császár igazi feladata az államközi konfliktusok hatalmi szóval való, de békés elrendezése. Dante hétszáz éves álma a nemzeteknek szabadságot, a közös célok érdekében igazságos együttműködést biztosító és a belső államközi konfliktusokat békésen elintéző európai egységről, monarchiáról talán a megvalósulás irányába halad. Hacsak nem akadályozza meg az óceán túlsó partjáról jövő mérhetetlenül kapzsi bestia.
A szerző tanszékvezető egyetemi tanár
(Szegedi Tudományegyetem)
A szerző tanszékvezető egyetemi tanár
(Szegedi Tudományegyetem)