A politikus pszichiáter öndiagnózisa

Mára már elkerülhetetlennek tartom, hogy az Egészségügyi Tudományos Tanács (ETT) vizsgálja meg a pszichiátriai szaktudás politikai alkalmazhatóságának feltételeit. Az ügy konkrét előzménye, hogy dr. Veér András, az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet volt igazgató főorvosa a jövőben Medgyessy Péter miniszterelnök személyes, úgynevezett humánpolitikai főtanácsadójaként kíván tevékenykedni, amit a Deport ’56, valamint a közvélemény egy jelentős része kifejezetten aggályosnak tart. Bár Veér doktor információim szerint úgy foglalt állást, hogy leendő munkája nem tartozik az ETT kompetenciájába, mivel az nem pszichiátriai jellegű, én mégis úgy vélem, hogy az ETT állásfoglalása nélkülözhetetlen.

Mindenekelőtt azért, mert ezt Veér doktor korábbi politikai tevékenysége is indokolttá teszi. Ennek illusztrálására idézek a Népszava 2002. április 11-i számában Útszéli hangon címmel megjelent írásából, amelyben Orbán Viktor volt miniszterelnöknek az országgyűlési választások két fordulója között elhangzott egyik kampánybeszédét elemezte. Többek között azt írta:
„De ez a szónoklat egyúttal mindent el is árul Orbán és Wermer, Pokorni és Rogán, Bayer és Lovas, Tőkéczki és Kövér, Bencsik és Járai Judit gondolkodásáról. Egy tőről, egy korhadó nacionalista, fasiszta tőről származik ugyanis mindegyik.”

Természetesen mindenkinek joga van politikai publicisztikát írni, így egy pszichiáternek is, de ebben az esetben a szerepkonfliktus veszélye nagyobb, mint más foglalkozási ágakban. Már csak azért is, mert a szokásos orvos–beteg kapcsolatban a pszichiáter értelemszerűen a legteljesebb mértékben humánus és elfogadó páciensét illetően. A beteget nem lehet könnyedén kicserélni egy politikusra, és különösen nem az ellenfél táborában lévőre, főleg nem annak vezetőjére. A pszichiátriai gyakorlatban a betegeknek rendkívül nagy gondot okoz a diagnózis felállításával óhatatlanul együtt járó minősítés, amitől sokszor nehezebben szabadulnak meg, mint tüneteiktől. Itt pedig az ország egyik vezető pszichiátere állapított meg egy politikai diagnózist, szorosan bevonva a választási küzdelembe egy szakma tekintélyét.

Nem állítom, hogy a magyar politikai közélet nem produkált olyan eseményeket, amelyek esetében kézenfekvő lett volna a pszichiátriai megközelítés, de azért ezt a történelemben mindig is rendkívül óvatosan kezelték. Általában az adott felmentést, hogy az illető véres kezű diktátor, és az emberiség érdeke, hogy megértsük „őrült” ténykedését. Más kérdés, hogy Magyarországon gyakran a politikai ellenfelet tekintik olyannak, akivel szemben minden eszköz megengedett.
További dilemma, hogy egy pszichiáter el tud-e tekinteni szaktudásától, amikor személyiségprofilokat rajzol meg, amikor pszichológiai folyamatokat elemez. Ismét egy részlet az idézett cikkből: „Orbán narcizmusát mélyen sérti, megsebzi a vereség. Azt elismerni, sőt felfogni és megérteni is képtelen, és mivel a demokráciához illő egyéb, tömegeket meggyőző argumentumai nincsenek, a szélsőjobboldali félelemkeltés húrjaiba csap. Csakhogy mindez a félelem saját magában gerjed. Ránk csak megpróbálja kivetíteni. Pszichológiailag úgy mondjuk, projiciálja (kivetíti) félelmeit. Mert csak ezzel képes elhitetni magával vélt igazát és vélt erejét. De azért az éjszakái nyugtalanok lehetnek. Meg is tudom érteni, már csak az alábbiak miatt is.”

A legnagyobb veszély természetesen az lenne, ha egy pszichiáter szaktudást nem „rendeltetésszerűen” használná, és nem a gyógyítást szolgálná, hanem segítene rájátszani a politikai ellenfelek személyiségvonásaira, esetleges torzulásaira, ami bizonyára rendkívül hatékony módszer lenne. Nincs okunk feltételezni, hogy bármelyik orvos kapható volna erre. Kérdés azonban, hogy etikailag megengedhető-e, ha a pszichiáter „csupán” hiteles képet ad a célkeresztbe került politikai ellenfélről, amit aztán politikus társai majd hasznosítanak.
Mindent összevetve, hogy ha problematikus is volt dr. Veér András választások előtti tevékenysége, az azért mindenképpen az enyhébb változat, hiszen akkor a hivatalban lévő miniszterelnököt, vagyis a hatalmat támadta, míg mostani, úgynevezett „humánpolitikai”, lényegében azonban pszichiáter-főtanácsadói vállalása a miniszterelnök mellett a hatalom szolgálatába állíthatja a pszichiátriát, legalábbis annak gyanújába keveredik.

Félő, hogy amennyiben nem szabályozzák korrektül ez a területet, akkor a következő országgyűlési választások alkalmával nemcsak politikai pártok fognak küzdeni egymással, hanem pszichiáterek is, aminek következményei beláthatatlanok.
A szerző az ’56-os Deportálások Tényfeltáró Bizottsága elnöke