Egy következmények nélküli ország

Hiller István, a szocialisták frissen megválasztott alelnöke szorgalmazza, hogy az MSZP szabaduljon meg rossz emlékű, Köztársaság téri székházától, s költözzék valami tiszta múltú épületbe. A reakciók alapján úgy tűnik, hogy a régi vágású vezetők némileg ódzkodnak ettől, de lehet, hogy nem állnak ellent az idők szavának.
Gyorsan le kell szögeznem: a fiatal alelnök kezdeményezése feltétlenül tiszteletre méltó, s ha megteszi ezt a szocialista párt, azt csak üdvözölni lehet. A probléma azonban az, hogy ezzel az esetleges lépésével a szocialista párt semmit nem oldott meg, hanem egy szimbolikus mozdulattal próbál elmenekülni jó néhány, immáron a rendszerváltás óta megválaszolatlan kérdés elől.
Hisz miről van szó igazából? Arról, hogy a Kádár-korszakot, az államszocializmus rendszerét idestova 12-13 éve meghaladtuk – legalábbis a külső formák szintjén, a felszínen –, ám még csak meg sem kezdtük közelmúltunk feldolgozását. Márpedig, különösen a tavalyi választások után, egyértelműen látszik, hogy továbbra sincs béke a fejekben és a lelkekben, egy év alatt sem alakult ki a hatalomra kerültek által oly hőn vágyott nyugalom, s ennek egyik legfőbb oka éppen a múlttal való szembenézés elmaradása – másképpen a múlt elhallgatása. Márpedig az az ország és az a nemzet, amelyik képtelen kapcsolatot teremteni múlt, jelen és jövő között, arra is képtelen lesz, hogy megbékéljen önmagával, hogy különbséget tudjon tenni jó és rossz, igazságos és igazságtalan között, s hogy tisztán lássa, merrefelé is kellene haladnia az országnak.
Éppen a tavaly áprilisi választások hangulata mutatta meg a leginkább, hogy feldolgozatlan kérdések tömege hever előttünk. Szociológiailag még nehezen bizonyítható, de egy év után egyre jobban érzékelhető, hogy a Kádár-korszakkal kapcsolatos megélt – és az utódoknak átadott – személyes élmények, a Kádár-rendszerhez való viszony, az arról alkotott vélemény kiemelkedő szerepet játszott a 2002-es pártválasztásban. Jómagam például sok-sok személyes beszélgetésben tapasztaltam azt, hogy az 1989–1990 előtti időszakhoz fűződő – egyébként sokkal inkább szubjektív, érzelmi, s sokkal kevésbé racionális – viszony milyen döntő szerepet játszott az MSZP és a Fidesz közötti választásban. Azok, akik valamilyen szinten kötődtek a Kádár-korszakhoz, mert jól jártak, vagy mert a szüleik jártak jól, óhatatlanul is a szocialistákhoz húztak, míg akik a Kádár-érát hátrányos körülmények között, frusztráltan élték meg, vagy akiknek a szülei-nagyszülei voltak ilyen helyzetben, bizony az esetek döntő részében a jobboldali pártokra adták le a voksukat. Egy ki nem mondott, fel nem dolgozott, ki nem beszélt törésvonal alakult ki 2002-re az ország egyik fele és másik fele között, amiről a közvélemény-kutató cégek vajmi kevés sejtéssel rendelkeztek, nem is csoda, ha ily jelentős mértékben tévedtek az eredményeket illetően.

Azaz a múlt, mégpedig a közelmúlt jelent meg dübörögve-dörömbölve a politikai életünkben, sőt mindennapi életünkben, a múlt terelte-alakította az eseményeket úgy, hogy közben erről igen keveset voltunk képesek felfogni. Mindez azt bizonyítja, hogy a múlt létezik, jelen van napjainkban, de mivel ez idáig képtelenek voltunk kezelni, kiszámíthatatlanul s nem kis romboló erővel jelenik meg és kér helyet magának.
Nos, ehhez képest tűnik az új alelnök javaslata – minden jó szándéka ellenére – kiragadottnak, ötletszerűnek, s mindenekelőtt – a probléma egészét szemlélve – kevésnek. Ugyanis az MSZP-nek kiemelkedő felelőssége van a közelmúlttal, a Kádár-korszakkal kapcsolatos kérdések megválaszolásában. Annál is inkább, mert 1989. október 7-én, amikor az MSZMP-ből megalakult a mai párt, nem a kommunista-szocialista párttal való teljes és egyértelmű szakítást választották, hanem az MSZMP jogutódjaként alakultak meg, azaz valamifajta kontinuitást vállaltak. Ehhez képest és főleg ezért kellett volna az elmúlt években az MSZMP múltjához, saját múltjukhoz – hiszen a személyi folytonosság szembetűnő – való viszonyt egyértelművé tenniük, kifejteniük azt, hogyan ítélik meg az 1956 utáni megtorlásokat, a visszarendeződést, a kádárista paternalizmust, az emberek politikától való távolságtartását, a működésképtelenné váló szocializmust, az értékek szétrombolását és így tovább. Ilyen típusú szembenézésre és színvallásra a nyugat-európai szocialista-szociáldemokrata pártok képesek voltak az ötvenes évektől kezdve (lásd a német SPD Bad Godesberg-i programját), igaz, nekik jóval könnyebb volt egy általuk nem képviselt és irányított diktatórikus berendezkedésről számot adniuk.

És mindenekelőtt: Borisz Jelcin úgy volt képes a magyar parlamentben bocsánatot kérni 1956-ért, hogy ő már nem a Szovjetunió, hanem az újjáalakult és szándékaiban demokratikus Oroszország köztársasági elnöke volt. Miért nem volt képes erre 13 év alatt az az MSZP, amely ráadásul annak az MSZMP-nek a jogutódja, amelyik nemcsak megtorolta a forradalmat, de utána még 33-34 évig diktatórikus, antidemokratikus rendszert irányított? Csak nem azért, mert ez presztízsveszteség lenne? S nem gondolja-e az MSZP, Kovács László, Horn Gyula, Lendvai Ildikó, Nagy Sándor, Bársony András és a többi, a korábbi rendszerben nem jelentéktelen szerepet vállalt és most is vezető szerepben lévő politikus, hogy ez a mentalitás az egyik igazán jelentős kerékkötője a nemzeti megbékélésnek? Nem gondolják-e, hogy nevetségessé válik az az ország, amelynek immáron a második szocialista miniszterelnöke néz szembe alapvető morális problémákkal, amely mellett nemcsak a jobb sorsra érdemes átvilágító bírák nem tudnak szó nélkül elmenni, hanem – ami ennél sokkal fontosabb – a választópolgárok egy meglehetősen széles, többmilliós csoportja sem? És nem gondolja-e a szocialista párt, amelyik ma már liberálisnak is tartja magát – a szabad demokratákat nem is említeném, tapintatból –, hogy a liberális elvek alapján a nem túl kicsi, mintegy 49 százalékos kisebbség szempontjait is illik figyelembe venni, ha egy pillanatig is komolyan beszélnek a nemzeti megbékélésről?

Azt hiszem, az MSZP közelmúlttal és saját felelősségével való szembenézési képtelensége az egyik, igen fontos ok, ami miatt a múlt árnyai nem tudnak megnyugodni. S ezen önmagában a Köztársaság térről való elköltözés nem tud segíteni.
A másik, ami szembetűnő, már a választások utánra tehető. Ez pedig nem más, mint a jelenlegi miniszterelnök, Medgyessy Péter III/II-es, szt-tiszti múltjának felszínre kerülése, illetve e probléma, pontosabban erkölcsi válság MSZP általi kezelése. Bizony, bármily fájó, mégis be kell vallani, hogy a jelenlegi miniszterelnök titkosszolgálati múltja jó – bár nem túl szerencsés – apropója lehetett volna a közelmúlt, a Kádár-korszak és -rendszer valóságos működése feldolgozásának, tárgyilagos analízisének. Mi történt e helyett? Az MSZP és Medgyessy Péter könnyen legyűrte a miniszterelnök múltját vizsgálni hivatott parlamenti bizottságot, kétségtelenül azért is, mert a romjaiban heverő Fidesz képtelen volt erre a vizsgálódásra alaposan felkészülni. Ráadásul – mindezt nem kis cinizmussal tetézve – az új átvilágítási törvénnyel kapcsolatos illúziók is végképp a hamvukban holtak, hiszen az MSZP ez év elején egy olyan törvényt terjesztett elő, ami mindenre jó, csak arra nem, hogy a múlt titkosszolgálati oldalát valójában és ténylegesen megismerjük. (Miközben erre a keletnémetek és a csehek is képesnek bizonyultak.) De hisz melyik párt szeretné a saját miniszterelnökét végképp lejáratni? – kérdezhetné valaki. Rendben, de akkor nézzen szembe azzal az MSZP, hogy minden valóságos kérdés a szőnyeg alá van söpörve, hogy a 49 százalékos kisebbség megnyugvására igen nehéz számítani, hogy a múlt kísértetei továbbra is kísértenek.

Az MSZP egy régi diplomata híres-hírhedt mondását emelte zászlajára, amely szerint a történelem államtitok – de akkor arra is számítson, hogy sed non est pax, azaz még sincs béke, amelyre pedig ők is hőn áhítoznak.
Mire is hivatkoznak a szocialista politikusok, ha valaki időnként még mindig a szemükre hányja a miniszterelnök múltját? Nos arra, ami persze a legkézenfekvőbb: a közvélemény-kutatásokra, amelyek szerint Medgyessy Péter népszerűsége egyszerűen fenomenális. Ez vajon becsületes indoklás, vagy színtiszta machiavellizmus? Az számít, amit a nem elég jól informált, nem letisztult múlttudattal rendelkező válaszolók mondanak, vagy az, amit kellő információk birtokában én magam gondolok? Hogy is mondta József Attila, akit egyébként a szocialisták is bizonyára tisztelnek? „Az én vezérem bensőmből vezérel” – írta, s ez nem kis tanulság. Azaz, ha egy politikust vagy pártot csak színtisztán az érdekli, hogy mi az, ami a tömegek előtt népszerű, mi az, ami hozzájárul a hatalmon maradáshoz – akkor ez már olyan pragmatikus politika, aminek semmi köze a morálhoz, itt már a cél szentesíti az eszközt, itt már nem számít múlt, jelen, jövő, csak a szavazatok és a közvélemény-kutatási adatok. Márpedig az a pártpolitika, amely elveszti a kapcsolatát az erkölccsel, sokfelé vezethet, de harmonikus nemzeti öntudat kialakulásához biztosan nem.

Végül a harmadik tényező. Az MSZP az elmúlt hónapokban folyamatosan és megállás nélkül hirdeti, hogy ennek az országnak nyugalomra és megbékélésre van szüksége. Mondjuk ki végre, hogy ez – éppen a fentiek miatt – nem más, mint színtiszta demagógia. Még nagyobb álszentség és demagógia, ha a megbékélés hiányáért azokat teszem felelőssé, akiket erkölcsi és egzisztenciális sérelem ért az elmúlt évtizedekben, de emiatt még senki sem kért bocsánatot tőlük. Nincs és nem lehet megbékélés, ha alapvető kérdések nincsenek tisztázva, ha egy nemzetet igyekeznek amnéziára kényszeríteni.
A múltat végképp eltörölni nem lehet, ezt a szocialistáknak is meg kell tanulniuk, s minél hamarabb jutnak el a felismerésig, annál jobb nekik és az országnak is.
Mondom és állítom mindezt azzal együtt, hogy azt is gondolom, a polgári oldal, a Fidesz sem tett meg mindent a közelmúlt, a Kádár-rendszer hiteles, alapos és főleg árnyalt feldolgozásáért. Ma már ugyanis eminens érdekévé vált a polgári politikai tábornak, hogy a korábbiakhoz képest sokkal árnyaltabb módon dolgozza fel az elmúlt évtizedeket, és némileg átalakítsa ahhoz való, eddig túlzottan fekete-fehér típusú viszonyát.
De erről majd legközelebb.
A szerző politológus