Az iraki háború félrevezető képei

Úgy tartja a mondás, hogy a háború első áldozata az igazság. Nos, úgy tűnik, a mostani iraki háborúban az igazság már az első puskalövés előtt halott volt. Hiszen mindegyik oldal már az összecsapás előkészítésekor a propagandát, a közvélemény minden lehetséges eszközzel történő befolyásolását a győzelem egyik legfontosabb eszközének tekintette.
Az 1990–91-es Öböl-háborút követően megrendült az amerikai média szavahihetősége. Hiszen kritika nélkül átvették a szövetségesek képekkel alátámasztott verzióját a sebészi pontosságú, minimális civil áldozatot követelő légicsapásokról. Utólag kiderült, hogy a bevetett bombák alig 20 százaléka tartozott a nagy pontosságú, úgynevezett intelligens fegyverek közé. S az angolszász hatalmak légitámadásait még a második világháború alatt kidolgozott szőnyegbombázások doktrínája határozta meg.
Amint azt az 1999-es Jugoszlávia elleni légicsapások idején Milosevics is tette, Bagdad, miután a fegyveres győzelemre esélye sem volt, döntően a nemzetközi közvélemény növekvő tiltakozásában bízott. A háborút ellenzők szimpátiájának kivívásához Szaddám Huszeinnek minél több saját civil áldozatra volt szüksége, így nem véletlen, hogy az iraki információs miniszter sajtótájékoztatóin nem csapataik katonai sikerei játszottak meghatározó szerepet, hanem a prezentációk súlypontját a lerombolt lakóépületek és az ártatlan áldozatok, lehetőleg gyermekek képeinek bemutatása jelentette. Az a washingtoni vezetés számára is világos volt, amennyiben a civil infrastruktúrát a lehető legnagyobb mértékben megkímélik és elkerülik a polgári áldozatokat, akkor a háborút ellenzők egyik legfontosabb érve, az ártatlan áldozatok tízezreire történő hivatkozás véglegesen elveszíti jelentőségét. Ráadásul, akkor hihetőbbé válik a szövetséges propaganda azon üzenete, hogy ezt a hadjáratot Szaddám Huszein rendszere ellen folytatják, s nem az iraki nép ellen.

A bagdadi vezetés azzal is megkísérelte az angolszász hatalmak közvéleményét a háború ellen fordítani, hogy elesett és fogságba ejtett amerikai és brit katonákat mutattak be az iraki televízióban. Szaddám Huszein maga fogalmazott úgy egy interjúban: ő azzal számol, hogy az amerikai közvélemény képtelen lesz megemészteni a halott amerikai katonák ezreinek látványát. Ez utóbbi megoldást – súlyosan megkínzott katonák bemutatását és hátrahagyását – a szovjet hadvezetés már 1941. június végétől gyakorolta, amikor a megszálló német csapatok megtorlását és ezen keresztül egy partizánháború kirobbanását kívánta kiprovokálni.

Külön néplélektani tanulmányt érdemelne az amerikai társadalom viszonya a háború valóságához, hiszen rendkívül fogékonyak az erőszakra, s a katonai erényeket többségük különlegesen nagyra értékeli. S ebben a lélektani környezetben természetesnek számít – elég, ha a számtalan hollywoodi alkotásra gondolunk –, hogy a filmekben és elképzeléseik szerint a valóságban is egy amerikai katona százszámra mészárolta, mészárolja le a német, japán, vietnami stb. ellenfeleit. E keménységgel szemben ugyanakkor valamiért rendkívül nehéz megemészteniük azt a tényt, hogy a háborúban az ellenség is visszalőhet, s az amerikai csapatoknak akár veszteségeket is okozhat. Itt elegendő az Egyesült Államok 1993-as szomáliai beavatkozására utalni, ahol néhány amerikai katona meglincselése, s az őrjöngő tömeg örömujjongásának televíziós bemutatása elegendő volt a csapatok kivonásának kikényszerítésére.

A média, a döntően képeket igénylő amerikai közvéleményt kielégítendő, most láthatóan a napi sajtótájékoztatók helyett a csapatok közé „beágyazott” újságírók technikájához folyamodott. Így a televíziófogyasztó a már 1991-ben megszokott, Bagdad bombázását bemutató képek mellé az akció résztvevőjének illúzióját is megkapja, mint egy háborús számítógépes játékon, szinte maga is részesévé válhatott Szaddám Huszein rendszere megdöntésének. A harcokban részt vevő alakulatokhoz 600 újságírót osztottak be, akik vállalták, hogy az elvárásoknak megfelelően tudósítanak a történtekről. (Hírek szerint mintegy 50 szabályból álló listát kellett aláírniuk, köztük olyan feltételeket, miszerint nem mutatnak halottakat, sebesülteket, nem nevezik meg az elkísért alakulat pontos helyzetét stb.) A száguldó riporterek harckocsin és lövészpáncéloson ülve, gyakran egy sportesemény stílusában tudósítottak egységeik előrenyomulásáról. E riporterek elsődleges feladata, hogy megmagyarázzák a televíziónézőknek, mit jelentenek a homályos, a gyakorlatlan szemnek semmitmondó képek. Látható, hogy munkájuk részét képezte a tiszta háború legendájának fenntartása, s néha kiestek szerepükből, ha kénytelenek voltak valódi háborút közvetíteni. Abban is biztosak lehetünk, hogy már az első napokban is szívesen mutatták volna a felszabadítókat lelkesen ünneplő iraki civileket.
Ez a megoldás persze több kérdést is felvet, hiszen ha az alakulat komoly ellenállásra számítana, akkor a riporter aligha kockáztatná ilyen huszáros trükkel az életét. Honnan lenne ellenőrizhető, hogy a felvételek nem egy hadgyakorlaton, Kuvaitban, a frontra történő felvonulás közepette készültek, vagy valóban már az amerikai csapatok sikeres iraki invázióját mutatták? Hasonló módon csak találgatni lehetett, hogy mikor készültek a bagdadi televízióban vetített, Szaddám Huszeint és az iraki felső vezetést ábrázoló felvételek.

A fenti tények is azt mutatják, hogy Washington készpénznek vette iraki informátorainak azon kijelentését, hogy a síita lakosság nemcsak örömmel fogadja a bevonuló angolszász egységeket, de azokat felkelésekkel segíteni is fogják. Annak ellenére, hogy ezt a megoldást mint újdonságot tálalták – Chris Cramer, a CNN International Network elnöke ezt az újságírás csúcspontjának nevezte –, valójában régóta ismert módszerről van szó. A CNN-ben produkált képeknél már a második világháborúban is hitelesebben dolgoztak a német propagandaalakulatok. Hiszen amikor a 4. páncélos csoport áttörését mutatták be 1941 novemberében a moszkvai külső védelmi gyűrűn, akkor a riporter egy harckocsi belsejéből tudósított, ahol a páncélos közelében becsapódó lövedékek voltak hivatottak a képek hitelességét, a riporter tudósítását alátámasztani. Az amerikai televíziós csatornákon látható, lendületesen támadó, megállíthatatlanul hömpölygő acélfolyam mozgósító erejét is felfedezte már a német háborús filmhíradó, hasonló képekkel fejezték be heti haditudósításaikat.

A második világháborúban a harcoló csapatok közé beágyazott tudósítókat még némi realitásérzékkel propagandaegységeknek hívták. A német véderőnél például rendkívüli súlyt helyeztek a hitelesség érzetére, tudva azt, semmi sem gyengíti annyira a megbízhatóságukba vetett hitet, mintha egy, már elfoglaltként bejelentett településről kiderül, ott még harcok folynak. S az is közhelyszámba ment, ha egy egész hadosztály foglyul ejtését jelentették be, akkor nem volt elegendő tucatnyi feltett kezű ellenséges katonát bemutatni, hanem tömegeknek kellett a képernyőn feltűnniük. Ugyanez vonatkozott arra az állításra is, ha a bevonuló csapatokat felszabadítóként fogadták a bennszülöttek, akkor ennek hihetővé tételéhez ezres tömegek ujjongására volt szükség. Látható volt az angolszász riporterek megkönnyebbülése, amikor legalább néhány integető iraki fiatalt mutathattak. Ugyanakkor a felszabadulás örömébe szinte azonnal üröm vegyült, hiszen a gyűlölt rezsimmel együtt a rend is összeomlott, s kezdetét vette a ma még felbecsülhetetlen károkat okozó fosztogatás. Irak pacifikálását követően belátható időn belül a szövetségeseknek bizonyítékokat kell szolgáltatniuk arra, hogy Szaddám Huszein csakugyan rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel, és azok bevetését tervezte. Hiszen Washington az egyik legfontosabb háborús okként nevezte meg ezt a veszélyt.
Az új tudósítási módszer legnagyobb előnyének az tűnik, hogy a tömegeknek megadja a tájékozottság felületes érzetét a valódi összefüggések, a történtek háttérének pontos bemutatása nélkül. Így bármennyire is szeretnénk naprakészek lenni, valószínűleg azzal kell számolnunk, ami az 1990–91-es Öböl-háborúban is történt: az eseményekről többé-kevésbé hiteles képet csak esztendőkkel a háború után tudunk készíteni. Addig kénytelenek vagyunk az elkeseredett propagandaháború által a félrevezetésünkre szánt információk közül válogatva megkísérelni megtalálni az igazság morzsáit.

A szerző történész