Demokratikus átalakulásunk sajátos jellemvonása, hogy meglehetősen sokat beszélünk régi és új félelmeinkről. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen az előző 50-80 évet hazánkban átélő emberek majd mindegyikének voltak szörnyű, szomorú vagy legalábbis kellemetlen tapasztalatai. Ezek a fájó élmények különösen előtérbe kerülnek, amikor nem az általunk támogatott pártok kerülnek a hatalomba, amikor a politikusok nyilatkozataiban olyan állítások hangzanak el, amelyekkel nem értünk egyet, vagy régi rossz érzéseket támasztanak fel bennünk. Ilyenkor hangzanak el az ijesztgetések, hogy „már bepakoltunk bőröndjeinkbe”, „készen állunk a kivándorlásra”, „ilyen szélsőséges országban nem lehet élni” stb., stb. Ezeknek a félelemérzéseknek elsősorban baloldali szellemiségű közírók adnak hangot, ami nem jelenti azt, hogy a másik oldalon nincsenek vélt vagy valós félelmek. A teljesség kedvéért érdemesnek látszik a múltat és a jelenlegi közállapotunkat némiképp másképpen megítélő értelmiségi véleményét is közzétenni.
1. Azt, hogy féltünk a Rákosi-diktatúra alatt, nem kell különösebben bizonygatnunk. Ebből a félelemből nemcsak a kommunizmus üldözöttei, a két szabad választáson a polgári pártokat támogatók, hanem a diktatúra gyakorlói is részesültek. Nem szabadulhattunk meg szorongásainktól az ’56-os forradalom leverését követő számonkérés, bosszúhadjárat alatt sem. Sőt egyeseknek minden okuk megvolt a rettegésre is. Félelmünk a lassan puhuló Kádár-diktatúra idején is megmaradt, hiszen jól tudtuk, hogy a legcsekélyebb kritikával is kiválthatjuk a hatalom birtokosainak rosszallását, ami veszélyezteti állásunkat, előmenetelünket, családunk életkörülményeit. Szakmailag nagyon erősnek kellett lenni ahhoz, hogy a Kádár-korszak utolsó évtizedében hangot adjunk véleményünknek, azt is olyan közegbe kellett ágyaznunk, hogy az – támadás helyett – „építő kritikának” tűnjék. Az, hogy a kinyílt kapuk ellenére a szabadságra érzékenyebb, tudását, szakértelmét külföldön könnyen kamatoztatni tudó alkotó értelmiség túlnyomó része mégis itthon maradt, bizonyítja a szülőföld megtartó erejét és talán azt az emberben meglévő optimizmust, hogy egy ellentmondásos rendszernek egyszer mindenképpen össze kell omolnia.
2. Nyilvánvaló, hogy mint minden rendszerváltozás, a miénk is bizonytalansággal, új félelmekkel járt. Hiszen azok közül sokan itt éltek közöttünk, akik a Rákosi-diktatúra alatt élet-halál urai voltak, akik az ’56-ot követő időszakban megtisztították az intézményeket a „veszedelmes elemektől”, és a „helyes” útra terelték az országot. Itt éltek és élnek közöttünk azok a pártfunkcionáriusok, ideológusok is, akik a párt szűnni nem akaró „reformjai” során mindig az élen maradtak. És azok is, akik már a konszolidáltabb körülmények között nőttek fel, illetve lettek az MSZMP (és a KISZ) tevékeny funkcionáriusai. Nyilvánvaló, hogy egy részük aggódva figyelte a többpártrendszer, a demokrácia megszületését. Féltek, hogy számon kérik tőlük korábbi ténykedésüket, az intézményeikben általuk érvényesített hatalmaskodást, a szocializmus magasabbrendűségéről szóló kezdetleges agitációjukat, szakmai teljesítményükkel diszharmóniában álló előrehaladásukat, s felelőssé teszik őket gazdasági lemaradásunkért, a korábbi évtizedek történéseiért.
Ezek a félelmek azonban megalapozatlanok voltak: a magyar nép – minden vélt vagy valós rossz tulajdonsága ellenére – nem bosszúálló. A kemény diktatúra időszaka is túlságosan messze volt: a viszontagságok, az üldöztetések, a megalázó emlékek már elhalványultak. Számonkérés még azoknál sem következett be, akikről bebizonyosodott, hogy felelősek voltak emberéletek kioltásáért.
3. Megszabadította-e a rendszerváltozás a félelmeiktől azokat, akiknek az előző rendszerben üldöztetésben volt részük, akik megtűrt polgárokként éltek saját hazájukban, akik – Ungváry Rudolfhoz hasonlóan – tartottak a házmestertől, a kollégáktól, a párttagoktól és még a barátoktól is? Aligha válaszolhatunk erre igennel, hiszen az évtizedeken át a génjeikbe beépült félelemgócokat nem lehet egyik napról a másikra kioperálni belőlük. Nehezítette a belső felszabadulási folyamatot, hogy ’94-ben visszatért a hatalomba a nevét és politikai célkitűzéseit megváltoztató MSZMP, a még jó korban lévő vezetőivel együtt. Lehet-e csodálkozni azon, hogy sokakban felerősödött a lelkük mélyén lappangó félelem, felszínre kerültek a kellemetlen élmények, és – demokrácia ide, demokrácia oda – még mindig tartottak a régóta ismert káderektől?
Mindez tükröződött a közéletben, az írott médiában is. Érdemes megnézni, hogy a keresztény, konzervatív, nemzeti liberális nézeteket valló értelmiségiek, egyetemi tanárok, akadémikusok, jeles művészek közül ’98 előtt hányan merészkedtek ki a csatamezőre, és nyilvánosan hangoztatott álláspontjukkal, írásaikkal, publicisztikáikkal hányan kritizálták az MSZP politikáját, segítették elő a ’98-as kormányváltást. Összehasonlítva a két értelmiségi tábor megszólalásait, óriási különbséget találunk. Ezt nem lehet azzal a – szerintem téves – nézettel magyarázni, hogy a jeles tudósok, gondolkodók mind baloldaliak lennének. Kétségkívül megnyugvást, bátorságot hozott nekik a polgári koalíció ’98-as választási győzelme. Sokan előbújtak az „egérlyukból”, és feltárták korábban némiképp titkolt elkötelezettségüket. Ugyanakkor az új kormány politikája, elsősorban a Fidesz vezetőinek nyilatkozatai, különösen a választási kampányban elhangzó, kevésbé átgondolt kijelentései sokakban új aggodalmakat gerjesztettek.
Érdemes külön is figyelmet szentelni az Ungváry Rudolf félelmeit kiváltó megfontolásoknak, amelyeknek a közelmúltban adott hangot (Népszabadság, 2003. március 21.). Régi üldöztetése, szorongásai ellenére, mint írja: „A jelenlegi kormánypártokat s ezzel közvetve Medgyessy miniszterelnököt támogatom, holott azt tartottam volna tisztességesnek, ha titkosszolgálati múltja miatt lemondott volna.” Ma azoktól tart, „akik magukat, politikai mozgalmukat nemzetinek, a nemzeti érdek igazi letéteményeseinek tekintik”. „Félelmetes az az érzéktelenségük, amellyel politikailag semmibe vesznek.” Tagadja azt, hogy léteznek „nemzetibb” meg „hazább” polgárok. Bevallom, kissé meglepődve olvastam ezeket a mondatokat, hiszen a rég- és a közelmúlt történelméből jól tudjuk, hogy voltak olyanok, akik „nagyobb hazafiak” voltak, akik még az életüket is készek voltak a hazáért feláldozni, akikre a lakosság büszke, akiket a legnagyobb patriótáknak tekint. És bizony éltek közöttünk olyanok is, akiket a nép hazaárulónak tartott. Azokat, akik a nácizmus szolgálatában álltak, akik kollaboráltak a megszálló hitleri hadsereggel, bizony mindenütt hazaárulóknak tekintették, és ők sok helyen el is nyerték méltó büntetésüket. Aligha kétséges, hogy az a politikus és párt, aki és amelyik ’56 után hazánkban kivégeztette és bebörtönözte a forradalom vezetőit, számos résztvevőjét, milyen minősítést kaphat. Nem lehet egyenlőségjelet tenni Nagy Imre és Kádár János között. Nem meglepő, hogy sokakban kétségek merülnek fel azoknak a hazafiasságával kapcsolatban is, akik a megtorlásokat követő években a megszálló és a diktatúra fenntartását biztosító hatalomról dicshimnuszokat zengtek, a forradalmárokat pedig söpredéknek, csőcseléknek nevezték. Akik megszervezték és működtették az Ungváry Rudolf által is említett besúgórendszert, és – túlzás nélkül – egy idegen hatalom szolgálatában álltak. Hogy mikortól változtatható meg minősítésük, ebbe a kérdésbe nem kívánok belebonyolódni. Azon azonban aligha lehet meglepődni, hogy az emberek jelentős része – anélkül, hogy rasszisták, szélsőségesek, kirekesztők lennének – nem tudja megbocsátani a jelenlegi MSZP egyes vezetőinek, politikusainak a múltban játszott szerepüket, és – hazafiasságukat tekintve – nem tartják őket követendő példaképnek.
Nyilvánvaló, hogy ebből a szempontból más besorolás alá esnek azok a fiatal bal- és jobboldali politikusok, akik a rendszerváltozás után nőttek fel, még akkor is, ha megszólalásaik nem egy esetben kifogásolhatók. Az, hogy a Fidesz egyes vezetői a politikai csatározás során felróják az MSZP vezetőinek múltjukat, korábbi elkötelezettségüket, egyáltalán nem meglepő, hiszen ez a választók számára mégsem lehet teljesen közömbös. Az európai demokráciákban a versengésben nemhogy a politikusok múltját, hanem még betegségeiket, magánéletük rejtelmeit is kiteregetik. Az a tény, hogy a régi pártállam közkatonái, de nem élharcosai, vezetői (!) közül többen csatlakoztak a polgári pártokhoz, mégiscsak más megítélés alá esik. Az lenne a kirekesztés, ha nem fogadnák el „megtérésüket” azért, mert annak idején – legyünk jóhiszeműek – külső vagy belső kényszer hatására, avagy önként, pusztán a megélhetés biztonsága miatt az állampárt egyszerű tagjaivá váltak.
Tagadhatatlan, hogy a Fidesz politikusainak erősebb, nézetem szerint fiatalságukból, túlzott tenni akarásukból, az átlagosnál nagyobb magabiztosságukból eredő szóhasználata sokakban ellenérzéseket váltott ki. Elgondolkodtató viszont, hogy az 1990–94-es időszakban a baloldalról semmiféle kifogás nem merült fel ellenük, sőt ezekben az években hitették el a közvéleménnyel tehetségüket, kiemelkedő politikai érzéküket, és tartották őket a jövő nagy reménységeinek. Csak amikor megváltoztatták filozófiájukat, és a baloldal ellenzékévé váltak, akkor szúrt szemet stílusuk és vezetési hajlamuk. Természetesen ők sem emberfeletti lények, ők is tévednek, erre a kormányzati pozícióban bőven volt lehetőségük. Holdudvaruk tagjai közül a jelen írás szerzője egyike volt azon keveseknek, aki számos esetben rámutattak a hibásnak tartott jelenségekre, döntésekre. Tisztelem Ungváry Rudolf véleményét, aki – a jelzett szempontok miatt – a baloldalra adta szavazatát. Számomra azonban ezeknél sokkal nagyobb súllyal esik latba, hogy a Fidesz politikusai – minden tévedésük, időnként kifogásolt viselkedésük ellenére – soha nem voltak egy önkényuralom különböző szintű vezetői, és semmilyen vonatkozásban nem tehetők felelőssé a régmúlt történéseiért.
4. Megválaszolandó kérdés: változott-e a helyzet a 2002. évi választás után, midőn az MSZP újra visszakerült a hatalomba? A régi arcok láttán a polgári oldal híveiben felidéződnek-e a korábbi félelmek? Az új kormány tagjai szakítottak-e régi szokásaikkal, és elő kívánják-e segíteni a megnyugvást, a társadalmi békét? A különféle intézményekben befolyásukat megőrző régi káderek túl tudják-e magukat tenni a másik tábor (aktív) tagjai iránt táplált ellenérzéseiken? Vagy ehelyett szervezkednek, összefognak a nekik nem tetszők háttérbe szorításáért? A kormány személyi politikája, eddigi intézkedései alapján ezekre a kérdésekre a legnagyobb jóindulattal sem lehet pozitív választ adni. Az új vezetők még a polgári kormánynál is lényegesen jobban honorálják a hűséget, és nem sok kegyelemben részesítik a másik oldal híveit. Csaknem minden területen nagyszabású politikai tisztogatást végeztek.
A jelen írás szerzőjét négy, tisztán szakmai bizottságból távolították el.
Ez a takarítás intő jel az értelmiség számára. Nem meglepő, hogy a félelemérzések – akarva-akaratlanul – újra előtörnek. A kevésbé bátrak, a saját érdekeiket, előmenetelüket túlságosan előtérbe helyezők visszahúzódnak. Ugyanakkor az állampárt régi politikusai iránt táplált ellenérzések sokakban erősödnek, és még inkább késztetést éreznek, hogy ennek – még az eddigieknél is keményebb módon – hangot adjanak.
Nézetem szerint az MSZP–SZDSZ-kormány politikai hibát vétett. Itt volt nekik egy jó lehetőség, hogy bizonyítsák: szakítottak a régi beidegződésekkel, számítanak a másik oldal híveinek tapasztalatára, tudására, szakmai tanácsaira is, és mindent megtesznek az árkok betemetéséért.
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja
origo.hu
Vitézy Dávid lehet Karácsony helyettese
