Magyarország európai integrációjában a parlamenti pártok között egyfajta nemzeti konszenzus alakult ki. Mindez persze nem volt meglepő, hiszen 1990 óta valamennyi kormány programjában kiemelt helyet kapott az uniós felzárkózás. A csatlakozás folyamatának 13 éves története, különösen a tárgyalások négy esztendeje az említett nemzeti egyetértés mögül egy sor olyan dolgot hozott a felszínre, amelyek a polgári és a szoc.-liberális „uniós menetelés” közötti árnyalati különbségeket mutatták meg.
1 A polgári oldal uniós filozófiáját talán a legfrappánsabban, még a 90-es évek elején Csengey Dénes fogalmazta meg: Európába, de mindahányan! A másik oldalét pedig egy prominens államtitkár szólta el, a parlament egyik késő esti vitájának a hevében: Európába, de mindenáron! Jóllehet e két gondolkodásmód között az Európai Unió mint végcél tekintetében nincs különbség. De abban már igen, hogy ezt a közösen áhított célt milyen módon érjük el.
A tárgyalásokon a polgári kormány 24 fejezetet zárt le, s ezzel elvégezte a munka jelentős hányadát. Ma már kevesen emlékeznek arra, mindez többek között annak volt köszönhető, hogy a magyar fél által kitűzött tárgyalási menetrendet Brüsszel elfogadta, és ehhez igazította saját óráját.
A polgári kormány a hátországban is fontosnak tartotta a mindahányan elvet, amikor a Széchenyi-tervvel a kis- és közepes vállalkozókat, a kedvezményes földvásárlással a mezőgazdasági termelőket, a minimálbér jelentős megemelésével a magyar munkavállalókat akarta tudatosan helyzetbe hozni. A kedvezménytörvénnyel a mindahányan fogalmába még a határon túli magyarok is belefértek.
A szoc.-liberális kormány az igen kényes és nehéz pénzügyi fejezeteket zárta le. A kormányváltás után minden haladt előre az eredeti terveknek megfelelően. A mindent eldöntő koppenhágai csúcson azonban előjött a mindenáron nyomasztó érzése, ami az Úristen, csak ki ne maradjunk! felkiáltásban csúcsosodott ki. Így történt, hogy Budapest minden nagyobb megrázkódtatás nélkül elfogadta a pénzügyi csomagot.
A magyar delegáció itthon persze örömtüzeket gyújtott, mondván: mindent elértünk, amit akartunk. Pedig becsületesebb lett volna a kommunikációnak az őszinte módját választani: értünk el eredményeket, de azok eredeti várakozásainktól jócskán elmaradtak. Például a kvóták esetében ugyan teljesült a magyar várakozás, de már a növekedési potenciált nem sikerült beépíteni. A közvetlen kifizetések terén az unió érthetetlen merevséget tanúsított, amit a 30 százalékos nemzeti kiegészítéssel enyhíteni lehetett.
2 A két oldal felfogása a közvélemény előtt talán az ügydöntő népszavazásra való felkészítés kommunikációjában mutatkozott meg a legmarkánsabban. A Fidesz – Magyar Polgári Párt szinte minden fórumon hangoztatta, hogy akkor járunk el helyesen, ha az unióval kapcsolatban a polgárokkal dialógust folytatunk. A párbeszéd azt jelenti: az egyenlő rangú partnerek egymással beszélgetnek, próbálják egymást meggyőzni saját igazukról, miközben tiszteletben tartják egymás nézeteit. Megjegyzem, hogy azért működött jól az Országgyűlés Európai Integrációs Bizottságának négypárti országos körútja, mert rendezvényein az érdeklődő polgárokkal valós párbeszéd alakult ki.
A kormány eközben a saját kampányára elköltött több milliárdot és csodálkozik, hogy mégsem sikerült mozgósítania a polgárokat. Azért, mert dialóg helyett monológot folytatott a polgárokkal. A kolbászméretekről, a mákos gubáról, az európai csajokról stb. hatalmas plakátokat láthattunk, miközben a vidéken élőket egészen más érdekelte, ha az unióról esett szó.
Ez az egyirányú kommunikáción azt üzente a polgároknak: ne kérdezz, ne gondolkozz, csak mondd az igent! S ebben az volt a legrosszabb, hogy akinek ezek után mégis kétségei, kérdései maradtak, arra könnyen ráöltötték az Európa-ellenes mezt.
3 Április 16-án Athénban, a csatlakozási szerződés aláírása után nyilatkozó politikusaink nem fukarkodtak a történelmi jelzővel. A kormányzati kommunikáció a történelmi lehetőségre tette a nyomatékot. Orbán Viktor viszont a történelmi felelősségről beszélt. Ebből az is látszik, hogy mennyire eltérő a csatlakozásig előttünk álló időszak teendőinek a megfogalmazása.
A polgári csatlakozási filozófia azt mondja: minden attól függ, hogy a felkészülés előttünk álló egy esztendeje alatt a nemzeti forrásból mennyire sikerül megerősíteni a gazdasági élet azon szereplőit, akik 2004 májusa után kemény és nyílt versenyben kell hogy megállják helyüket. Mert általuk, vagyis a gazdaság belső motorjainak működtetésével érhető el igazán az unió átlagát meghaladó növekedés, ami egyben a sikeres felzárkózás alapfeltétele.
A jelenlegi kormányzati kommunikáció azt a pénzügyi egyenleget erősíti fel, amit közgazdászaink készítettek arról, hogy a csatlakozás mennyit hoz a költségvetés konyhájára. A számok világosan azt mondják: Magyarország egyértelmű nyertese lesz a csatlakozásnak. Például 2004 és 2006 között az unió mintegy 1400 milliárd forint összegben vállalt kötelezettséget Magyarország számára. Az összeg nagyságát érzékelteti, hogy ez a 2003-as költségvetés kiadásainak közel 30 százalékát fedezi.
Valljuk be őszintén: ilyen még nem volt az elmúlt 50 év során, hogy valaki ennyi pénzt adott volna Magyarországnak. Ezt a történelmi lehetőséget valóban badarság lenne elmulasztani (mint tették azt a második világháború után felkínált Marshall-segéllyel).
Mi is a probléma? A gond ott jelentkezik, hogy a kormányzati kommunikáció a lehetőség mellé elfelejti odatenni a felelősséget. Amit közgazdászaink kiszámoltak, az igaz, de azt elfelejtik közölni, hogy a többletforrások célba érkezése nem automatikus, hanem azokért igen keményen meg kell dolgozni, a pályázatokat el kell nyerni. Azt már a hivatalban lévő pénzügyminiszter is elismerte, hogy az uniós csatlakozás pénzügyi egyenlege attól függ: Magyarország mennyire tudja kihasználni az igénybe vehető forrásokat.
Mindez arra kell hogy figyelmeztesse a kormányt: a csatlakozásig előttünk álló kegyelmi idő alatt igen össze kell szedni magunkat. Ezt nemcsak az ellenzék mondja, hanem Brüsszel is. Az Európai Bizottság legutóbbi levelében arra figyelmeztette a magyar kormányt, hogy a pénzügyi ellenőrzés területén, az uniós támogatási alapok fogadásával kapcsolatban komoly lemaradásunk van. A lehetőség mellett, amit a Medgyessy-kormány a 2002-es választások után megkapott, ez a történelmi felelősség, ami 11 hónapja már az ő vállukat terheli. A lehetőség és a felelősség egyszerre kopogtat Magyarország ajtaján.
4 A csatlakozásig előttünk álló egy év hamar elrepül. Ezért már most érdemes szót váltani arról, hogyan is lehet hatékonyan képviselni Brüsszelben az ország érdekeit. Már most látszik: az Európai Unióban a sikeres integráció, az erős pozíció megszerzése és az érdekérvényesítés a nemzeti érdekeket hatékonyan és elszántan képviselni képes kormányt követel. Jó, ha mindenki tisztában van azzal, hogy az Európai Unió nem ajándékokat osztogató nagybácsi. Az unió 40 éves története arról szól, hogy tagállamai hogyan tudják nemzeti érdekeiket megjeleníteni és összehangolni. Ez pedig harccal, küzdelemmel jár. Senki ne higgye, hogy belépésünk után kényelmesen dőlhetünk hátra a karosszékben. Akkor kezdődik az igazi verseny számunkra: az Európai Parlamentben, a bizottságban vagy a tanácsban. Várhatóan az egyik legkeményebb küzdelem 2006-ban várható, amikor a 2007/13-as költségvetést állítjuk össze, mert ekkor dől el, hogy Magyarország nagyságrendekkel több forráshoz jut-e, vagy sem. Úgy vélem, a berlini és a koppenhágai csúcson kemény leckét kaptunk az unió működéséből.
Két alternatíva áll előttünk. Az egyik az euroszervilizmus, a másik az europrakticizmus útja. A polgári kormány a 24 fejezet tárgyalása során gyakran kapott kritikát rámenős viselkedése miatt az uniótól. A kedvezménytörvényt pedig amolyan magyar akadékoskodásnak tekintették. Bizony sokszor hálátlan feladat Brüsszelben a magyar érdekek képviselete. A viták tüzében nem könnyű megtalálni annak a praktikáját, hogy hol és hogyan jeleníthető meg legjobban az ország érdeke. Az europrakticizmus felméri, mi a praktikus az országnak és csak azután mérlegeli, hogy mi az uniónak. Ha kell, akkor felvállalja az esetleges népszerűtlenséget is a brüsszeliek előtt.
A másik mód az euroszervilizmusé. A csatlakozási szerződés tárgyalásainál erre is láthattunk példát. A koppenhágai csúcson a magyarok feltétel nélkül fogadták el az unió végső ajánlásait, szemben a lengyel és a cseh delegációval, amelyek az utolsó pillanatban képesek voltak elérni az egyéni elbírálás elvének érvényesítését. A magyar delegáció számára ekkor az esetleges kimaradás rémképe mindent háttérbe szorított, így a csatlakozás vált kizárólagos céllá, nem annak tartalma. Magyarország számára fontos útravaló: nemzeti érdekeinket nem szabad feladni, de nem is szükséges. Az Európai Unióban a sok vita ellenére is azokat a nemzeteket becsülik igazán, amelyek képesek megvédeni érdekeiket.
A szerző az Országgyűlés Európai Integrációs Ügyek
Bizottságának alelnöke (Fidesz)
origo.hu
Vitézy Dávid lehet Karácsony helyettese
