Lassan egy éve már, hogy 2002. április 7-én lezajlott az országgyűlési választások első fordulója. Szintén közeledik az egyéves évfordulója a Medgyessy Péter vezette koalíciós kormány megalakulásának. Az elmúlt esztendő történéseire nagymértékben rányomta a bélyegét a kormányfő személyisége. Mindenképpen el kell ismernünk, hogy nem csupán honi, hanem kelet-európai mércével mérve is kiemelkedő politikussá nőtte ki magát az egykori pénzügyminisztériumi káder. Ravasz és intelligens államférfiként el tudta hitetni a média által megtévesztett tömegekkel, hogy a kormánya a konszenzuskeresés és az árkok betemetésének jegyében kíván tevékenykedni.
Hiába tett példa nélküli, nagyvonalú gesztust a Fidesz azzal, hogy az Országgyűlésben megszavazta a kabinet száznapos programját, amelynek nyomán sikerült elkölteni az Orbán-kormány által felhalmozott több száz milliárd forintos tartalékokat, semmilyen viszonzást nem kapott érte. Helyette rágalmak, feljelentések, perek özöne zúdult rá – az 1947-es időszakot visszaidéző, befeketítő kampányokkal körítve –, és ennek eredményeként ma szorult helyzetbe került a polgári politizálás, amelynek még a jelszavait és szimbólumait is sikerült elorozni. Még azt is el kellett tűrni, hogy a Medgyessy-kormány egyik minisztere egy rádióinterjúban nyíltan antiszemitának minősítse az előző kormány miniszterelnökét. Az árkok soha nem látott mélységűek lettek, valódi betemetésükre pedig aligha látszik esély.
Legalábbis egyelőre. Mert a helyzet változhat. A rendkívül kiszámíthatatlanná váló iraki háború, az egyre nehezebben leplezhető államháztartási krízis, a romló munkaerő-piaci helyzet, a mind több embert irritáló posztkádárista gagyikultúra és az érzékelhetően körvonalazódó kormányzati korrupció, illetve pazarlás máris kifogta a szelet az EU-fóriára készülő kormányzati elit vitorláiból.
Április 12-én egy rosszkedvű és bizonytalan ország fog elmenni szavazni – feltehetően igennel – az európai csatlakozásról. Még nem tudjuk, ki lesz a felelős azért, hogy pezsgődurrogtatás helyett közöny kíséri majd az országban az április 12-i nap Nagy Szertartását. Ha a szlovéniainál kisebb részvétellel és támogatottsággal zajlik le a referendum, a Juhász–Lendvai–Kovács-kórus szokása szerint „orbánviktorozni” fog, miközben Medgyessy Péter érzelmes pislogások kíséretében bizonygatja majd egy kis kézi ásót szorongatva a kamerák előtt, hogy az árkokra éppen most készül rászórni az utolsó rögöket. De vajon mit szólna, ha ekkor odaállna mellé valaki, és megérdeklődné: hajlandó lenne-e válaszolni a nagy kubikosmunka közben néhány apró kérdésre?
Először azt firtatná a magyar állampolgárok képzeletbeli szószólója, hogy kinek a kormányprogramjában szerepelt az alábbi kijelentés: „a kormány szeretné egyszer s mindenkorra feledtetni a közhatalommal való visszaélésen nyugvó megfélemlítési törekvéseket”. Lehetséges, hogy Medgyessy Péter mondta ezeket? És ha igen, akkor miért kellett az adatvédelmi biztosnak közbelépnie az APEH hírhedtté vált adatmentésének ügyében? Milyen célból kezdett grandiózus méretű – már-már orwelli gondolatokat ébresztő – információs bázis kiépítésébe a nemzeti közép kormánya, tucatnyi fontos közhivatal adatállományát begyűjtve? Miféle szociáldemokrata logikába illeszkedik bele Keller László közpénzügyi államtitkár tevékenysége, aki a mai napig nem tudott egyetlen épkézláb bírósági elmarasztalást sem felmutatni az előző kormány állítólagos botrányait illetően? De ide illeszthetnénk azt is, hogy mivel magyarázhatók a választások óta lezajlott tömeges méretű politikai tisztogatások a közigazgatásban, a közszolgálati sajtóban, az állami vállalatok vezérkarában, miközben az utóbbiak környékén egyre nagyobb számban tűnnek fel kormánypárti politikusokhoz tartozó cégek? Ez utóbbi azért is megemlítendő, mert joggal tarthatunk tőle, hogy a Forgács & Kiss Ügyvédi Iroda csak a jéghegy csúcsát jelenti. Azét a jéghegyét, amelynek egyik, évekkel ezelőtt „leszakadt darabját”, Princz Gábort elkezdték tisztára mosni a kormányzati körök, ki tudja, honnan előbányászott titkos kormányjelentéseket lobogtatva.
Menjünk tovább! Volt egyszer egy kormányprogram, amelyik nem is olyan régen azt hangoztatta: „Magyarország 2005–2006-ban már az EU-tagállamok normális hétköznapjait éli, beépül az európai közigazgatási térbe”. Bár úgy lenne! Mert jelenleg az a helyzet, hogy beépülni ugyan beépülünk, de sem a családi gazdaságok, sem a gazdák tömegei, sem a munkavállalók, sem a kis- és középvállalkozások nem kapják meg az esélyt a normális hétköznapokra. A csatlakozás után vért kell majd izzadniuk a fennmaradásért, nem kis részben azért, mert a Medgyessy-kormánynak sikerült egy olyan előnytelen szerződést megkötnie, ami alighanem fog még keserűséget okozni sokak számára. A félresikerült csatlakozási szerződés mellett az idei költségvetés sem könnyíti meg azok dolgát, akiknek a jövőben a kíméletlen uniós versenyben kell helytállniuk. Persze tudjuk, az ország kényszerpályán mozog, lehetséges, hogy egy polgári koalíció sem tudott volna több támogatást kiharcolni, de egy biztos: nem kábította volna azzal az ország népét, hogy 2004 után nyugodtan majszolgathatja majd a habos süteményt Bécsben, és talán nem is torkolja le pökhendi igenezéssel körítve azokat, akik veszik maguknak a bátorságot, és némi kritikát mondanak a csatlakozási szerződésről.
Ami az európai teret illeti, nem is biztos, hogy olyan normális lesz majd ott az élet. Az iraki háború miatt történelmi mélypontra süllyedt az unió tagállamainak kapcsolata, és válságba került a korábban reményt keltő, közös biztonságpolitika is. Tény, hogy a simulékonyan mosolygó Medgyessy Péter eddig mindegyik európai államférfival szót értett, és átmenetileg nőtt az ország külpolitikai súlya, mégis azt kell mondanunk, hogy Fráter Györgytől kezdve Kádár Jánosig nagyon sokan belebuktak már az „ide is kacsintok, meg oda is” stílusú hintapolitikába. Az igazi Európa soha nem becsülte meg a kétszínű politizálást. De Gaulle és Adenauer Európája az egyenes beszédet és a belső meggyőződésből származó szavakat szereti a mai napig. Sajnos ez az, ami a jelenlegi kormányból hiányzik. A hol amerikánus, hol brüsszelita szocialisták most büszkén lobogtatják azt a tizenötmillió dollárt, amivel az amerikai elnök jutalmazta szolgálataikat. Ebből az alig négymilliárd forintból sokra nem fog menni az ország, hiszen mai árakon egy szexbő valóságshow egyévi költségvetése vagy egy menő profi bokszoló gázsija is nehezen telne ki belőle. A büszkeségről és a gerincről pedig inkább ne beszéljünk!
„Magyarországnak változatlanul szüksége van tőkére és csúcstechnológiára, ezért – összhangban a nemzeti gazdaságpolitikai elképzelésekkel, illetőleg az uniós szabályokkal – támogatandók a külföldiek befektetései. A multinacionális vállalatok jelenléte a magyar gazdaság fontos stabilizáló tényezője.” Ismerős a szöveg, miniszterelnök úr? Ha igen, akkor talán választ lehetne adni arra, miért rándul mostanában görcsbe a fél ország gyomra a gyárbezárások hallatán? Ki a felelős azért, hogy több multinacionális cég becsukta a kapuit, utcára tett sok ezer embert, miközben Csillag István gazdasági miniszter szinte teljesen tehetetlennek bizonyult. Az a magyarázat még elfogadható, hogy az ország ki van szolgáltatva a világpiaci versenynek, és egy ipari szerkezetváltás kellős közepén vagyunk, aminek természetes velejárója lehet a konjunkturális munkanélküliség átmeneti növekedése. Arra viszont már nincs válasz, hogy miért nem készítették fel a lakosságot a változásokra. Hol vannak azok a programok, amelyekkel gyorsan kezelni lehetne a növekvő munkanélküliséget? Vajon a kormány érzékeli-e azt, hogy egy sor vidéki városban mennyire szoronganak az emberek, mert mindenki attól fél, hogy a régiójuk lakosságának munkalehetőséget adó multicég bármikor kivonulhat? Akkor pedig vége a jólétnek, és a beszállításra berendezkedett kis- és középvállalkozások is becsukhatják a boltot. Közben a Széchenyi-tervet a víz alá nyomták, megfojtották, megalázva azokat, akik kemény munkával kidolgozták és működtették az előző kormány idején. Persze később Európa-terv fedőnéven mégis csak újra kellett indítani, mert néhány hónap alatt kiderült, nincs más út. Azóta bebizonyosodott: egyáltalán nem volt olyan rossz ötlet az, hogy a magyar gazdaság számára stratégiai fontosságú multikat is be kell vonni a támogatandók körébe, és ez nem összeférhetetlen a hazai vállalkozások megsegítésével. Az előző négy évben kialakult egy olyan egyensúlyi helyzet a makrogazdaságban, ami úgy biztosította az ország gyarapodását és a polgárok fokozatosan növekvő jólétét, hogy a költségvetési kiadásokat sikerült kordában tartani. Most pedig van egy kormány, amelyik egy kampányszerűen végrehajtott béremeléssel megvásárolta a közalkalmazottak szavazatait, de az önkormányzatoknak már nem biztosított forrásokat, és mára olyan helyzet alakult ki, hogy Budapesttől a legutolsó szabolcsi aprófaluig szinte mindenki panaszkodik, mert képtelenek a rohamosan emelkedő terheket megfelelő bevételekkel ellensúlyozni.
Emellett a négyes metrónak nyoma sincs, a nagy dérrel-dúrral beígért nyolcszáz kilométer autópályának jó, ha a fele megépül. Késésben vannak a nagy ellátórendszerek strukturális reformjai, a választási kampányban beígért nagyarányú adócsökkentés pedig mára néhány százalékos zsugorítgatássá silányult. Közben napról napra hallhatjuk, hogy minden rossznak Orbán Viktor az oka. Vele csak a diabolikus figurává növesztett Járai Zsigmond jegybankelnök konkurálhat, holott őt az egész nemzetközi pénzügyi világ elismerte a forint elleni spekulációs támadás szakmailag megkérdőjelezhetetlen elhárításáért.
„A kormány eltökélt abban, hogy az állam beavatkozástól, diktátumoktól, párt- és magánízlésektől is képes teljesíteni kultúrafenntartó és támogatási kötelezettségeit.” Forrás: kormányprogram. Ezek után kérdés, hogy vajon kiknek az ízlése miatt kellett céltáblává tenni a Terror Háza Múzeumot és az azt fenntartó közalapítványt. Miért járatták le és alázták meg személyében a Millenáris Park korábbi vezetőjét, a Széchenyi Istvánról szóló életrajzi film, illetve a nemzetközi elismeréseket is szerzett Bánk bán operafilm készítőit a közvélemény előtt? Még ha voltak is hibák vagy mulasztások korábban, milyen okokból kellett átfogó támadást indítani szinte minden kulturális jellegű intézmény és alkotás ellen, ami az előző ciklusban született? Közben fagyos csönd honol a máskor oly kritikus baloldali értelmiség körében, ha valaki rákérdez a hedonista gőggel dorbézoló felső médiatízezer pazarlásaira és erkölcstelenségeire, az állami megrendelések környékén lebzselő egykori kampánymenedzserekre és a nemzeti ünnepeken kitüntetett közéleti személyiségek feltűnően egyszínű névsorára. Valódi tiltakozást csak akkor hallhattunk innen-onnan, amikor Görgey Gábor kulturális miniszter a korábban kanonikusnak beállított elveket felrúgva pályáztatás nélkül akarta kinevezni Huszti Pétert a Nemzeti Színház igazgatójává. Ugyanaz a Görgey Gábor az, aki egyenesen kikéri magának, ha valaki megkérdőjelezi a miniszteri alkalmasságát, és – egyébként indokolt – távozásáról beszél.
„A kormány széles nemzeti egyetértésen alapuló külpolitikai gyakorlatot kíván folytatni, amely mentes a pártpolitikai és ideológiai megfontolásoktól.” Újra csak a kormányprogramból idéztünk. És csodálkozunk. Vajon miféle nemzeti egyetértés kísérte az iraki háborúban való szerepvállalásunkat? Figyelembe vette-e a köztársaság kormánya az egyértelműen békepárti népakaratot? Ezenkívül itt van a szomszéd országokkal való kapcsolat. A kedvezménytörvény fokozatos eljelentéktelenítése. Kiderült, hogy a szlovák kormánnyal a híresen nagy konszenzusteremtő MSZP-s külügyérek sem tudtak zöld ágra jutni, a román kormányfő jóindulatát pedig a tavaly december elsejei megalázkodással kellett megfizetni. A huszonhárommillió román vendégmunkás éppúgy köddé vált, mint Lamperth Mónika belügyminiszter Zoran Djindjics temetési szertartása közben. Pedig a meggyilkolt kormányfőben nemcsak a szerb demokrácia egyik megteremtőjét tisztelhetjük, de azt is észre kellett volna venni, hogy a déli szomszédunk kormánya semmilyen akadályt nem támasztott a kedvezménytörvény bevezetése előtt, és pusztán ezzel a lépésével is sokat tett a történelmi sérelmekkel igencsak megterhelt magyar–szerb kapcsolatok normalizálásáért. Felháborító, hogy a rendszeresen a miniszterelnök kollégám szószerkezetet használó Medgyessy Péter éppen akkor feledkezik el a kollegialitásról, és nem megy el egy ilyen fontos temetésre, amikor bebizonyíthatná, mennyire komolyan gondolja a magasztos elveit.
Akármilyen szemszögből nézzük, az a baloldali tömb, amelyik a választási kampányban tanúsított magatartásával felrúgta a több mint egy évtizedes külpolitikai konszenzust, az elmúlt egy esztendőben egyáltalán nem tudta igazolni, hogy képes lenne sikeresebb diplomáciára. Hacsak nem számítjuk ide a botrányos Kempinski-affért vagy a Medgyessy–Bush-forródrótot, ám közel sem biztos, hogy feltétlenül büszkék lehetünk egy olyan amerikai elnök Magyarország iránti érdeklődésére, akinek jogtalan háborúja ellen naponta tüntet a fél világ.
2002 tavasza óta sok minden megváltozott az országban. Sok-sok indulat halmozódott fel, és még több értelmetlen gyűlölködés. Egy bizonytalan korszakban élünk, ahol nem lenne szabad ennyire megosztani a magyar társadalmat. Egy kormányfőnek – ha már a kis kézi ásójával be akarja temetni az árkokat – nem az lenne a feladata, hogy az ellenzék ellenzékeként viselkedjen, és a rendfenntartókat politikai rendőrséggé, a közigazgatást pedig posztkommunista káderlerakattá süllyesztve növelje a feszültségeket; hanem az, hogy tegyen végre néhány látványos gesztust, és bizonyítsa be: programjának a szépen csengő elveit nem csupán üres szóvirágként használta.
Nem kellene más, csak néhány személycsere a kormányban, valamint egy kicsit kevesebb arrogancia és több konszenzuskészség. Mert van egy másik lehetséges út is, az, amelyen egyszer már végigment az MSZP és az SZDSZ 1998 tavaszán. Az eredményre emlékezhetünk: vannak ugyanis olyan dolgok, amiket még ebben a következmények nélküli országban sem lehet büntetlenül megtenni.
origo.hu
Zivatarok és szélvihar miatt adtak ki riasztást
